Uvaasenben
Helga, a nagyanya kilépett a kis istállóból, a tejescsöbröt letette a hóba és
felnézett a levegőbe. De az ég köröskörül szürke volt és hófelhőktől terhes. A
mezőn pedig úgy feküdt a hó, mint valami halotti lepel, fénytelenül és
árnytalanul és a vidék hajlatait is alig lehetett megismerni a távolban. A
napszakot sem igen lehetett megállapítani, még azt sem, hogy már esteledik és
hogy a Szent Éjszaka kezdetét vette.
Most
a patak folyása is, amely nyári napokon játékosan csobogott tova a közelben,
csak mint valami szürke árnyék tetszett elő. Signe sínyomai is eltűntek itt
lent és csak a másik oldalon tűntek fel ismét délfelé, a szántóföldek és mezők
kerítésajtaja felé vonultukban.
A
nagyanya errefelé néz. Signe azóta bizonyára megérkezett már Hallsteinékhez.
Innen a templom még két óra járásnyira van. De Hallstein megígérte, hogy
Torbjörgel felváltva lóval tehetik meg az utat.
Uvaasen
félreesően feküdt egy domb kiszögellésén. Az irtást köröskörül hegyen és
völgyön át erdő szegte be. Látni sem lehetett innen mást, mint kékes-fekete,
fehér csúcsú erdőtakarót s csak az ég kerülete alján tűntek fel a havasok
vonulatai gránitfalaikkal és csúcsaikkal, amelyek most fehéren rajzolódtak ki a
szürkeborulásos égboltozatra.
De
tiszta, napfényes időben nagyon barátságos itt Uvaasenben, gondolta Helga.
Ilyenkor nagy fényesség világol az erdővidék minden csúcsa és völgye felett,
ami most sötét szőnyeggé elegyül s a szakadékok és görgetegek fürödnek a
világosságban. És délutánonként tisztán kivehető, mint töri át az Ache medrével
a sziklás partokat; a völgykatlan másik oldalán pedig halványkék párákba
burkolódzik a vidék. Ha a legelőn át felmegy az ember a sziklatömbre, látni
lehet a szomszédos udvarházak templomát és szántóföldjeit, amint zöld foltokkal
tarkázzák a Rindalsfjeld sötét fenyőerdőktől ellepett lejtőit.
Az
istálló belsejéből hangok hallatszottak. Brandkrossa, a tehén mozgolódott ott és
fejét nekiütötte az istálló gerendáinak. Az erdő zúgott és Helga még a hótakaró
alatt tovasuhanó patak rejtett mormolását is hallotta. Feltekintett az ajtóról
világló szurokkeresztre, felemelte a csöbröt – a tej melege kerek foltot
olvasztott a hóba és megindult a keskeny úton, amelyet az istálló és a ház
között vájtak
Helga
unokái kint állottak a ház előtt és az éléstár fakulcsát is magukkal hozták.
Nagyanyó megígérte nekik, hogy segíthetnek a kenyér és a karácsonyi gyertyák
áthordásánál. Anyjuk, mielőtt elment, ünnepélyesen kiöltöztette őket: új
szalagokat font a hajukba és frissen szőtt övet csatolt gyapjúruhácskáikra.
Az
éléstárban átláthatatlan sötétség honolt, de ez a helyiség nem volt oly nagy s
telve sem volt annyira, hogy benne eltévesszék az átvinni valókat. Imitt-amott
néhány csomó szárított hal fejükhöz ütközött mégis, mikor bent
foglalatoskodtak. A gyermekek még a sötétségben is meglátták az oldalszalonnát
és a kővé fagyott nyulat, ami a másnapi ünnepi ebédre volt szánva. Audhild a
karácsonyi gyertyákat és a lepényeket vitte, Ingegjerd pedig a búzakenyeret,
amit Helga a pap nővérétől kapott, mikor legutóbb lent járt az egyházközségben.
Kit
most már alkonyodott. Lent a völgyben a harangok már bizonyára karácsonyra
kondultak. Az öregasszony kis ideig még ott maradt a ház előtt a tornácon és
elnézett a távolba. Arne utolsó műve volt ez a tornác, hogy kissé kényelmesebbé
tegye a házat. Mindig arról beszélt, hogy itt Uvaasenben végül is nagy telep
fog kialakulni. De alighogy hetedik házassági évfordulójukat megérték, majdnem
ugyanazon a napon halt meg
És
a Brittiva-mise negyednapján múlt hét esztendeje, hogy Haldor Signével megitta
a lakodalmi áldomást. Hasonló sors érje
most őt is, üljenek itt özvegyen mind a ketten három kis gyermekkel és a
negyedikkel, amit Halvard napra várhatnak e világra születni? Ó nem, Signének
valóban erős szüksége volt rá, hogy ma éjszaka ott lehessen a misén. De hét vagy nyolc esztendeje most történt meg
először, hogy karácsony éjszakáján el kellett mulasztania a misét – mióta a
gyermekek valamennyire felnőttek és síjükön követni tudták, nem volt rá oka,
hogy itt üljön fent a hegyen rettegve és egyedül neszelve minden kis zajra és
mozgolódásra, ami itt a vadonban az ilyen éjszakákat kísérni szokta.
