2019. dec. 7.

Sigrid Undset (1882-1949): Karácsonyi béke




Uvaasenben Helga, a nagyanya kilépett a kis istállóból, a tejescsöbröt letette a hóba és felnézett a levegőbe. De az ég köröskörül szürke volt és hófelhőktől terhes. A mezőn pedig úgy feküdt a hó, mint valami halotti lepel, fénytelenül és árnytalanul és a vidék hajlatait is alig lehetett megismerni a távolban. A napszakot sem igen lehetett megállapítani, még azt sem, hogy már esteledik és hogy a Szent Éjszaka kezdetét vette.

Most a patak folyása is, amely nyári napokon játékosan csobogott tova a közelben, csak mint valami szürke árnyék tetszett elő. Signe sínyomai is eltűntek itt lent és csak a másik oldalon tűntek fel ismét délfelé, a szántóföldek és mezők kerítésajtaja felé vonultukban.

A nagyanya errefelé néz. Signe azóta bizonyára megérkezett már Hallsteinékhez. Innen a templom még két óra járásnyira van. De Hallstein megígérte, hogy Torbjörgel felváltva lóval tehetik meg az utat.

Uvaasen félreesően feküdt egy domb kiszögellésén. Az irtást köröskörül hegyen és völgyön át erdő szegte be. Látni sem lehetett innen mást, mint kékes-fekete, fehér csúcsú erdőtakarót s csak az ég kerülete alján tűntek fel a havasok vonulatai gránitfalaikkal és csúcsaikkal, amelyek most fehéren rajzolódtak ki a szürkeborulásos égboltozatra.

De tiszta, napfényes időben nagyon barátságos itt Uvaasenben, gondolta Helga. Ilyenkor nagy fényesség világol az erdővidék minden csúcsa és völgye felett, ami most sötét szőnyeggé elegyül s a szakadékok és görgetegek fürödnek a világosságban. És délutánonként tisztán kivehető, mint töri át az Ache medrével a sziklás partokat; a völgykatlan másik oldalán pedig halványkék párákba burkolódzik a vidék. Ha a legelőn át felmegy az ember a sziklatömbre, látni lehet a szomszédos udvarházak templomát és szántóföldjeit, amint zöld foltokkal tarkázzák a Rindalsfjeld sötét fenyőerdőktől ellepett lejtőit.

Az istálló belsejéből hangok hallatszottak. Brandkrossa, a tehén mozgolódott ott és fejét nekiütötte az istálló gerendáinak. Az erdő zúgott és Helga még a hótakaró alatt tovasuhanó patak rejtett mormolását is hallotta. Feltekintett az ajtóról világló szurokkeresztre, felemelte a csöbröt – a tej melege kerek foltot olvasztott a hóba és megindult a keskeny úton, amelyet az istálló és a ház között vájtak

Helga unokái kint állottak a ház előtt és az éléstár fakulcsát is magukkal hozták. Nagyanyó megígérte nekik, hogy segíthetnek a kenyér és a karácsonyi gyertyák áthordásánál. Anyjuk, mielőtt elment, ünnepélyesen kiöltöztette őket: új szalagokat font a hajukba és frissen szőtt övet csatolt gyapjúruhácskáikra.

Az éléstárban átláthatatlan sötétség honolt, de ez a helyiség nem volt oly nagy s telve sem volt annyira, hogy benne eltévesszék az átvinni valókat. Imitt-amott néhány csomó szárított hal fejükhöz ütközött mégis, mikor bent foglalatoskodtak. A gyermekek még a sötétségben is meglátták az oldalszalonnát és a kővé fagyott nyulat, ami a másnapi ünnepi ebédre volt szánva. Audhild a karácsonyi gyertyákat és a lepényeket vitte, Ingegjerd pedig a búzakenyeret, amit Helga a pap nővérétől kapott, mikor legutóbb lent járt az egyházközségben.

Kit most már alkonyodott. Lent a völgyben a harangok már bizonyára karácsonyra kondultak. Az öregasszony kis ideig még ott maradt a ház előtt a tornácon és elnézett a távolba. Arne utolsó műve volt ez a tornác, hogy kissé kényelmesebbé tegye a házat. Mindig arról beszélt, hogy itt Uvaasenben végül is nagy telep fog kialakulni. De alighogy hetedik házassági évfordulójukat megérték, majdnem ugyanazon a napon halt meg

És a Brittiva-mise negyednapján múlt hét esztendeje, hogy Haldor Signével megitta a lakodalmi  áldomást. Hasonló sors érje most őt is, üljenek itt özvegyen mind a ketten három kis gyermekkel és a negyedikkel, amit Halvard napra várhatnak e világra születni? Ó nem, Signének valóban erős szüksége volt rá, hogy ma éjszaka ott lehessen a misén.  De hét vagy nyolc esztendeje most történt meg először, hogy karácsony éjszakáján el kellett mulasztania a misét – mióta a gyermekek valamennyire felnőttek és síjükön követni tudták, nem volt rá oka, hogy itt üljön fent a hegyen rettegve és egyedül neszelve minden kis zajra és mozgolódásra, ami itt a vadonban az ilyen éjszakákat kísérni szokta.

Signének különösen nagy szüksége volt rá, hogy a templom falai közt időzzön, ott, ahol papok énekeltek, gyertyák égtek az oltáron és tömjénfüst szállott a gyülekezetre, amely rendben, nyugodtan és biztonságban állt a helyén, amíg odakünn a sötétben tombolva adtak találkozót egymásnak mind a gonosz szellemei; mert Betlehemben megszületett Mária fia és megtört az ő ősi hatalmuk ereje. Helga lehajolt Ingegjerdhez és óvatosan átemelte őt a magas küszöbön – a gyermek négyéves volt és ennyi évet számlált apja is, mikor a saját apját elvesztette.

Signe alaposan rendbe hozta a szobát, mielőtt útjára indult – nagyanya mindent lát -, gyantás hasábokat készített a tűzhely elébe és a karácsonyi gyertyát a fapadra helyezte – asztallal nem dicsekedhettek Uvaasenben. Egy vastag kéve sást hintettek szét a földön és a jobbik faliszőnyegek egyikét a ház urának székére, a másikát pedig az ágyra terítették.

Helga most a fia fölé hajolt, aki most aludt. A felesége megmosdatta, haját és szakállát körülnyírta és tiszta inget is adott rá. De a férfi viaszsárga volt és kezei halotthalványan feküdtek az ágyon.

Keresztet vetett Haldorra és elmondott egy üdvözlégyet, mielőtt hozzáfogott volna, hogy enni adjon a gyermekeknek. A kis lánykák várakozva meredtek nagyanyjukra, miközben az lehántotta a búzakenyérről a penészt, keresztet vont rá a késével és négyfelé szelte azt. Azután minden további nélkül széttördelte az egyik darabot, a halfőző üstbe szórta a morzsalékot és a padhoz vitte az eledelt.

Arne, a kis unoka megmozdult a függőbölcsőben és sírni kezdett – megérezte az étel szagát. Nagyanyó az ölébe vette és egy kissé mindig magához szorította, miközben egy-egy falatot a nyitott szájába dugott.

Signe szép gyermekeket szült a férjének és a ház körül minden dolgot alaposan rendezett el. Helga jobb szívvel vélekedett ezen az éjszakán a fiatalasszonyról. Mert gyakran okozott neki keserűséget az a gondolat, hogy Signe legyen a ház asszonya itt Uvaasenben, mert szerinte nem volt eléggé erre való – nem lévén elég ereje hozzá. És önmagának is szemrehányást tett néha, hogy a paptól és a rindaleni öregektől rá hagyta magát beszéltetni. Ezek bizonyára tisztában voltak vele, hogy úgy fog történni minden, amint valójában is történt, amikor őt rábírták, hogy a szép árvát idevegye magához segítségül Uvaasenbe. Mert Signe oly szép volt, hogy lent a faluban valóban veszélyben forgott volna, hisz se rokonsága, se más barátja nem volt a papon és azokon a jámbor öreg embereken kívül, akik irgalmasságból és keresztényi szeretetből felnevelték. És biztosan tudták, hogy Haldorban megbízhatnak. Úgy is történt, hogy Signe még egy hónapját sem töltötte ki ittlétének, mikor Haldor anyjához lépett és azt kérdezte, elvehetné-e őt feleségül - mert úgy vélekedett, hogy már megérett a házasságra, de hol akadna olyan gazdára, aki hozománnyal adná hozzá a lányát ide fel a kietlenségbe. És Signe épp olyan jó, mint szép és olyan emberre vágyik, aki gondját tudja viselni. Erősnek igaz, hogy nem mondható, de még alig töltötte be tizenötödik évét, nőhet is, erősödhet is hát. Olav menyasszonyával, Ingerjerddel láthatták nemrég, hogy mennyit lehet adni a meglévő jó egészségre. A lány útnak indult egy reggelen pirosan és egészségesen és estére halálos betegséggel tért vissza. Harmadnapon ravatalra terítették ki.

Mikor Haldor mindezt elmondta a bátyját illetőleg, Helga beleegyezését adta és megtörtént az eljegyzés. Mert Olav elhagyta őt menyasszonya elvesztése után, akivel gyermekkora óta elígérkezett – ettől az időtől fogva nem találta meg a helyét Uvaasenben a fiú. Sira Benedikt által köszöntötte őt harmadik esztendeje télen és akkor Hamar püspökének egyik szolgálójával egy köpenyt is küldött neki a fia. Akkor Hamarban volt... most már nincsen ottan és mostanában nem is tud semmit Olavról...

Igazában nem is talált ő Signén egyéb kivetnivalót, minthogy rokontalan árva volt szegény, akit könyörületességből neveltek fel idegen népek és hogy vékonykának, gyönge egészségűnek tetszett. Haldor bizonyára azért nem fogta erősebb művelés alá ezt a kis gazdaságot, mert felesége nem volt erős munkára való – az asszony dolga is megkönnyebbedett, hogy inkább vadászgatni kezdett és napszámot vállalt lent az egyházközségben. Szorgalma folytán meg is élt így és nem lett volna nagyobb baj a dologból. De hogy most így erőt vett rajta a kórság, gonosz dologgá fajult, hogy a gazdálkodás ennyire leromlott itt a hegyen Olav eltávozta óta.

Szent Bertalan miséjének idején azonban, miközben Leikvangban egy éléstár építésénél volt elfoglalva, lezuhant és súlyosan megsérült. Három hónapig kellett az ágyat őriznie, egészen késő őszig. Akkor kissé erőre kapott és most a múlt héten újra neki akart indulni az erdőnek, hogy valami friss húst kerítsen az ünnepekre, meg valami állatbőrt, amit lisztért, meg szalonnáért lehet elcserélni. Alkonyatkor azonban tántorogva jött haza és annyira betegen, hogy úgy kellett lefektetni az ágyba. Azóta betegebb, mint valaha. Helga odament a fia ágyához. Haldor tűzpiros arccal és lázban égő szemekkel ébren feküdt ágyában:

- Megennéd most a vacsorádat, Haldor?

A beteg megrázta fejét.

- Olyan rosszat álmodtam, anyám – erősen szomjas vagyok.

- A kenyérből mindenesetre enned kell, van egy kis búzakenyerem, Arnbjörg, a pap testvére adta...

Haldor le is tört egy falatot, de csak feküdt tovább és nem tudta lenyelni. És mikor Helga két karjával a válla alá nyúlt, hogy felemelje és megkóstoltassa vele a karácsonyi sört, hangosan felkiáltott.

- Anyám – mondta aztán csendesen -, a csapdáim még most is künt feküsznek, ezen az éjszakán...!

- Rendben van- felelte az anya kissé szárazon. – De ez nem a te hibád -, tette hozzá barátságosabban egy kis idő múlva. Feküdj csak le, édes fiam és próbálj meg Krisztus nevében elaludni. – Ő jól tudja, hogy ezt nem akartad...

Helga minden hozzátartozójáért elmondta imáit, amíg az ágy szélén ült a fia mellett és unokáját a térdén ringatta.

Mióta keresztény hiten éltek Norvégiában, szokássá vált, hogy a szent estétől az ünnep utolsó napjának éjfeléig Isten minden teremtménye között békének és kiengesztelődésnek kellett uralkodnia. Szent Olav maga vezette be ezt a törvényt, mondotta a nép és mint evilági uralkodása alatt volt, amonnét a túlvilágról éppúgy kemény a bosszúja, ha a vadászok csapdákat és egyéb állatfogó alkalmatosságokat hagynak kint karácsony éjszakáján át az erdőn.

- Talán még rendbe lehet hozni a dolgot, Haldor – szólt Helga -, megbízunk valakit, hogy menjen fel harmadnapra és állítsa le a csapdákat. Talán magam is felmehetek, azt hiszem, Rundvatstalban állítottad fel őket?

- Ma este már késő van hozzá? – kérdezte Haldor anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.

- Odakünn már leszállott az éjszaka – felelte az anya.

- Könnyen meg lehetne találni – aznap nem tettem meg nagy utat -, kilenc hófajd hurkot vetettem és két hiúzcsapdás összesen -, egyet az ikerfenyők vadonában és egyet a Jartrud tisztásán.

Az anya nem felelt semmit. Haldor egy kis idő múlva mintha elszunnyadt volna. Helga odasúgta unokáinak, hogy ha akarják, megehetik apjuk vacsoramaradékát a csuporból, mert ültükben mindig azokra a kenyérdarabokra sandítottak, amelyek ott úszkáltak a főtt hal levében. Kenyerük volt elég az egész ünnepre és hús is másnapra. Bizonyára Signe sem jön majd vissza karácsonyi ajándék nélkül, akár a paróchiáról, akár Rindalból szerezze is meg.

A beteg pedig gyöngült hangon panaszkodott:

- Mintha ollóval hasogatnának a hátamba, anyám... ó, nem is tudok megszabadulni ettől a kíntól addig, amíg csapdáim kint állanak... és a torkomat is úgy összeszorítja valami...

- Jól tudod fiam, hogy egy kereszténynek sem szabad ezen az éjszakánkint járnia a hegyen és a völgyeken – felelte az anya.

- Igen, tudom... – De Helga jól látta, hogy halvány haja alól verítékcseppek törnek elő és lefutva odagyülekeznek a felső szája széle fölé.

Lefektette a három gyermeket, a kisfiút a bölcsőbe és a két lánykát a földre a sás közé. Már éppen elalvóban voltak, amikor apjuk úgy felhördült, hogy felriadtak.

- Igyekezned kellene, hogy uralkodni tudj magadon, Haldor – szólt rá az anyja szinte kifakadva.

- Igen, igen vigyázok ezután – de nem bírok magammal, anyám!

- Jól tudod, Haldor, hogy megkísérlem miattad ezt is. De arra is gondolnod kell, mi lenne a feleségeddel és a gyermekekkel, ha te erőre nem kapsz, én meg nem lennék többé...

Haldor a fejével intett, hogy megértette. De az anya úgy érezte, hogy megszakad a szíve annak a láttán, mint harapja össze fogait és kínjában hogy nyitja szét s hogy szorítja ökölbe a két kezét. A veríték pedig csak úgy ömlött róla...

De hát karácsony éjszakája volt a legveszedelmesebb az év valamennyi éjszakája közül. Még lent a sűrűn lakott egyházközségekben sem maradtak házon kívül, úti szorgalmatosságban az emberek, hacsak a templomba nem igyekeztek és mindenki kereszttel és szentelt vízzel óvta meg ajtaját a gonosz ellen. És mégis híre járt, hogy a gonosz hatalmat nyert egyesek felett ezen az éjszakán, akik nem gyónták meg bűneiket – Tronddal esett meg Kvisttalban a dolog. A szent este gonosz vadászai saját fürdőházában lepte meg és a levegőn át hurcolták el három falunyira. Ha a káplán karácsony reggelén úton nem lett volna egy beteg halálos ágyához mentében és szembe nem találja a gonoszt, bizony sohasem tudták volna meg, mi lett Trondból. De így szabadjára kellett engednie a gonosznak – azután pedig meggyónta, hogy Björntalban eltolta helyükről a határköveket...

Igaz, hogy ő maga nem követett el súlyosabb bűnt, mióta legutóbb húsvétkor meggyónt. Az is igaz, hogy jó nyalábnyi gyűlik fel mindabból, amit napjában visszásan tesz, mond, meg gondol az ember. És azok a gonosz szellemek mindenre hivatkozhatnak, amihez a jog látszata mellett hozzáférhetnek. Nem, egy szegény bűnös embernek mindenképpen lehetetlenség ezen az éjszakán az erdők és hegyek közé kimerészkednie...

És ha mégis nekivágna az útnak, akkor hamut kellene hintenie a tűzre és el kellene oltania a gyertyát. Különben szikra eshetnék a száraz sásba, amin a gyermekek alszanak. De tűz és világosság nélkül hagyni egy beteg embert és három gyermeket ezen az éjszakán, nem, ezt mégsem lehet...

Helga egyszerre csak felriadt – bizonyára elszundított az ágy szélén ültében. Haldor félrefordult fejjel éberen feküdt, merev szemekkel és összezárt halvány ajkakkal.

- Most is olyan nagyon fáj?

A beteg csak intett.

- Ave stella matutina,
Peccatorum medicina,
Mundi princeps et regina –

- miről is álmodott most Helga? – Szülőföldjéről, gyermekkoráról és a fiatal Andres Simonssönről, az uraság fiáról, aki játszótársa volt akkor.

Mintha jeladás lett volna, hogy ezen az éjszakán őrá kezdett emlékezni. Igen, akkor egyedül indultak neki ketten a karácsonyéjszakának, keresztülvágtak a nagy erdőn és egyedül eveztek át a folyón is. És Andres az Ave stella matutinát énekelte, miközben egymás mellett ültek az evezőspadon és átkeltek a folyón. A folyó feketén áramlott a fakó partok között és a folyó ágyának szélein törékeny fehér jégréteg vonta be a sárga homoktüremlések közötti mélyedéseket. Az éjszaka szürke borulatú volt és nehéz hófelhők fedték be az eget, mint ma is, úgyhogy inkább csak sejtették, mint tudták, merrefelé érhetnek partot. De ekkor egyszerre dél felől felszakadtak a hófellegek, Vardaasen fölött ragyogóra tisztult az ég és egy csillag oly tisztán és fényesen ragyogott fel, hogy falósággal fényhidat vont a feketén áramló folyó fölé és a csónak fenékvizében is ott csillogott és tükrözött. Ez nem a hajnalcsillag volt pedig, és nem a tenger fölött tűnt föl, hanem az ő folyójuk fölött egyedül – mégis jeladásnak vették és nem szűntek meg énekelni a dalt, amíg csónakjuk orra a templom melletti part homokjába nem fúródott...

És azon éjszakán Helga nem félt...

Peccatorum medicina, ez annyit tesz, mint a bűnök elleni orvosság, Mundi princeps et regina pedig a világ úrnőjét és királynőjét jelenti, mondta Andres. Különben ő sem tudta egészen jól, mit jelentenek norvégul mindazok a versek, amelyeket olvasni és énekelni szokott – a tudomány eme formája iránt nem volt sok érzéke. Bizonyára ezért nem is lett volna belőle püspök vagy apát, amint azt ők otthon a szülőföldjükön elvárták volna. De Helga tudta, hogy lent, messze délen valahol plébános lett belőle és hogy később Björgvin mellett egy kolostorba lépett. – De hogy él-e még, arról nem tudott...

Ha élne, most öreg ember lenne. Mióta tizenöt évesek elmúltak, nem is látta őt többé – ekkor történt, hogy Andres nem járt az iskolába és szüleinél tartózkodott, Helga pedig ugyanabban az évben lépett Gudrun Haakonsdtter szolgálatába és akkor költözött erre a messzi északi vidékre. És itt, amíg Arne élt, sok jó napot élt meg, amiért hálával tartozik Istennek, később pedig fiai felnőttek és derék emberek váltak belőlük...

Haldor most elaludt, de álmában úgy nyögött, mint a gyermek. Fájdalmas volt hallani így ezt a nagy, erős fiatalembert...

Ő pedig éppen most álmodott Andresről és karácsonyéji utazásukról! Hisz a fiatal Andresre Isten tudja mióta nem gondolt már...

Azért történt volna ez, hogy eszébe jusson: volt egyszer valaki, aki erősebb volt a világ minden óriásánál, minden rossz szelleménél és kísérteténél is?

De akkor mindketten ártatlan gyermekek voltak. És olyanforma gyermekkel, mint Andres, nem is találkozott sem azelőtt, sem azután, hogy ez történt. Oly jó és lelkes és szolgálatkész fiút, mint Andres, nem talált többé – hisz Andres valóban nem ismert sem haragot, sem félelmet. És egyforma szeretettel és kedvességgel volt szegény és gazda iránt.

Azon a karácsonyestén Andres az anyja ajándékával hozzájuk jött, mert Helga apja betegen feküdt és így anyja nem hagyhatta magára. És így ő nem mehetett az éjféli misére, mert szülei nem merték egy mérföldnyi távolba egyedül engedni el az erdőn át a kikötőbe vezető úton. És akkor sötétedéskor Andres újra megjelent náluk. Helga még emlékezett rá, mint állt meg az ajtóban síbotjaira támaszkodva és hogy kiáltott be hozzájuk, hogy itt van Helgáért, elkíséri őt a templomba. A hideg pirosra csípte az arcát és finom bőrből készült csuklyáján fehéren tapadt meg a dér. A fiú ünnepiesen volt öltözve, mellén ezüst csat volt és vele volt aranyozott nyelű tőre és vörös szegélyűje kesztyűi is, amit karácsonyi ajándékul kapott anyjától...

Helga szüleinek eszébe sem jutott nemet mondani, bizonyára senki sem gondolt rá, hogy istenkísértés lesz ez az út, hisz tudták, hogy Andres Simonssön kíséretében indul neki. Minden ember úgy gondolkozott, hogy semmi rossz sem érheti ezt a fiút. Igaz, hogy akkor ők a templomba igyekeztek. – De ha ő most kimegy az éjszakába, hogy a csapdákat összeszedje, amelyek a karácsonyi béke meggyalázására állanak kint az erdőben, bizonyára ez is jó cselekedet lenne...

Helga hirtelen felemelkedett ültéből, egy ideig állva maradt és gondolkozott. Aztán keresztet vetett a fiára és a sarokban alvó gyermekekre, befedte hamuval a tűzhely parázsló üszkeit és elfújta a karácsonyi gyertyát.

„Isten nevében hagyom el a házat ezen az éjszakán...”

Az éjszaka

Odakünn halvány világosság derengett a messze tájék fölött, a hold felhők mögé bújt el. Megkereste Haldor síjét és lábára kötözte.

A napközben felolvadt hó halkan recsegett és súroló hangokat adott – ismét fagyni kezdett. Kijárót keresett magának az udvarból és azután a bokrok között siklott le a behavazott ingovány fölé. S amint síbotjait a hóba ütögette, ugyanabban az ütemben mondta imáit és azoknak a latin verseknek töredékeit, amikre Andres tanította meg. Nem tudta helyesen elmondani őket és nem is tudta világosan, mit jelentenek ezek. De különös volt mindaz, ami most negyven év múltán egyszerre így az emlékezetébe tolult.

Eleinte nem is félt. Ebben az is szerepet játszott, hogy csodálatosan könnyen ment a dolog – egy csapásra megtalálta mind a hét hurkot, amit Haldor a hófajdoknak vetett, ott feküdtek a patak melletti lejtőn a nyírfacserjék között. Csak háromba hurkolódtak bele a madarak, kettőt pedig kifosztottak a nyestek.

A patak egészen az Orreleik-mocsárig egy alacsony, de meredek hegyfal között futott, amely hótakaró nélkül feketén meredt fölfelé és így könnyű volt eligazodnia. Ahol a patak a mocsárba torkollott, a hegyoldal délnek és keletnek fordult, ő pedig követte ezt a hajlatot, amíg el nem érte azt a különös orrszerű kiugrót, amely a Jartrud tisztásnál emelkedik ki és a mocsár fölött függ, így hát nemsokára az ikerfenyőknél lesz és eléri az első hiúzcsapdát...

Egyszer, amikor meg kellett állnia és a hótalpak kötését frissen csavart fűzfaággal erősítette meg, fel kellett figyelnie. A levegőben zúgott és morajlott valami – valószínűleg csak az erdőből jött a hang. Mégis kínos volt a sötétségben erre a hangra figyelni. Néhány lépésnyire a mocsár fölött a hómező, a fűzfabokrok meg a fák fekete és szürkés-tarka sötétségbe gomolyogtak. Lehetetlen volt a Jartrud-orom kiszögelését a hegyvonulat homályos körvonalai között kivennie. És most, hogy megállt, érezni kezdte a hegyekből lefelé zúgó szél halk, szívó és mégis elháríthatatlan sivítását, amint jegesen mart be rénszarvasbőr-ujjasán keresztül is a testébe; gyors haladása közben észre se vette eddig, hogy átizzadt.

Helga érezte, hogy dobogni kezd a szíve. A szél zúgása távoli lovas dobogásához kezdett hasonlítani, a sötétség nyugtalan és borzas árnyaival táncolni kezdett előtte, mintha rámeredt és leselkedett volna utána valaki. Forduljon inkább vissza – a hiúzcsapdák kint hagyása mégsem lehet olyan égbekiáltó bűn, hisz a hiúz igazán a leggonoszabb vadállat?

De hát sohasem volt szokása, hogy a félig végzett munkával meg tudjon elégedni.

Így hát újra keresztet vetett, a hóba döfte síbotjait és határozottan indult neki útja folytatásának.

Különös volt azonban, hogy ezen az éjszakán mily sokáig tartott az útja a mocsáron keresztül. Megállt tehát, hogy valahogy eligazodjék, de körös-körül fenyők szegték be a láthatárt. Arrafelé tartott hát, amelyre a legtöbb fehérséget látta, mert itt nyáron birkacsapás szokott lenni. A talaj hirtelen lejtősödni kezdett – azután elesett, mert hótalpai egy alacsony fűzfabokorba akadtak.

Felállott, lerázta magáról a havat és síjét, meg a botokat is megtalálta. Úgy rémlett, mintha a patakmederben volna, de azt gyanította, hogy nem ott jár, ahol számítása szerint lennie kellene. Legjobb lesz, ha megfordul és megkeresi a saját nyomait vissza a mocsár felé. Maró, nedves hideg szél csapott vele szembe. Talán afelől a patak felől jött, amely a Jartrud-mocsárba ömlött. Ott mindig volt egy nyitott víztükör, folytonosan köd szállott fel belőle.

És rögtön sűrű, nedves és jéghideg ködtenger közepébe siklott. Mint idevaló asszony, jól tudta, hogy ez a köd nem a mocsár eleven vizéből száll fel. Ez a köd a hegyekből áramlott le. Most már kezdett veszélyes lenni a dolog – ha a köd megülepszik, akkor ezen az éjszakán nem talál többé haza. És ha a napközben sem tisztul fel, akkor holnap sem...

Ebben a pillanatban valami ércdarabba ütközött a sí orra. Haldor egyik csapdája volt ez. Megkönnyebbült és hálás sóhajt küldött az ég felé, mert eszerint vagy az ikerfenyőknél, vagy pedig fenn a domb túlsó felén kellett lennie. Így hát nem kellett mást tennie, minthogy minél magasabbra kerüljön, bízza magát Istenre és várjon, amíg a köd felszakad. Nem fenyegette az a veszély, hogy eltévedjen, - megfagyni pedig csak nem fagy meg ezen az egy éjszakán...

A csapda fel volt törve, a havat pedig sötét foltok tarkázták, bizonyára vérnyomok, de az álalt sehol sem volt található. Szegény Haldor biztosan nagyon is beteg volt már hozzá, hogysem alaposan fel tudja állítani. – De a szerszáma nem maradhatott itt, hogy fagy, rozsda tönkretegye,meg talán el is veszne itten.

Az öregasszony a nehéz vaskölöncökkel a vállán törte magának felfelé az utat. Az erdő sűrűre nőtt a meredek hegyfalon és a kőgörgeteg közt nőtt fák alatt alig volt hó. Helga kiszabadította lábait a síből, karjai alá vette azokat és tiporni kezdte felfelé az utat, miközben térdeit nekivágta az imbolygó és tovagördülő szikladaraboknak és lábait a hasadékokba illesztette, amelyeket csak lazán fedett be a hó.

Végül fent találta magát egy kis fehér tisztáson két nagy fenyő között. Áttörte magát a ködön, amely most fehér hó módjára gomolygott alatta és a sötétszürke ég alján ki tudta venni a szemben lévő dombsor körvonalait.

És most – Uram Jézus – szabadíts meg minket a gonosztól! A vele szemben álló magaslatról vörös tűz fénye lobogott fel. Uram segíts – ez a tűz egy nyitott ajtóból sugárzott, igen, egy nyitott ajtó volt vágva a hegyoldalba. És ezen felül oly tomboló sivítás hallatszott, hogy Helga azt hitte, megdermed és jéggé fagy ereiben a vér.

Rémültében a földre vetette magát, kört vont maga köré és a világ négy tája felé keresztet vájt a hókéregbe. Mellén összekulcsolta a két kezét, fejét ruhájának bőrgallérjába húzta és buzgón mondotta el sokszor egymás után a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Uram, Istenem, szabadíts meg a gonosztól, ne hagyd, hogy hatalmat nyerhessen fölöttem.

- Uram, én Istenem, én hiszem, hogy te erősebb vagy a poklok minden seregénél, Boldogságos Mária, nagyobb a te hatalmad a Jartrudorom Góliátjánál, hiszem ezt lelkem minden erejéből – Isten az én bizodalmam. – Szabadíts meg minket a gonosztól.

De mi ez a hang – odaát a hegyben énekelnek? Az erdő zúgását is túlharsogta ez az ének, jól hallotta, pedig a két tenyerét is a fülére szorította, hogy ne kelljen hallania.

Kis idő múlva mégis fel kellett kissé emelkednie és hallgatózni kezdett – de ez szent ének volt, ezeket a hangokat a templomból ismerte – egy karácsonyi zsolozsma volt.

Gonosz lények káprázata lett volna ez? Vagy talán – de mégsem, ez nem Andres úrfi csengő gyermekhangja volt, hanem érdes férfihang. Mindegy, akár a halottak éneke volt, akár az égből szállott angyaloké – a hegyromból áramló fény is eltűnt és ő hallotta, amint odaát az erdőben becsukták az ajtót.

Helga összekuporodott a magavonta körbe, térdeit maga alá húzta és rákulcsolta kezeit. Arcát ölébe rejtve visszaidézte emlékezetébe a karácsonyi ének hangzatait és lassan utána dúdolta...

Hogy mindig ült így, azt nem tudta. De mikor végül felemelte az arcát, egy ragyogó csillagot látott maga fölött. A holdnak le kellett közben hanyatlania, mert a halványabb felhők között egészen fekete volt az ég boltozatja, de a felhőhasadék mögüle egy nagy fénylő csillag sugárzott elő, mint az, amely az otthoni folyam fölött világolt akkor, mikor kis játszótársával a fakó partok között a fekete vízen keresztül a templomhoz hajóztak.

Összefagyva és meggémberedve állt fel és meghajolt a csillag előtt. Aztán letérdelt imádkozni és a világ semmiféle hatalma iránt sem volt félelem a szívében. És most egyszerre megérezte, hogy mindenképpen nagy veszélyben forgott volna ebben a világban, ha a gonosz lelkek megzavarhatták volna, vagy megmutathatták volna igazi ábrázatukat: de hát ő magasabb hatalmakra bízta önmagát. Hatalmukban volt – most érezte is, mint távoznak el ezek az erők a messzeségbe; az erdő egészen másképpen zúgott, mint az olyan ember, aki nehéz álmából ébredve fellélegzik és kinyújtózkodva békés lélegzetű álomba süllyed.

Most szunnyadt az egész világ, a vidék mélységesen aludt a tejfehér hótakaró alatt, amely végigérte a világot, ameddig csak szem elláthatott. Fent a magasban a hegyormok sötét, mély álomban emelkedtek ki az égboltozatról, miközben a felhők egyre jobban eloszlottak. Az éjszaka egyre szélesebbre tárta csillaghímes köpenyét a világ fölött és az a nagy csillag, amely fényesebb volt valamennyinél, úgy világított, mint valami őrtűz.

A délkeleti magaslatok felett aztán gyöngéden világosodni kezdett és az ég szinte észrevétlenül halványodott el a csillagok között és fénye szinte nedvesen csillogva egyre enyhébb lett: Helga ekkor fenyőgallyakat tört magának, fekvőhelyet vájt a kör közepébe, rőzsével födte be magát és havat kapart a gallyak fölé. Összehúzta magát, mint az erdők vadja, elmondta éjszakai imádságát – ki akarta kissé pihenni magát, mielőtt a haza vezető útnak nekivág. Mert most már fáradtságot érzett.

Álmodozásba merült az otthoni folyam és Andres úrfi fölött Végül is úgy tetszett neki, mintha a Storberg fölötti csöndes magaslaton állna és Szűz Máriát látná sietve a Storberg felé vezető ösvényen fölindulni. – Igen, gyermekkorában mindig úgy képzelte el, ha Isten Anyjának Szent Erzsébethez vezető útjáról hallott, mintha ez a storbergi domboldalon történt volna, mintha ezeken a magaslatokon haladt volna keresztül és Zakariás pap házát is olyannak gondolta, mint azok a szép gazdaudvarok voltak a magasban. Ott kitartott a hó még május haván keresztül is, mégis szinte látta a Szűzanyát a havon keresztül lebegni aranyos leplekben, amelyek a vad papucsvirághoz hasonlítottak, amiket az apácák Szűz Mária aranycipőjének neveztek el. Zöld a ruhája és finoman redőzött, aranyszőke haja égszínkék köpennyel fedett vállaira omlik.

Karácsony napja

Helga felnyitotta a szemét, de szinte megvakulva le is zárta gyorsan. Szikrázó kékséggel borult föléje az ég boltozatja és a hó fényessége kibírhatatlan volt a két szemének, úgy szikrázott és villogott fehérarany kristályokkal és kékes elomló árnyékokkal, az erdő pedig annyira zöld volt, hogy ragyogott. És mégis egy férfiarcot látott maga fölé hajolni – egy barnás-piros, kerek, rőt szakállas arcot, amelyet göndör szőke haj keretezett be. Olav volt az, az ő nagyobbik fia és az ő karjaiban ébredt fel.

Helga behunyta a szemét, és nem mert újra feltekinteni. Nem tudta, hogy a földön van-e és mi minden történhetett vele, szegény bűnös és keveset érő asszonnyal?

De Olav csak rázta és dörzsölgette őt.

- Anyám! Anyám, jobban vagy-e már, Anyám? Mondd, mit keresel itt kinn az erdőben.. hogy kerültél te ide?

Helga felemelkedett és megdörzsölte a szemét. A legragyogóbb téli nap szikrázott körülötte és Olav ott kuporgott mellette teljes egészében a feldúlt havon. És itt voltak hótalpai is, meg egy bőrzsák és a bőrkabátja, amin feküdt és itt volt Haldor hiúzcsapdája is. És miközben Olav anyja kezeit dörzsölgette, sírás és nevetés közt egyre csak azt kérdezte:

- Uramisten, anyám, hogy kerülsz te ide..?

Helga tagjai oly merevek és elgémberedettek voltak, hogy fiának vállainál támogatva kellett magával hurcolnia, amíg az erdőn keresztül hazafelé vándoroltak.

Olav elmondta, hogy Sira Benedikt a lakóhelye környékén utazgató emberekkel kutattatott uvaaseni Olav Arnessön után és azt üzente, hogy most már, ha csak lehetséges, haza kell jönnie, mert testvére betegen fekszik, anyja pedig kezd öreggé és fáradttá válni. Ez a felszólítás Nidarostól északra jutott a fülébe, ahol egy udvarházban szolgált.

Azt hitte, hogy az otthoni templomot is elérheti karácsony éjjelére. De mikor már meglátta a jól ismert dombokat, köd lepte meg és a szemközt levő álló öreg kőházban keresett menedéket. Bizonyára az ő tűzrakása ijesztette meg anyját, mert mintha ő is látott volna embereket. Miután kiáltozására senki sem felelt, egy karácsonyi dalt kezdett énekelni, mert cseppet sem volt bátorságos a kihalt éjszakában egyedül időznie abban a bagolyvárban. Azután mégis bement a házba és lefeküdt aludni. És mikor reggel felébredt és kilépett a házból, egy pár sítalpat látott a Jartrud-orom fölött a levegőben s mivel félt, hogy ott valaki szerencsétlenül járt, odasietett...

Itt lejjebb a lejtőnél az éjjel friss hó esett. Az erdő hóbolyhokba takaródzott és a kék ég alatt bearanyozta a reggeli nap. Mikor lent Uvaasenben megérkeztek, az erdő széléről Signét pillantották meg – ott állt a ház előtt a keskeny hóba vájt úton az épületek között és a két kislány is vele volt. Signe beárnyékolta a szemét jobb kezével és felfelé kémlelt. Mikor közelebb értek, látták, hogy a két szeme ki van sírva.

- Mi van Haldorral? – kérdezte Helga rögtön a köszönés után.

Mélyen aludt, mondta el Signe, mikor ő megékezett. A mise után egészen Gergheimig kocsin jöhetett és hamar megjárta az utat. A kicsinyek oly rendesen és örvendezve ültek a padon és úgy itták a tejet és ették a lepényeket, mintha a király gyermekei lennének. Nemsokára aztán Haldor is felébredt és azt mondta, hogy sokkalta jobban érzi magát. De mindketten nagyon aggódtak őérte, aki nem tért haza – mondta Signe és kerek szemekkel bámult az idegen emberre, a sógorára, a gyermekek pedig elbújtak anyjuk szoknyája mögé és onnan figyelték őt.

De Helga szigorúan megparancsolta nekik, hogy jöjjenek elő és köszöntsék szépen a nagybátyjukat. Olav Arnessön a kisebbiket, Ingegjerdet a karjára vette és bement a házba az öccséhez.

- Sejtettem én ám, anyám, hogy sikerült hazahoznod a csapdákat, mert fájdalmaim egyszerre csak megszűntek és gyógyító nyugodtságot éreztem.

Olav ott ült az ágy szélén az öccsénél és mindkét térdén egy-egy gyermek ült. A két gyermeknek elnémult a szava és csak csodálkozva bírtak a nagybátyjukra tekinteni, aki mindegyiküknek egy-egy ezüstgyűrűt adott. Haldor fektében félrefordult és ujjaival megtapogatta a csomagot, amit a bátyja magával hozott.

De Olav mindazt a pénzt, amit keresett – a másfél márka ezüstöt is meghaladta ez -, az anyja kezébe adta.

Signe ott foglalatoskodott az üst körül, de közben állandó mozgásban tartotta legkisebb gyermeke bölcsőjét.

Helga anya pedig hálától túlcsorduló szívvel csendesen sírdogált magában: ott térdelt a sarokban és szavakat keresett, hogy méltón megköszönhesse Istennek és Szűz Máriának ezt az örömteljes karácsonyi ünnepet, aminél boldogabbat alig érhet meg itt a földön egy szegény bűnös asszony.

Ford.: Possonyi László 
Forrás: Vigilia 1935. IV. kötet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése