Tompa Mihály (1817-1868): Bosnyák Zsófia – 1644.

’Haragvó isten! A tágas mezőt
Temetővé változtatod?
Kedvedre van, hogy úton útfelen
Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg…
S ki bir dühének ellenállani?
Kínos szorongásban ha estig él:
Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harczol, szánt, vet és arat:
Mind elvesztem jobbágyimat!
Im, most is a mezőn,
Hét szálas testvér hullt rakásra;
Gyilkolni a ki tud:
A temetést se hagyja másra;
S legyen bár a halott ksiérete
Hullók s farkasok éhes serege,
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!’

„Oh uram férjem! – szóla Zsófia
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -
Ne nyiljon káromlásra ajkad!
Mint a sebes vizár, a népeken
A bűn eláradott nagy szertelen;
Az ég méltán büntet, sanyargat.
Ne kisérts Istent! Hét testvérfiak,
A csendes sírban hadd nyugodjanak!
S jer…! A csapás megszüntetéseért,
Az istent vélem térre hullva kérd!”

’Hah! Félre asszony, - s szád hitvány beszédi!
Keblem méreg, boszuság marja, tépi…
Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tiz-husz hitvány szolga elhull,
Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:
- Ki harczra vitte, isten verje meg!
És a ki most ezrenként öldösé el
Gyalázatos dögvésznek fegyverével
Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet:
Még annak mondjam: hála, hála néked!!
Nem…! S a ki öl, temessen is,
Hollókkal bár, mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér:
Halál, halál fején!’

Haragban így zugán az úr,
Nejét elhagyta végre;
Ki a feszület zsámolyán
Buzgón borúja térdre.
Imádkozott… s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek;
Kezében gyógyír és kenyér vala…
- S ki ül gyémánttollal kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél menyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

Csendes a világ, a vár zajtalan;
Ébren csak a kegyes Zsófia van,
Ki késő éjszakán
Lakát elhagyja egyedül,
Hogy felkeresné a helyet,
Holott a hét kiszenvedett
Testvér hullája kidegül.
A hölgy félénk, az éj kisértetes,
Ijesztő a halottak képe;
De bátorságot néki isten ad,
S ő biztosan közéjök lépe.
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény,
Kapa s ásó nehéz, nehéz;
De a gyengének isten ád erőt,
Tágúl a föld…
A sír öblös padlanja kész,
S az elhullott testvérfiak
Csendes sírban negnyugszanak.
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A kegyes urhölgy haza tére,
S alighogy álom jött szemére:
A nap pirosan kelt, s az ur haragban,
És ajkinak dörgő-szózatja harsan:
’A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt
Elő, elő…!
Hadd lássam őt!’
S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala,
Temetkezés lőn általa
Az éj késő óráiban!
S a férjnek arcza elsötétül;
Zordon parancsot ad:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
A hölgy elborzad s esdekel:
’Mi porladandó, hadd porladjon el!’
De a hölgy hasztalan szólt,
A bőszült ur vak és süket,
Nem hall szót, nem lát könyeket.
- És dultan áll a sirbolt.

Más jre lesbe áll az ur
A holtakhoz közel;
S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyyel, vár s egy lelket se lát,
Temetni nem jött nője el.
S megtérve, mint jött, titkosan:
Reggel mi nagy leve
Álmélkodása és dühe…
- A hét testvér temetve van!
A szolga súg, - s parancsot ad
A ordon ur szilaj dühében:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
- S parancsa teljesítve híven.

A harmadik nap éjszakáján
Az urnak ujabb terve van;
A harmadik nap éjszakáján
A kegyes hölgy oly nyugtalan!
A lelke fáj… s férjével nem bir,
Hogy dúlatlan maradjon a sír.
S mély tűnődés közt a feszület
Zsámolyán arczczal leborúl:
De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az isten sugta volna,
Örömhang tör fel ajkirúl:
’K e r e s z t j e  nincs a  s i r h a l o m n a k!
S az éjfél még el nem halad:
A feszületnek zsámolyából
Fehérlő sírijelt farag.
Még egy vágást teszen,
S a munka azzal véget ére,
S im a holtaknak szánt keresztet
A kegyes urhölgy mélyen sebzett
Kezének festi drága vére.
De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen,
Kiket midőn a sírba fektet:
Fejökhöz szurja a keresztet,
S ajkin imigyen reszket a szó:
’Porladjon el, mi porladandó!’
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A férj azalatt gyanúval tele,
Az éjben gyakran felkele;
Kezébe vőn égő világot,
S nejének ágyánál megállott.
De mindig halkan lépe hátra,
Gyanús nejét ágyába’ látva.
- A sír felett nem látta meg,
A mult éjjelen;
És mostan látni véli őt,
Midőn nincs jelen.

Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszült ur dühével nem bir.
Gonosz cselédje lép elő,
És ujra súg…
De most az ur rámennydörög:
’Kihúzatom nyelved, hazug!
Mert a kire árulkodol,
Egész nagy éjszakán aludt!’
„Hatalmas ur! Tiporj el…
De nőd volt, a ki temetett, -
S keresztet hogy faragna,
Ejtett kezén nagy mély sebet.
Menj oh uram!s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe lásd”…

Az ur ment, és a hölgy kezén,
Melyet gondos szemügyre vén,
Nem lel sebet, nem karczolást,
És uj parancs szól: „A hazug
Lásson halálos kínokat;
A sírt pedig rontsátok el,
Megégetvén a holtakat!”

És hirt hoz a poroszló:
’uram! Rosz szolgád halva van;
Imént szakadt ki lelke
A döghalál karjaiban.
S a sírt… a sírt, hatalmas ur!
- Isten csodája! -
Nem dulja fel, nem rontja el
Ember kapája,
Az érczcsákány hantjába nem hat,
S bántója rögtön összeroskad.’
Álmélkodva néma lőn
Sztrecsén kevély ura;
Mig hálakönycseppek szökének
A nő pilláira.

Az istenfélő Zsófia,
Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén
delejszerű álomba mélyedt.
S alaktalan ködéből álminak
Csodás képekből összeszőtt
Látvány merült fel három ízben
A felmagasztalt hölgy előtt.

Bevonva földig feketével
Látott először gyászpadot;
Körüle czimerek… nép...fáklyafény,
Szánó sötét könyű a nép szemén,
A gyászpadon  h a l o t t.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
De gyorsan elborult a jelenet,
Reá halvány homály ereszkedett,
S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt gyorsan rohamszerűn.

Sírbolt tünék fel másodízben
Mélyen a föld alatt.
Halottpenész, kihullt felirat
- Mit a gőg márványlapra írat -
Borítván a falat.
Körül csont s rozzant fedelek…
S im egy koporsóban középen
Feküvék százados halott
Romlatlanul, mosolygva, épen.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
S a látvány elsötétült újulag,
S egy század ismét elsuhan, letün
Kelő s elfoszló képivel
A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn.
A föld kizöldült s ujra sárga lőn,
Virág vagy vér piroslott a mezőn, -
Év év után jött, - a mely váltva hord
Titkos keblében áldást és nyomort…

Harmadszor tünt fel a koporsó
A látvány tükriben.
Benn a halott, az istenes hölgy,
Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből
Gonddal kivétetett;
S felette ajtatos sereg
- Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket:
- Két század óta fekszik
Sirjában a halott!
Két hosszú század óta
De el nem hamvadott!
Az úr, im, a kegyessel
Mi nagy csudát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten!
*
És annyi embernyom kifőle,
Sirjába kísért század századot;
S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.