Füle Lajos (1885-1970): Sírni

Naponta a világon
milliókat költenek arra,
hogy az emberek nevessenek,
pedig a legtöbbnek
arra lenne szüksége,
hogy sírjon.

Sírjon elfeledett,
szívet megszaggató,
megindító szomorúsággal,
mint elveszett gyerek
az élet úttalan,
rémekkel teli dzsungelében.

De ezt csak úgy lehet,
ha rádöbben az ember,
hogy végtelen az éj,
hogy fojtogat a bűn,
hogy semmi az erő
és nincsen más kiút,
csak sírni feltörő,
Lélek szerinti zokogással,
mint eltévedt gyerek;
hogy Aki keres,
megtaláljon.

Fülep Lajos: Az üvegházban

Sárga volt, mint a réz, a májusi napfény, mely a fűszálak közé bújt. És üde, reggeli illatot leheltek a falombok. Hajladoztak, és ágaik végét odaverdesték a kerítéshez, melyen bebámult Cornélia. Nézte a homokos utakat, a gyöngyvirágok fehér kelyheit, a mélykék ibolyákat. És az árvácskákat, a fehér, fekete, bíbor, sárga árvácskákat. A gyönge szirmú,bársonyos kívánatosakat. A fény reszketett rajtuk. És a fény átszökött tőlük a Cornélia fejére, a hajszálai közé. Végignyargalt a lány homlokán, az orrán, nyitott, piros ajkain, apró fogain.

- Mindjárt, mindjárt bejutok - mondá magában Cornélia. Apró szíve dobogott. E helyen először volt. Először állt vézna, gyönge teste a nagy, félelmes gesztenyefák alatt. Először borzongott meg sötét árnyékuktól. Először látta itt, reggel, játékát a májusi napsugárnak a virágok tarkaságán. Befelé a kerítés rácsain félve sandított. Túl a fákon, hol égnek meredt a nagy ház, az üvegház.

A kis rongyost csakugyan hamar beeresztették. Ment, és mezítelen, apró lábai megremegtek a lágy, a jó, a süppedékes, harmatos homoktól.Lábujjaival végigbirizgálta az útra hajló fűszálakat és virágokat. Akárcsak egy tündérkert, oly szép volt itt minden, finom és előkelő, keresett,simított,mesterkélt. és ő olyan rongyos, fésületlen és természetes. Olyan magától értetődő.

- Csak utánam - mondta a szolga, és Cornélia nyomon követte. Bátortalanul, ingadozva.

- Hamar, hamar - mondta bent a műteremőr -, hamar levetkőzni. Dobja le a rongyait. Egyáltalán minek is viseli őket?

A süldőlány feje nagyot fordult a nagy műteremben. Nézte a magas üvegablakokat, a tetőt, de tulajdonképpen révedező szemeivel mit se látott. Csak sejtette az alakokat is maga körül, a nőket, akik körülvették, jártak mellette, és nézték.

- Kész? - kérdezte a mondott ember. Míg Cornélia leoldozta kis szoknyáját, levetette fehér, rövid ingét, kibújt mindenből, ami rajta volt. S a fehér és piros rongyokat arrébb tolta a lábával. Kigyúlt az arca, és piros lett, mint eldobott szoknyája. Szemei tüzeltek, haja lepergett mezítelen vállain. Nem félt már, dacosan nézett széjjel.

Akik körülvették, nők voltak. Fehér dolgozóköpenyekbe bújtatott nők. Némelyiknek ceruza, szén, másoknak vászon, ecset, paletta a kezében. Hunyorgó, szakértő szemel várták Cornélia mezítelen megjelenését. Mikor lesiklott az utolsó ruhadarab, és Cornélia elszántan pillantott széjjel, a nők kórusban így szóltak: ah!

- Megfelel? - kérdezte a fönti ember, elégedetten mosolygott, és megveregette a lány vállait. - Ez aztán darab! - És csettintett a nyelvével. És a nők kórusban zengték: Megfelel! Nagyszerű!