Erdélyi János (1814-1868): Uazásban (Chambery, 1845.)

 
Vesd meg lányka, vesd meg azt az ágyat;
Lelkem, testem mind halálra bágyadt.
Ha tudnád, mint el vagyok törődve,
Megtörülnél fehér zsebkendődbe;
A pohár bort is helyembe hoznád,
Mert szomjazom, s nézhetném igen rád.

Oh ne kérdezd, hol vagyon lakásom,
Ne csudáldmeg idegen szólásom.
Ne csudáld, ha nyelvem tétovát szól,
Más beszédet vettem én anyámtól.
Azt hiszed tán, megnyugodni járok?
Vágyaimban lettem én zarándok.
Van utamnak minden fordulása,
Jár idővel kedvem változása.

Helyből helybe járom a világot,
Változásban lelni boldogságot.
Látok ujat, majd meg ujra vágyom,
Ez tehát az én örömvilágom?

Szomjam egy van; ez nem ajkat éget,
Megyek én a lélek szomja végett,
Mert ha egyszer vágyad így fölébred,
Szolgaként, a merre van, kiséred.
S a mi édes volt, majd kinra válik,
S üldöződ lesz a barát halálig.

Hasztalanság, hasztalan sovárogsz,
Az tiéd, mit egy karral körülfogsz.
A világból e tér a te téred,
Boldog is vagy, ha véle beéred,
Semmi gondot nem gondolhat elméd,
Hogy magadban meg nem énekelnéd. -

Mit tünődöm? Hisz reám gyönyör vár,
Olaszország küszöbén vagyok már!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.