Signének
különösen nagy szüksége volt rá, hogy a templom falai közt időzzön, ott, ahol
papok énekeltek, gyertyák égtek az oltáron és tömjénfüst szállott a
gyülekezetre, amely rendben, nyugodtan és biztonságban állt a helyén, amíg
odakünn a sötétben tombolva adtak találkozót egymásnak mind a gonosz szellemei;
mert Betlehemben megszületett Mária fia és megtört az ő ősi hatalmuk ereje.
Helga lehajolt Ingegjerdhez és óvatosan átemelte őt a magas küszöbön – a
gyermek négyéves volt és ennyi évet számlált apja is, mikor a saját apját
elvesztette.
Signe
alaposan rendbe hozta a szobát, mielőtt útjára indult – nagyanya mindent lát -,
gyantás hasábokat készített a tűzhely elébe és a karácsonyi gyertyát a fapadra
helyezte – asztallal nem dicsekedhettek Uvaasenben. Egy vastag kéve sást
hintettek szét a földön és a jobbik faliszőnyegek egyikét a ház urának székére,
a másikát pedig az ágyra terítették.
Helga
most a fia fölé hajolt, aki most aludt. A felesége megmosdatta, haját és
szakállát körülnyírta és tiszta inget is adott rá. De a férfi viaszsárga volt
és kezei halotthalványan feküdtek az ágyon.
Keresztet
vetett Haldorra és elmondott egy üdvözlégyet, mielőtt hozzáfogott volna, hogy
enni adjon a gyermekeknek. A kis lánykák várakozva meredtek nagyanyjukra,
miközben az lehántotta a búzakenyérről a penészt, keresztet vont rá a késével
és négyfelé szelte azt. Azután minden további nélkül széttördelte az egyik
darabot, a halfőző üstbe szórta a morzsalékot és a padhoz vitte az eledelt.
Arne,
a kis unoka megmozdult a függőbölcsőben és sírni kezdett – megérezte az étel
szagát. Nagyanyó az ölébe vette és egy kissé mindig magához szorította,
miközben egy-egy falatot a nyitott szájába dugott.
Signe
szép gyermekeket szült a férjének és a ház körül minden dolgot alaposan
rendezett el. Helga jobb szívvel vélekedett ezen az éjszakán a
fiatalasszonyról. Mert gyakran okozott neki keserűséget az a gondolat, hogy
Signe legyen a ház asszonya itt Uvaasenben, mert szerinte nem volt eléggé erre
való – nem lévén elég ereje hozzá. És önmagának is szemrehányást tett néha,
hogy a paptól és a rindaleni öregektől rá hagyta magát beszéltetni. Ezek
bizonyára tisztában voltak vele, hogy úgy fog történni minden, amint valójában is
történt, amikor őt rábírták, hogy a szép árvát idevegye magához segítségül
Uvaasenbe. Mert Signe oly szép volt, hogy lent a faluban valóban veszélyben
forgott volna, hisz se rokonsága, se más barátja nem volt a papon és azokon a
jámbor öreg embereken kívül, akik irgalmasságból és keresztényi szeretetből
felnevelték. És biztosan tudták, hogy Haldorban megbízhatnak. Úgy is történt,
hogy Signe még egy hónapját sem töltötte ki ittlétének, mikor Haldor anyjához
lépett és azt kérdezte, elvehetné-e őt feleségül - mert úgy vélekedett, hogy
már megérett a házasságra, de hol akadna olyan gazdára, aki hozománnyal adná
hozzá a lányát ide fel a kietlenségbe. És Signe épp olyan jó, mint szép és
olyan emberre vágyik, aki gondját tudja viselni. Erősnek igaz, hogy nem mondható,
de még alig töltötte be tizenötödik évét, nőhet is, erősödhet is hát. Olav
menyasszonyával, Ingerjerddel láthatták nemrég, hogy mennyit lehet adni a
meglévő jó egészségre. A lány útnak indult egy reggelen pirosan és egészségesen
és estére halálos betegséggel tért vissza. Harmadnapon ravatalra terítették ki.
Mikor
Haldor mindezt elmondta a bátyját illetőleg, Helga beleegyezését adta és
megtörtént az eljegyzés. Mert Olav elhagyta őt menyasszonya elvesztése után,
akivel gyermekkora óta elígérkezett – ettől az időtől fogva nem találta meg a
helyét Uvaasenben a fiú. Sira Benedikt által köszöntötte őt harmadik esztendeje
télen és akkor Hamar püspökének egyik szolgálójával egy köpenyt is küldött neki
a fia. Akkor Hamarban volt... most már nincsen ottan és mostanában nem is tud
semmit Olavról...
Igazában
nem is talált ő Signén egyéb kivetnivalót, minthogy rokontalan árva volt
szegény, akit könyörületességből neveltek fel idegen népek és hogy vékonykának,
gyönge egészségűnek tetszett. Haldor bizonyára azért nem fogta erősebb művelés
alá ezt a kis gazdaságot, mert felesége nem volt erős munkára való – az asszony
dolga is megkönnyebbedett, hogy inkább vadászgatni kezdett és napszámot vállalt
lent az egyházközségben. Szorgalma folytán meg is élt így és nem lett volna
nagyobb baj a dologból. De hogy most így erőt vett rajta a kórság, gonosz
dologgá fajult, hogy a gazdálkodás ennyire leromlott itt a hegyen Olav
eltávozta óta.
Szent
Bertalan miséjének idején azonban, miközben Leikvangban egy éléstár építésénél
volt elfoglalva, lezuhant és súlyosan megsérült. Három hónapig kellett az ágyat
őriznie, egészen késő őszig. Akkor kissé erőre kapott és most a múlt héten újra
neki akart indulni az erdőnek, hogy valami friss húst kerítsen az ünnepekre,
meg valami állatbőrt, amit lisztért, meg szalonnáért lehet elcserélni.
Alkonyatkor azonban tántorogva jött haza és annyira betegen, hogy úgy kellett
lefektetni az ágyba. Azóta betegebb, mint valaha. Helga odament a fia ágyához.
Haldor tűzpiros arccal és lázban égő szemekkel ébren feküdt ágyában:
-
Megennéd most a vacsorádat, Haldor?
A
beteg megrázta fejét.
-
Olyan rosszat álmodtam, anyám – erősen szomjas vagyok.
-
A kenyérből mindenesetre enned kell, van egy kis búzakenyerem, Arnbjörg, a pap
testvére adta...
Haldor
le is tört egy falatot, de csak feküdt tovább és nem tudta lenyelni. És mikor
Helga két karjával a válla alá nyúlt, hogy felemelje és megkóstoltassa vele a
karácsonyi sört, hangosan felkiáltott.
-
Anyám – mondta aztán csendesen -, a csapdáim még most is künt feküsznek, ezen
az éjszakán...!
-
Rendben van- felelte az anya kissé szárazon. – De ez nem a te hibád -, tette
hozzá barátságosabban egy kis idő múlva. Feküdj csak le, édes fiam és próbálj
meg Krisztus nevében elaludni. – Ő jól tudja, hogy ezt nem akartad...
Helga
minden hozzátartozójáért elmondta imáit, amíg az ágy szélén ült a fia mellett
és unokáját a térdén ringatta.
Mióta
keresztény hiten éltek Norvégiában, szokássá vált, hogy a szent estétől az
ünnep utolsó napjának éjfeléig Isten minden teremtménye között békének és
kiengesztelődésnek kellett uralkodnia. Szent Olav maga vezette be ezt a
törvényt, mondotta a nép és mint evilági uralkodása alatt volt, amonnét a
túlvilágról éppúgy kemény a bosszúja, ha a vadászok csapdákat és egyéb
állatfogó alkalmatosságokat hagynak kint karácsony éjszakáján át az erdőn.
-
Talán még rendbe lehet hozni a dolgot, Haldor – szólt Helga -, megbízunk
valakit, hogy menjen fel harmadnapra és állítsa le a csapdákat. Talán magam is
felmehetek, azt hiszem, Rundvatstalban állítottad fel őket?
-
Ma este már késő van hozzá? – kérdezte Haldor anélkül, hogy a szemét kinyitotta
volna.
-
Odakünn már leszállott az éjszaka – felelte az anya.
-
Könnyen meg lehetne találni – aznap nem tettem meg nagy utat -, kilenc hófajd
hurkot vetettem és két hiúzcsapdás összesen -, egyet az ikerfenyők vadonában és
egyet a Jartrud tisztásán.
Az
anya nem felelt semmit. Haldor egy kis idő múlva mintha elszunnyadt volna.
Helga odasúgta unokáinak, hogy ha akarják, megehetik apjuk vacsoramaradékát a csuporból,
mert ültükben mindig azokra a kenyérdarabokra sandítottak, amelyek ott
úszkáltak a főtt hal levében. Kenyerük volt elég az egész ünnepre és hús is
másnapra. Bizonyára Signe sem jön majd vissza karácsonyi ajándék nélkül, akár a
paróchiáról, akár Rindalból szerezze is meg.
A
beteg pedig gyöngült hangon panaszkodott:
-
Mintha ollóval hasogatnának a hátamba, anyám... ó, nem is tudok megszabadulni
ettől a kíntól addig, amíg csapdáim kint állanak... és a torkomat is úgy
összeszorítja valami...
-
Jól tudod fiam, hogy egy kereszténynek sem szabad ezen az éjszakánkint járnia a
hegyen és a völgyeken – felelte az anya.
-
Igen, tudom... – De Helga jól látta, hogy halvány haja alól verítékcseppek
törnek elő és lefutva odagyülekeznek a felső szája széle fölé.
Lefektette
a három gyermeket, a kisfiút a bölcsőbe és a két lánykát a földre a sás közé.
Már éppen elalvóban voltak, amikor apjuk úgy felhördült, hogy felriadtak.
-
Igyekezned kellene, hogy uralkodni tudj magadon, Haldor – szólt rá az anyja
szinte kifakadva.
-
Igen, igen vigyázok ezután – de nem bírok
magammal, anyám!
-
Jól tudod, Haldor, hogy megkísérlem miattad ezt is. De arra is gondolnod kell,
mi lenne a feleségeddel és a gyermekekkel, ha te erőre nem kapsz, én meg nem
lennék többé...
Haldor
a fejével intett, hogy megértette. De az anya úgy érezte, hogy megszakad a
szíve annak a láttán, mint harapja össze fogait és kínjában hogy nyitja szét s
hogy szorítja ökölbe a két kezét. A veríték pedig csak úgy ömlött róla...
De
hát karácsony éjszakája volt a legveszedelmesebb az év valamennyi éjszakája
közül. Még lent a sűrűn lakott egyházközségekben sem maradtak házon kívül, úti
szorgalmatosságban az emberek, hacsak a templomba nem igyekeztek és mindenki
kereszttel és szentelt vízzel óvta meg ajtaját a gonosz ellen. És mégis híre
járt, hogy a gonosz hatalmat nyert egyesek felett ezen az éjszakán, akik nem
gyónták meg bűneiket – Tronddal esett meg Kvisttalban a dolog. A szent este
gonosz vadászai saját fürdőházában lepte meg és a levegőn át hurcolták el három
falunyira. Ha a káplán karácsony reggelén úton nem lett volna egy beteg halálos
ágyához mentében és szembe nem találja a gonoszt, bizony sohasem tudták volna
meg, mi lett Trondból. De így szabadjára kellett engednie a gonosznak – azután
pedig meggyónta, hogy Björntalban eltolta helyükről a határköveket...
Igaz,
hogy ő maga nem követett el súlyosabb bűnt, mióta legutóbb húsvétkor meggyónt.
Az is igaz, hogy jó nyalábnyi gyűlik fel mindabból, amit napjában visszásan
tesz, mond, meg gondol az ember. És azok a gonosz szellemek mindenre
hivatkozhatnak, amihez a jog látszata mellett hozzáférhetnek. Nem, egy szegény
bűnös embernek mindenképpen lehetetlenség ezen az éjszakán az erdők és hegyek
közé kimerészkednie...
És
ha mégis nekivágna az útnak, akkor hamut kellene hintenie a tűzre és el kellene
oltania a gyertyát. Különben szikra eshetnék a száraz sásba, amin a gyermekek
alszanak. De tűz és világosság nélkül hagyni egy beteg embert és három
gyermeket ezen az éjszakán, nem, ezt mégsem lehet...
Helga
egyszerre csak felriadt – bizonyára elszundított az ágy szélén ültében. Haldor
félrefordult fejjel éberen feküdt, merev szemekkel és összezárt halvány
ajkakkal.
-
Most is olyan nagyon fáj?
A
beteg csak intett.
- Ave stella matutina,
Peccatorum medicina,
Mundi princeps et regina
–
-
miről is álmodott most Helga? – Szülőföldjéről, gyermekkoráról és a fiatal
Andres Simonssönről, az uraság fiáról, aki játszótársa volt akkor.
Mintha
jeladás lett volna, hogy ezen az éjszakán őrá kezdett emlékezni. Igen, akkor
egyedül indultak neki ketten a karácsonyéjszakának, keresztülvágtak a nagy
erdőn és egyedül eveztek át a folyón is. És Andres
az Ave stella matutinát énekelte, miközben egymás mellett ültek az
evezőspadon és átkeltek a folyón. A folyó feketén áramlott a fakó partok között
és a folyó ágyának szélein törékeny fehér jégréteg vonta be a sárga
homoktüremlések közötti mélyedéseket. Az éjszaka szürke borulatú volt és nehéz
hófelhők fedték be az eget, mint ma is, úgyhogy inkább csak sejtették, mint
tudták, merrefelé érhetnek partot. De ekkor egyszerre dél felől felszakadtak a
hófellegek, Vardaasen fölött ragyogóra tisztult az ég és egy csillag oly tisztán és fényesen ragyogott fel, hogy falósággal
fényhidat vont a feketén áramló folyó fölé és a csónak fenékvizében is ott
csillogott és tükrözött. Ez nem a hajnalcsillag volt pedig, és nem a tenger
fölött tűnt föl, hanem az ő folyójuk fölött egyedül – mégis jeladásnak vették
és nem szűntek meg énekelni a dalt, amíg csónakjuk orra a templom melletti part
homokjába nem fúródott...
És
azon éjszakán Helga nem félt...
Peccatorum medicina, ez annyit tesz, mint a
bűnök elleni orvosság, Mundi princeps et
regina pedig a világ úrnőjét és királynőjét jelenti, mondta Andres.
Különben ő sem tudta egészen jól, mit jelentenek norvégul mindazok a versek,
amelyeket olvasni és énekelni szokott – a tudomány eme formája iránt nem volt
sok érzéke. Bizonyára ezért nem is lett volna belőle püspök vagy apát, amint
azt ők otthon a szülőföldjükön elvárták volna. De Helga tudta, hogy lent,
messze délen valahol plébános lett belőle és hogy később Björgvin mellett egy
kolostorba lépett. – De hogy él-e még, arról nem tudott...
Ha
élne, most öreg ember lenne. Mióta tizenöt évesek elmúltak, nem is látta őt
többé – ekkor történt, hogy Andres nem járt az iskolába és szüleinél
tartózkodott, Helga pedig ugyanabban az évben lépett Gudrun Haakonsdtter
szolgálatába és akkor költözött erre a messzi északi vidékre. És itt, amíg Arne
élt, sok jó napot élt meg, amiért hálával tartozik Istennek, később pedig fiai
felnőttek és derék emberek váltak belőlük...
Haldor
most elaludt, de álmában úgy nyögött, mint a gyermek. Fájdalmas volt hallani
így ezt a nagy, erős fiatalembert...
Ő
pedig éppen most álmodott Andresről és karácsonyéji utazásukról! Hisz a fiatal
Andresre Isten tudja mióta nem gondolt már...
Azért
történt volna ez, hogy eszébe jusson: volt egyszer valaki, aki erősebb volt a
világ minden óriásánál, minden rossz szelleménél és kísérteténél is?
De
akkor mindketten ártatlan gyermekek voltak. És olyanforma gyermekkel, mint
Andres, nem is találkozott sem azelőtt, sem azután, hogy ez történt. Oly jó és
lelkes és szolgálatkész fiút, mint Andres, nem talált többé – hisz Andres
valóban nem ismert sem haragot, sem félelmet. És egyforma szeretettel és
kedvességgel volt szegény és gazda iránt.
Azon
a karácsonyestén Andres az anyja ajándékával hozzájuk jött, mert Helga apja
betegen feküdt és így anyja nem hagyhatta magára. És így ő nem mehetett az
éjféli misére, mert szülei nem merték egy mérföldnyi távolba egyedül engedni el
az erdőn át a kikötőbe vezető úton. És akkor sötétedéskor Andres újra megjelent
náluk. Helga még emlékezett rá, mint állt meg az ajtóban síbotjaira támaszkodva
és hogy kiáltott be hozzájuk, hogy itt van Helgáért, elkíséri őt a templomba. A
hideg pirosra csípte az arcát és finom bőrből készült csuklyáján fehéren tapadt
meg a dér. A fiú ünnepiesen volt öltözve, mellén ezüst csat volt és vele volt
aranyozott nyelű tőre és vörös szegélyűje kesztyűi is, amit karácsonyi
ajándékul kapott anyjától...
Helga
szüleinek eszébe sem jutott nemet mondani, bizonyára senki sem gondolt rá, hogy
istenkísértés lesz ez az út, hisz tudták, hogy Andres Simonssön kíséretében
indul neki. Minden ember úgy gondolkozott, hogy semmi rossz sem érheti ezt a
fiút. Igaz, hogy akkor ők a templomba igyekeztek. – De ha ő most kimegy az
éjszakába, hogy a csapdákat összeszedje, amelyek a karácsonyi béke
meggyalázására állanak kint az erdőben, bizonyára ez is jó cselekedet lenne...
Helga
hirtelen felemelkedett ültéből, egy ideig állva maradt és gondolkozott. Aztán
keresztet vetett a fiára és a sarokban alvó gyermekekre, befedte hamuval a
tűzhely parázsló üszkeit és elfújta a karácsonyi gyertyát.
„Isten
nevében hagyom el a házat ezen az éjszakán...”
Az éjszaka
Odakünn
halvány világosság derengett a messze tájék fölött, a hold felhők mögé bújt el.
Megkereste Haldor síjét és lábára kötözte.
A
napközben felolvadt hó halkan recsegett és súroló hangokat adott – ismét fagyni
kezdett. Kijárót keresett magának az udvarból és azután a bokrok között siklott
le a behavazott ingovány fölé. S amint síbotjait a hóba ütögette, ugyanabban az
ütemben mondta imáit és azoknak a latin verseknek töredékeit, amikre Andres
tanította meg. Nem tudta helyesen elmondani őket és nem is tudta világosan, mit
jelentenek ezek. De különös volt mindaz, ami most negyven év múltán egyszerre
így az emlékezetébe tolult.
Eleinte
nem is félt. Ebben az is szerepet játszott, hogy csodálatosan könnyen ment a
dolog – egy csapásra megtalálta mind a hét hurkot, amit Haldor a hófajdoknak
vetett, ott feküdtek a patak melletti lejtőn a nyírfacserjék között. Csak
háromba hurkolódtak bele a madarak, kettőt pedig kifosztottak a nyestek.
A
patak egészen az Orreleik-mocsárig egy alacsony, de meredek hegyfal között
futott, amely hótakaró nélkül feketén meredt fölfelé és így könnyű volt
eligazodnia. Ahol a patak a mocsárba torkollott, a hegyoldal délnek és keletnek
fordult, ő pedig követte ezt a hajlatot, amíg el nem érte azt a különös
orrszerű kiugrót, amely a Jartrud tisztásnál emelkedik ki és a mocsár fölött
függ, így hát nemsokára az ikerfenyőknél lesz és eléri az első hiúzcsapdát...
Egyszer,
amikor meg kellett állnia és a hótalpak kötését frissen csavart fűzfaággal
erősítette meg, fel kellett figyelnie. A levegőben zúgott és morajlott valami –
valószínűleg csak az erdőből jött a hang. Mégis kínos volt a sötétségben erre a
hangra figyelni. Néhány lépésnyire a mocsár fölött a hómező, a fűzfabokrok meg
a fák fekete és szürkés-tarka sötétségbe gomolyogtak. Lehetetlen volt a
Jartrud-orom kiszögelését a hegyvonulat homályos körvonalai között kivennie. És
most, hogy megállt, érezni kezdte a hegyekből lefelé zúgó szél halk, szívó és mégis
elháríthatatlan sivítását, amint jegesen mart be rénszarvasbőr-ujjasán
keresztül is a testébe; gyors haladása közben észre se vette eddig, hogy
átizzadt.
Helga
érezte, hogy dobogni kezd a szíve. A szél zúgása távoli lovas dobogásához
kezdett hasonlítani, a sötétség nyugtalan és borzas árnyaival táncolni kezdett
előtte, mintha rámeredt és leselkedett volna utána valaki. Forduljon inkább
vissza – a hiúzcsapdák kint hagyása mégsem lehet olyan égbekiáltó bűn, hisz a
hiúz igazán a leggonoszabb vadállat?
De
hát sohasem volt szokása, hogy a félig végzett munkával meg tudjon elégedni.
Így
hát újra keresztet vetett, a hóba döfte síbotjait és határozottan indult neki
útja folytatásának.
Különös
volt azonban, hogy ezen az éjszakán mily sokáig tartott az útja a mocsáron
keresztül. Megállt tehát, hogy valahogy eligazodjék, de körös-körül fenyők
szegték be a láthatárt. Arrafelé tartott hát, amelyre a legtöbb fehérséget
látta, mert itt nyáron birkacsapás szokott lenni. A talaj hirtelen lejtősödni
kezdett – azután elesett, mert hótalpai egy alacsony fűzfabokorba akadtak.
Felállott,
lerázta magáról a havat és síjét, meg a botokat is megtalálta. Úgy rémlett,
mintha a patakmederben volna, de azt gyanította, hogy nem ott jár, ahol
számítása szerint lennie kellene. Legjobb lesz, ha megfordul és megkeresi a
saját nyomait vissza a mocsár felé. Maró, nedves hideg szél csapott vele
szembe. Talán afelől a patak felől jött, amely a Jartrud-mocsárba ömlött. Ott
mindig volt egy nyitott víztükör, folytonosan köd szállott fel belőle.
És
rögtön sűrű, nedves és jéghideg ködtenger közepébe siklott. Mint idevaló
asszony, jól tudta, hogy ez a köd nem a mocsár eleven vizéből száll fel. Ez a
köd a hegyekből áramlott le. Most már kezdett veszélyes lenni a dolog – ha a
köd megülepszik, akkor ezen az éjszakán nem talál többé haza. És ha a napközben
sem tisztul fel, akkor holnap sem...
Ebben
a pillanatban valami ércdarabba ütközött a sí orra. Haldor egyik csapdája volt
ez. Megkönnyebbült és hálás sóhajt küldött az ég felé, mert eszerint vagy az
ikerfenyőknél, vagy pedig fenn a domb túlsó felén kellett lennie. Így hát nem
kellett mást tennie, minthogy minél magasabbra kerüljön, bízza magát Istenre és
várjon, amíg a köd felszakad. Nem fenyegette az a veszély, hogy eltévedjen, -
megfagyni pedig csak nem fagy meg ezen az egy éjszakán...
A
csapda fel volt törve, a havat pedig sötét foltok tarkázták, bizonyára
vérnyomok, de az álalt sehol sem volt található. Szegény Haldor biztosan nagyon
is beteg volt már hozzá, hogysem alaposan fel tudja állítani. – De a szerszáma
nem maradhatott itt, hogy fagy, rozsda tönkretegye,meg talán el is veszne
itten.
Az
öregasszony a nehéz vaskölöncökkel a vállán törte magának felfelé az utat. Az
erdő sűrűre nőtt a meredek hegyfalon és a kőgörgeteg közt nőtt fák alatt alig
volt hó. Helga kiszabadította lábait a síből, karjai alá vette azokat és
tiporni kezdte felfelé az utat, miközben térdeit nekivágta az imbolygó és
tovagördülő szikladaraboknak és lábait a hasadékokba illesztette, amelyeket
csak lazán fedett be a hó.
Végül
fent találta magát egy kis fehér tisztáson két nagy fenyő között. Áttörte magát
a ködön, amely most fehér hó módjára gomolygott alatta és a sötétszürke ég
alján ki tudta venni a szemben lévő dombsor körvonalait.
És
most – Uram Jézus – szabadíts meg minket a gonosztól! A vele szemben álló
magaslatról vörös tűz fénye lobogott fel. Uram segíts – ez a tűz egy nyitott
ajtóból sugárzott, igen, egy nyitott ajtó volt vágva a hegyoldalba. És ezen
felül oly tomboló sivítás hallatszott, hogy Helga azt hitte, megdermed és jéggé
fagy ereiben a vér.
Rémültében
a földre vetette magát, kört vont maga köré és a világ négy tája felé keresztet
vájt a hókéregbe. Mellén összekulcsolta a két kezét, fejét ruhájának
bőrgallérjába húzta és buzgón mondotta el sokszor egymás után a Miatyánkot és
az Üdvözlégyet. Uram, Istenem, szabadíts meg a gonosztól, ne hagyd, hogy
hatalmat nyerhessen fölöttem.
-
Uram, én Istenem, én hiszem, hogy te erősebb vagy a poklok minden seregénél,
Boldogságos Mária, nagyobb a te hatalmad a Jartrudorom Góliátjánál, hiszem ezt
lelkem minden erejéből – Isten az én bizodalmam. – Szabadíts meg minket a
gonosztól.
De
mi ez a hang – odaát a hegyben énekelnek? Az erdő zúgását is túlharsogta ez az
ének, jól hallotta, pedig a két tenyerét is a fülére szorította, hogy ne
kelljen hallania.
Kis
idő múlva mégis fel kellett kissé emelkednie és hallgatózni kezdett – de ez
szent ének volt, ezeket a hangokat a templomból ismerte – egy karácsonyi
zsolozsma volt.
Gonosz
lények káprázata lett volna ez? Vagy talán – de mégsem, ez nem Andres úrfi
csengő gyermekhangja volt, hanem érdes férfihang. Mindegy, akár a halottak
éneke volt, akár az égből szállott angyaloké – a hegyromból áramló fény is
eltűnt és ő hallotta, amint odaát az erdőben becsukták az ajtót.
Helga
összekuporodott a magavonta körbe, térdeit maga alá húzta és rákulcsolta
kezeit. Arcát ölébe rejtve visszaidézte emlékezetébe a karácsonyi ének
hangzatait és lassan utána dúdolta...
Hogy
mindig ült így, azt nem tudta. De mikor végül felemelte az arcát, egy ragyogó
csillagot látott maga fölött. A holdnak le kellett közben hanyatlania, mert a
halványabb felhők között egészen fekete volt az ég boltozatja, de a
felhőhasadék mögüle egy nagy fénylő csillag sugárzott elő, mint az, amely az
otthoni folyam fölött világolt akkor, mikor kis játszótársával a fakó partok
között a fekete vízen keresztül a templomhoz hajóztak.
Összefagyva
és meggémberedve állt fel és meghajolt a csillag előtt. Aztán letérdelt
imádkozni és a világ semmiféle hatalma iránt sem volt félelem a szívében. És
most egyszerre megérezte, hogy mindenképpen nagy veszélyben forgott volna ebben
a világban, ha a gonosz lelkek megzavarhatták volna, vagy megmutathatták volna
igazi ábrázatukat: de hát ő magasabb hatalmakra bízta önmagát. Hatalmukban volt
– most érezte is, mint távoznak el ezek az erők a messzeségbe; az erdő egészen
másképpen zúgott, mint az olyan ember, aki nehéz álmából ébredve fellélegzik és
kinyújtózkodva békés lélegzetű álomba süllyed.
Most
szunnyadt az egész világ, a vidék mélységesen aludt a tejfehér hótakaró alatt,
amely végigérte a világot, ameddig csak szem elláthatott. Fent a magasban a
hegyormok sötét, mély álomban emelkedtek ki az égboltozatról, miközben a felhők
egyre jobban eloszlottak. Az éjszaka egyre szélesebbre tárta csillaghímes
köpenyét a világ fölött és az a nagy csillag, amely fényesebb volt
valamennyinél, úgy világított, mint valami őrtűz.
A
délkeleti magaslatok felett aztán gyöngéden világosodni kezdett és az ég szinte
észrevétlenül halványodott el a csillagok között és fénye szinte nedvesen
csillogva egyre enyhébb lett: Helga ekkor fenyőgallyakat tört magának,
fekvőhelyet vájt a kör közepébe, rőzsével födte be magát és havat kapart a
gallyak fölé. Összehúzta magát, mint az erdők vadja, elmondta éjszakai
imádságát – ki akarta kissé pihenni magát, mielőtt a haza vezető útnak nekivág.
Mert most már fáradtságot érzett.
Álmodozásba
merült az otthoni folyam és Andres úrfi fölött Végül is úgy tetszett neki,
mintha a Storberg fölötti csöndes magaslaton állna és Szűz Máriát látná sietve
a Storberg felé vezető ösvényen fölindulni. – Igen, gyermekkorában mindig úgy
képzelte el, ha Isten Anyjának Szent Erzsébethez vezető útjáról hallott, mintha
ez a storbergi domboldalon történt volna, mintha ezeken a magaslatokon haladt
volna keresztül és Zakariás pap házát is olyannak gondolta, mint azok a szép
gazdaudvarok voltak a magasban. Ott kitartott a hó még május haván keresztül
is, mégis szinte látta a Szűzanyát a havon keresztül lebegni aranyos leplekben,
amelyek a vad papucsvirághoz hasonlítottak, amiket az apácák Szűz Mária
aranycipőjének neveztek el. Zöld a ruhája és finoman redőzött, aranyszőke haja
égszínkék köpennyel fedett vállaira omlik.
Karácsony napja
Helga
felnyitotta a szemét, de szinte megvakulva le is zárta gyorsan. Szikrázó
kékséggel borult föléje az ég boltozatja és a hó fényessége kibírhatatlan volt
a két szemének, úgy szikrázott és villogott fehérarany kristályokkal és kékes
elomló árnyékokkal, az erdő pedig annyira zöld volt, hogy ragyogott. És mégis
egy férfiarcot látott maga fölé hajolni – egy barnás-piros, kerek, rőt
szakállas arcot, amelyet göndör szőke haj keretezett be. Olav volt az, az ő
nagyobbik fia és az ő karjaiban ébredt fel.
Helga
behunyta a szemét, és nem mert újra feltekinteni. Nem tudta, hogy a földön
van-e és mi minden történhetett vele, szegény bűnös és keveset érő asszonnyal?
De
Olav csak rázta és dörzsölgette őt.
-
Anyám! Anyám, jobban vagy-e már, Anyám? Mondd, mit keresel itt kinn az
erdőben.. hogy kerültél te ide?
Helga
felemelkedett és megdörzsölte a szemét. A legragyogóbb téli nap szikrázott
körülötte és Olav ott kuporgott mellette teljes egészében a feldúlt havon. És
itt voltak hótalpai is, meg egy bőrzsák és a bőrkabátja, amin feküdt és itt
volt Haldor hiúzcsapdája is. És miközben Olav anyja kezeit dörzsölgette, sírás
és nevetés közt egyre csak azt kérdezte:
-
Uramisten, anyám, hogy kerülsz te ide..?
Helga
tagjai oly merevek és elgémberedettek voltak, hogy fiának vállainál támogatva
kellett magával hurcolnia, amíg az erdőn keresztül hazafelé vándoroltak.
Olav
elmondta, hogy Sira Benedikt a lakóhelye környékén utazgató emberekkel
kutattatott uvaaseni Olav Arnessön után és azt üzente, hogy most már, ha csak
lehetséges, haza kell jönnie, mert testvére betegen fekszik, anyja pedig kezd
öreggé és fáradttá válni. Ez a felszólítás Nidarostól északra jutott a fülébe,
ahol egy udvarházban szolgált.
Azt
hitte, hogy az otthoni templomot is elérheti karácsony éjjelére. De mikor már
meglátta a jól ismert dombokat, köd lepte meg és a szemközt levő álló öreg
kőházban keresett menedéket. Bizonyára az ő tűzrakása ijesztette meg anyját,
mert mintha ő is látott volna embereket. Miután kiáltozására senki sem felelt,
egy karácsonyi dalt kezdett énekelni, mert cseppet sem volt bátorságos a kihalt
éjszakában egyedül időznie abban a bagolyvárban. Azután mégis bement a házba és
lefeküdt aludni. És mikor reggel felébredt és kilépett a házból, egy pár
sítalpat látott a Jartrud-orom fölött a levegőben s mivel félt, hogy ott valaki
szerencsétlenül járt, odasietett...
Itt
lejjebb a lejtőnél az éjjel friss hó esett. Az erdő hóbolyhokba takaródzott és
a kék ég alatt bearanyozta a reggeli nap. Mikor lent Uvaasenben megérkeztek, az
erdő széléről Signét pillantották meg – ott állt a ház előtt a keskeny hóba
vájt úton az épületek között és a két kislány is vele volt. Signe beárnyékolta
a szemét jobb kezével és felfelé kémlelt. Mikor közelebb értek, látták, hogy a
két szeme ki van sírva.
-
Mi van Haldorral? – kérdezte Helga rögtön a köszönés után.
Mélyen
aludt, mondta el Signe, mikor ő megékezett. A mise után egészen Gergheimig
kocsin jöhetett és hamar megjárta az utat. A kicsinyek oly rendesen és
örvendezve ültek a padon és úgy itták a tejet és ették a lepényeket, mintha a
király gyermekei lennének. Nemsokára aztán Haldor is felébredt és azt mondta,
hogy sokkalta jobban érzi magát. De mindketten nagyon aggódtak őérte, aki nem tért
haza – mondta Signe és kerek szemekkel bámult az idegen emberre, a sógorára, a
gyermekek pedig elbújtak anyjuk szoknyája mögé és onnan figyelték őt.
De
Helga szigorúan megparancsolta nekik, hogy jöjjenek elő és köszöntsék szépen a
nagybátyjukat. Olav Arnessön a kisebbiket, Ingegjerdet a karjára vette és
bement a házba az öccséhez.
-
Sejtettem én ám, anyám, hogy sikerült hazahoznod a csapdákat, mert fájdalmaim
egyszerre csak megszűntek és gyógyító nyugodtságot éreztem.
Olav
ott ült az ágy szélén az öccsénél és mindkét térdén egy-egy gyermek ült. A két
gyermeknek elnémult a szava és csak csodálkozva bírtak a nagybátyjukra
tekinteni, aki mindegyiküknek egy-egy ezüstgyűrűt adott. Haldor fektében
félrefordult és ujjaival megtapogatta a csomagot, amit a bátyja magával hozott.
De
Olav mindazt a pénzt, amit keresett – a másfél márka ezüstöt is meghaladta ez
-, az anyja kezébe adta.
Signe
ott foglalatoskodott az üst körül, de közben állandó mozgásban tartotta
legkisebb gyermeke bölcsőjét.
Helga
anya pedig hálától túlcsorduló szívvel csendesen sírdogált magában: ott térdelt
a sarokban és szavakat keresett, hogy méltón megköszönhesse Istennek és Szűz
Máriának ezt az örömteljes karácsonyi ünnepet, aminél boldogabbat alig érhet
meg itt a földön egy szegény bűnös asszony.
Ford.: Possonyi László
Forrás: Vigilia 1935.
IV. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése