Talpa alatt bujkál az ásó,
csiszeg-csoszog.
A fény lop arcára sugárzó
kedves mosolyt.
Bukfencet vet kezétől a föld
így délután,
mert ás még a sárga falak közt
munka után,
Meg-megáll, s odadől a laza
kapuléchez.
Trécsel velem úgy, hogy ő maga
felel, s kérdez,
csicsergi akár a pacsirta
fönt a magas
égen szállva: látod-e Pista,
itt a tavasz,
Rágcsál – fogai között száraz
kis ág hegye,
S mosolyogva beszéli, házas
három hete.
Áll meztelen karja felett a
lágy, lanyha szél.
Csoda, hogy nem lángol a deszka,
míg melle oda ér,
Közel a nyár – nézi, hogy cikáz
már a fecske.
„Ez hozta” – mutat rá a vidám
kis menyecske.
Nevet, - szavamból cselre gyanít
s mutatja, hogy
megértette: biztos valamit
célozgatok,
- Egy fecske kevés még a nyárhoz,
El-elnézem,
míg arca derűt, fényt sugároz
át a lécen,
és huncut két szemét lesütve
kap a szóra:
„Persze, ha majd kéményünkre
száll a gólya…”
Forrás: Pest Megyei
Hírlap I. évf. 29. sz. 1957. június 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése