Mészáros Ottó: Legényvásár

ÚJSÁGOT BÖNGÉSZGETVE ülök a hatvani vonaton, a főváros felé fut a szerelvény.

Pécelen száll fel a két asszony, odatelepszenek velem szembe. Az egyik 25 év körüli, jóképű, formás ajka felett huncutul ágaskodik két-három szőke pihe. Keresztbe veti a lábát, megvillannak gömbölyű térdei, horgolást kotor elő szatyrából. A másik 40 körüli, sokat megért asszony lehet, sok mély ránca, elgyötört arca legalábbis erről tanúskodik.

Bizonyára már az állomáson várakozva nekikezdtek a beszédnek,mert azt mondja a fiatalabb:

- No, és mit gondol, Mariska, mit csinált akkor anyósom?

Mariska, az idősebb csak meghúzza a vállát, hallgat.

- Hát, azt csinálta – folytatja a fiatalabb -, hogy hazaküldte a gyereket, vegyen anyád cipőfűzőt – üzente vele. Hát nem elég, hogy 300 forintot fizetek a gyerekért?

- Hát… igen… - mondja Mariska bizonytalanul.

- Na, de ez nem elég. Nem lenne anyós az én anyósom, ha csak ezt csinálta volna. Csinált az, meg csinál most is ennél cifrább dolgokat. Mert idehallgasson, ha én lennék az ő helyében, nekem ugyan nem lenne pofám ahhoz, hogy a gyereknek ne adjak még egy szelet kenyeret, ha az éhes. Ő megtette. Sírva jött tőle haza a gyerek.

- Hát Terikém – mondja Mariska -, akkor magának is éppen elég baja lehet.

- Hajaj – sóhajt fel Terike -, megverte az Isten az egészet. Pont nekem kellett ezt a szipirtyót kifogni! De meg is veri az Isten miatta.

HALLGATNAK egy pillanatig, majd Mariska kezdi:

- Tudja, nekem meg a férjem…

- Persze, hogy tudom – vág bele Terike -, sajnos, tudja et mindenki. Nem is lehet már azt az embert leszoktatni az ivásról.

- Nem – mondja Mariska -, s megjeleni két könnycsepp a szeme sarkaiban. Pedig áldott ember az, ha nem iszik.

- De mindig iszik.

- Az igaz. Mióta Mariska meghalt, azóta nem lehet bírni vele.

- Szép lány volt.

- NEM IS CSODÁLOM, ha mellette én nem kellettem neki. Engem lenyúzott a négy gyerek, az a lány meg olyan volt, mint a bazsarózsa.

- Szép volt. S nem is állt szóba senkivel, csak a maga emberével – teszi hozzá pillanatnyi szünet után Terike.

- Hát azóta iszik az emberem. Alig tudok annyi pénzt kicsikarni tőle, hogy  éhen ne vesszünk.

- Hát a Lali? – mondja a Terike -, az nem hoz pénzt?

- Az? Eszébe sincs, kell annak a pénz, nem ad egy fillért se. Csak nyaggat, hogy mutter, már megint zsíros kenyeret adott tízóraira.

- Hát, minek ad neki még azt is? Ha nem ad pénzt haza, ne is vigyen semmit hazulról.

- Nem lehet azt, megverne.

- Megverné? – hördül fel Terike.

- Meg ám. Haragban van velem.

- Haragban?

- Abban. Be akarta hozni azt az Erzsit, tudja, aki ott lakik a kocsma mellett, aztán az van vele, aki akar. Be akarta hozni, de én megmondtam, hogy hozzánk ugyan be nem teszi a lábát. No, azóta haragszik rám a Lali.

Terike csóválja a fejét, leteszi még a horgolást is, s égszínkék szemeivel pillogva lassan kiböki:

- Mariska, ha már annyira odavan az a fiú, mondanék én valamit. Küldje hozzám. Tudja, mióta meghalt az uram, nincs senkim. Nálam nem kell attól tartani, hogy annak a kölöknek a nyakába varrom magam, de azért a vérem csak megcsillapítaná egy kicsit. Aztán bajt sem kaphat tőlem, mint a mindenki Erzsijétől.

- Hát… hát… - bizonytalankodik meghökkenve Mariska – ha maga… maga… hát, hát majd összeügyeskedem, no…

ÖSSZENÉZÜNK a mellettem ülő férfival s röstelkedésünkben visszabújunk újságjaink mögé.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 46. sz. 1957. június 23.