A fák árnyéka, mint sötét,
öngyilkos gondolat
lehull s a nyirkos, esti köd
átjárja csontomat.
Magányos árnyam imbolyog
mezők, fenyők, kövek
élettelen alakja közt,
mint elhagyott öreg
csavargó s léptem elveszik
a sűrű hóba. Már
fák alján lustán gyűrűzik
a tél, a szűz halál.
Mögöttem lámpák nyája fut
s szájukból fény zuhog.
A hófedett fák gallyai
kinyílt, friss mirtuszok.
Virág a táj halott ölén –
elhalt menyasszonyok
feljáró lelke, télvirág,
mely gyúl és sustorog
s eszembe jutnak éveim,
a sok, szagos füzér –
a nyár s a hosszú tél, mikor
a hó mellünkig ért.
Elhulltak gyermekeim.
Emlékem egyre több
anyámról, húgaimról és
tudom már, vénülök.
Bár fejszagú vénségem is,
akár e kora hó
az utakon s az ifjúság
kinő az olvadó
hó s jég alól tavasszal. – Én
most vénen ballagok
s felgyujtom gyermekéveim,
mint száraz asztagot.
Forrás: Vigilia 1935. IV. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése