Elégia:
MOHÁCS
Hősvértől pirosúlt gyásztér! Sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét ropogó villámival itten
Honni vitéz seregink holt tetemikre süté.
Tomori, büszke vezér! Mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harcz tüze lángítá bizton viadalra kikelted,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl.
Szűk vala egy ország! Be kicsiny most néma lakásod;
Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! Rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békítő sír enyhe takarja porod!
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménnyel,
Sújta le kegytelen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Dísztelen itt fekszik, deli termete öszverutítva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapodó portól elmerevültek azok.
Hasztalan áll az uton váró híve friss koszorúval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz.
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzell s keble feszülve haboz.
Ah! de hijába tekint a távoli lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyenge virágkint
hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő,
S a hőség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfi karokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát.
Ám de hol ollyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínli szokott terhét tűzménje, nyihogva kapar, vág,
Rugdall, rázza fejét, hosszu serénye lobog,
Elszáguld, haza tér, s így hírli vitéz ura húnytát,
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Mg sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
s a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, melly zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Döltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így? De csak a boldog leli bérét,
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadnak el ők alacson mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök?
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját,
És nem tudja kinek hős pora nyugszik alatt,
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka,
A hős árnyékok csendesen ihletik őt.
E csatasíkon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét,
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Süllyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanúl terjeszti kezét, mert nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt4
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összezuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! S kegyalak! Neked életed így tűnt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszált.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál,
Szendergő porodat béke lebegje körül! -
Hajh! S ezt visszavonás okozá mind, s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk,
A sorvasztó láncz így készüle árva hazánkra,
Nem, nem az ellenség, ön fija vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! Mi sok inség kútfeje lettél;
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez,
Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyügték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyadt el zsarlónk buja karjain ekkor?
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá?
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérdeke-szét városi tornyairól. -
El! ti komoly képek! Ti setétség rajzati félre!
Új nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most,
S égre honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virúlj, gyásztér! A béke malasztos ölében;
Nemzeti nagy létünk hajdani sírja Mohács!
KISFALUDY KÁROLY
BUCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTÓL
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reádnézek.
Ti kékellő halmok! Gyönyörü vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását,
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a vig gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve búcsúzom tőletek:
Elmégyek: de szívem ott marad veletek
A szerelem lánczain,
Hímezze bár útam thesszali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány,
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelid szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nekem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
Mint Magellán gályai. -
Oh gyakran a szivnek édes ösztöneit,
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harczait,
E bujdosó csillag ezer orkánait
Bévont szemünk nem látja,
Hív szivünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyiló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink.
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullunk könnyeink.
BERZSENYI DÁNIEL
A MAGYAR KÖLTŐ
Jár számkiűzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala olly szomorú,
Olly édesepedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét,
A régi csatákat, az ősi vezért,
S zeng rózsaszerelmet, a lyányka haját,
A szép szemet, arczot, az ifju baját.
S míg a dal epedve foly ajkairúl
Bús éjbe az arcz, szeme könybe borúl.
„Jó gyermekem! A haza szebb idejét
- Elmúlt az örökre – ne zengjed.
Ah! ifju nem érez, s lányka nem ért,
És nincs koszorúja szerelmeidért:
Némuljon utána keserved,
Vagy zengj, de magadnak, örömtelenül,
Hol vad sas az éjjeli bérczeken ül,
S a bús dali bért
Tűzd árva fejedre, az árva babért,”
És így koszorútlan az ifju megyen,
Nem tudva hol napja, hol éje legyen,
S míg honja bolyongani hagyja, kihal
Bús éneke, tört szive lángjaival.
„Född, vad fa! Örökre az ifju nevét,
Kőszikla! Te zárd kebeledbe szivét,
S tán csendes az álom az élet után,
Zengd álmait éjiden oh csalogány!”
Szól, s nyugszik azóta vad árnyak alatt,
Hol farkas üget le, az őzfi szalad,
S vészekkel üvöltve jön e nap elő,
Villámokat ontva megy ágya felé.
De feljön az ormokon a teli hold,
Csillag seregével az éjbe mosolyg:
Oh ifju! Mi lámod az élet után?
Szép álmokat énekel a csalogány,
S már nem fut az őzfi, az ordas eláll,
S ott szendereg a vihar – álmainál.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
KIS GYERMEK HALÁLÁRA
Eljátszodtad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el.
Végső mosolyga orczád, s a halál
leszedte róla szép rózsáidat.
Nem csak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked hogy már reggel van? Ah!
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja: „Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.
De fájdalom ne bántsa hamvadat,
Mulásod könnyű volt, és tiszta, mint
Az égbe visszareppenő sugáré.
A földhöz minket baj s öröm kötöz,
Ohajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már, nincs kétség útadon.
Oh majd ha csendes tiszta éjeken
Föltünnek a dicső csillagzatok,
Eljősz-e áldást hozni kedvesidre?
Eljösz-e álmaikhoz éjfelenként,
Hogy ég nyugalmát terjeszd rájok is,
Oh jőj, ölelgesd kis testvéridet:
Orczáikat csókdossa szellemed;
S a melly napok tetőled elmaradtak,
Add a szüléknek vissza. Ők együtt
Éljék el megszakasztott éltedet,
És míg porodra hintenek virágot,
Lebegj te őrző angyalként fölöttük.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.
