Garami László: Temetés

Zuhogott az eső. A kocsiúton tócsákba gyűlt a víz. A járda betonja azonban még fehérlett; gesztenyefák lombja borult föléje, csak ahol már kevéske levél-esernyő állta útját, a koronák találkozásánál csurgott le a víz.

Az utcahossznyi levélsátor fiatal párocskát védett.

- Nemsokára mi is ázunk – mondta a fiú. – Átnedvesedik a lomb.

- Nem hiszem – rázta fejét a lány, de nem nézett a fiúra. – Nincs már mit mondanunk egymásnak.

- Igaz.

A két ember ott a járdán a kövéredő tócsákat bámulta.

Ahogy a tócsába hullottak az esőcseppek, elgyűrűzték magukat a földdel. A gyűrűk nőttek, növekedtek, szétszaladtak, egymásba folytak, lánccá akaszkodtak, eltűntek, mások karikáztak helyükbe.

- Hólyagot ver a víz – gondolta a fiú -, tartós eső lesz… Anyám így mondta mindig… Tartós eső… De fene az esőbe… Valamit mondanom kellene neki, valami nagyot és hatalmasat, valami olyat, hogy lássa: minket egymásnak teremtettek…

Nem jutott semmi az eszébe, semmi olyan, amivel a lányt magához fűzhette volna. Csak a vízkarikákat bámulta, szinte megbabonázva, nem tudott tőlük szabadulni.

- Valamikor, amikor tüdőgyulladással feküdtem, láttam ilyen köröket. Kört kör hátán. karikáztak előttem, táncoltak, gyűrűztek, mint a kígyó, híztak és soványodtak, elborítottak, összeköltöztek, mellemre nehezedtek, fojtogattak, megszédítettek… Csakhogy azok színes karikák voltak, de milyen színesek! Kékek, vörösek, sárgák és lilák…

- És zöldek – toldotta meg a lány.

- Hogyan? igen, igen, zöldek is voltak közöttük… Ne haragudj, hangosan gondolkoztam…

A lány ránézett, elmosolyodott, kicsit gúnyosan, kicsit keserűen.

- Bár mindig ezt tetted volna! Most nem tartanánk itt!

- Itt tartanánk! – szólt halkan, lemondóan a fiú. – Meguntál: ez az igazság: Mennyire unnál hát akkor, ha mindennapi, szürke, kicsírázó és gyorsan elhervadó ötleteimet ismernéd…

Míg beszélt, nézte a lányt – és gondolkozott. Egészen más járt a fejében, mint a nyelvén.

- Fru-frut fésült magának – gondolta keserűen. –A száját is kifestette… Jó előre készült hát a szakításra… Máskor… Igen, máskor inkább letörölte a rúzst… Nem lehet, hogy ne csókoljam meg többé!...

A lány, mintha belátott volna a fiú gondolataiba, megborzongott. Esőcsepp hullott a nyakába, a férfi mégis rossz jelnek vette, hogy éppen most borzongatta meg a kedvest ez az átkozott esőcsepp. De ugyanakkor valamiféle halvány reménység is ébredezett benne: eszébe jutott, mit mondjon:

- Látod, beáztak a fák… gyere a ballonom alá… Elférünk benne ketten is.

Kitárta kabátját és átkarolta a lányt, de az ellenségesen elhúzódott.

- Nem. Menjünk.

- Még csak egy keveset várjunk… Talán kiderül.

- Nem.

- Akkor a következő villamost.

- Mért?

- Igaz… Miért…

- Na látod. Megbeszéltünk mindent…

- Mégis…

- Semmi értelme… Ne kezdjük elölről…

Egyikük sem mozdul.

A lány ment volna már, de nem tudta, mivel búcsúzzék a magába roskadt embertől. Mondja, mint máskor, szervusz? Vagy köszönjön azzal, hogy viszontlátásra? Esetleg enyhítse a fiú kínját? Nézzen a szemébe és halkan, érzelmesen, könnysejtető rezegtetéssel suttogja: Isten veled?

A fiú ábrándozik: Jó lenne mindent elölről kezdeni, itt, ebben a fasorban, ahol először találkoztak. Először is, másodsor is, harmadszor is… Mikor negyedízben sétáltak a fák alatt, a lány kuncogva mesélte: „Megkérdezték, ki az, aki estéről-estére az utcában kísérget? Azt feleltem: az, aki könyveket hoz nekem. Jó könyveket…” Hát így kezdődött. A sétával, a könyvekkel, azután egy érdekes, új játékkal. őrszemekké léptették elő a gesztenyefákat, és a fiú megsúgta a lánynak, hogy a „szabad elvonulás” fejében az őrszemek váltságdíjat követelnek: egy-két-öt-tíz csókot…: És ő, mármint a fiú, a csókbeszedő. Tessék, lehet törleszteni…

- Itt a villamosod!

Felriadt. A lány kezét nyújtotta. Horgolt kesztyűjét nem húzta le, mintha valami futó ismerőstől búcsúzna. Hát jó.

Nem nyúlt a kéz után.

- Még öt percünk van – mondta könyörögve, mint ahogy az utcasarki koldus a rézfillért kunyerálja. – Úgyis itt vesztegel a kocsi… Ezt az öt percet még kibírod velem.

- Ki.

Nézték az esőt, az egymásba fúló, összeölelkező tócsákat, hang nélkül, csendben bámultak a lábuk elé.

- Mint valami temetésen, úgy állunk itt – eszmélt a fiú. – Épp, hogy karszalagunk nincs, nem hordunk gyászfátyolt, különben minden olyan, mint egy temetésen… Igaz, pap sincs… De ahogyan állunk, ahogyan hallgatunk, ahogyan a torkunkat szorongatja valami… Nagyapám temetésekor anyám fogta a kezemet, különben megszöktem volna… Borzalmas állni és várni, ahogyan a koporsót, benne a valakiből valamivé lett tetemmel, leengedik. Rettenetes hallgatni a göröngyök dobbanását… Iszonyú ezt az esőt is hallgatni… Mintha koporsó fedelére peregne… Hát akkor?... Most igazán nem tart vissza senki a kezemnél fogva…

A villamosvezető belevágott a csengőbe.

Az ellenőr kiszólt üvegkalitkájából:

- Tizennyolc-negyvenre indul a kocsi!

A fiú felugrott a lépcsőre, és csak félkézzel intett vissza a lánynak. Inkább önmagának mondta, mint a másiknak:

- Hát… Isten veled!

Választ nem várt. Vissza nem nézett. Beballagott a kocsi belsejébe.

Egyes egyedül volt.

Kissé csodálkozott, mert nagyapja temetéséről jövet fürtökben lógtak az emberek a villamoson.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 26. sz. 1957. május 31.