Epikai költészet – Költői beszélyek

A BÁNKÓDÓ FÉRJ

Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tag, őztermetű,
De jaj, milly szép, olly csintalan,
Rózsás ajkin pör untalan.
Most kezde csak hon kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver a mit lát,
Férjén a sor, ki zugban ül,
Midőn illy szó harsog kívül:
Jön a tatár!
Remél, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hegykén kilép:
Ő férfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél;
S íme jön egy zömök tatár,
Szivén zsákmány, szemén tüzár:
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékben őt átöleli,
Magához lóra emeli.
Búsúl a férj szép asszonyán,
Utánna néz – mint vész után;
S a mint eltünt köny könnyet hajt,
Sajnálná őt, és felsohajt:
Szegény tatár!, -

KISFALUDY KÁROLY

SZÉP ASSZONY

Tatárjáráskor egy jó férfinak,
Kit társi Bús Ferencznek híttanak,
Erdők között ép úri háza volt,
Melly ellenségnek még nem udvarolt. 
Fő bútor benne a szép nő vala,
Ferenczünk édes kedves angyala;
- Így hívatá magát a kis gonosz,
Bár benn együtt volt minden házi rosz. -
Hűsége nád, és nyelve kard; maga
Majd fergeteg, majd villám zápora;
s ha minden férfi olly vitéz vala,
Nem vesztél volna úgy, oh Hunnia!
Elég az hozzá: bár milly volt Kató,
Bár kedve tengerhabként változó,
Bár férjével váltig hadakozott,
De szép, igen szép volt az átkozott.
Történt, hogy visszakészült a tatár.
Dultan minden,nem volt mit enni már
Az éhség kergeté a sereget,
Mellyet vitézség meg nem győzhetett.
De még kitértek néhol s a vadak
Végső dühvel szörnyekké váltanak.
Hogy s hogy nem volt? Egy erre tévede,
Egy rőt tatárfi; vállán tegeze,
Kezében kard, vas ünge tetemén,
s öldöklés lángja apró két szemén;
Mindenfelé, a hol járt, rettenet
Volt e kis ember száz ezer felett.
Hogy erre tért, körültekintgete,
s magával illyenkép beszélgete:
„Ki az, ki ott olly kényegesen tanyáz?
Kié a kert, kié az úri ház?
Oh boldog óra, legboldogabb tatár,
Itt téged e ház kincsre, nagyra vár.”
S jön, lát és győz – nem, győzetik!
Most egyszer szine százszor változik,
Rőtből rőtebbé, s apró két szeme
Két pislogó mécs s minden fegyvere.
Majd hogy magához tér a bámulat,
Lélekzetet vesz, s mond illy szavakat:
„Hallod, magyar, dúlhatnám házadat,
S ha jelt adok, kövön kő nem marad;
De nem bántlak, nem bántom kincsedet,
Engedd ez egyet át, szép hölgyedet.”
Így a lator vér, a tatárfi s jő;
Választ sem várva hajt s rohan tova,
S örül hogyan nem még talán soha.
A férj – ki fesse lelke bánatát?! -
Utánna néz, a millyen messze lát,
És mit tesz? Ah hajléka puszta már;
Bámul és felsohajt: szegény tatár!”

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

AZ OBSITOS

Hárman valának együtt, a potrohos biró,
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró;
A többi asztaloknál együtt és szerteszét,
Vidám paraszt legények itták a hegy levét.

Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már,
Keringett s fel is dölt a bujdosó pohár,
Mátyás király se nyert tán több éljent a Dunán,
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.

S volt is miért e nagy zaj, ez éljen háboru,
Az obsitosnak párját nem látta hat falu,
A szem száj elállott merész beszédein,
Ország- világ- csodálta vitézi tettein.

Most is kezébe vevén az öblös messzelyest,
Kalandos életéből regét regére kezd,
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

Ő, ki ármádiákat vert széllyel egy magán,
Tul jára hadnagyával az Operenczián,
A francziák fejével sátrát körülraká,
És a világ végénél lábát lelógatá.

„De még ez mind csak semmi” szokása mondani,
S közelb csoportosulnak a többit hallani,
Mit! Semmi? – mond a biró – a soknál is sokabb,
Igyék komám! S isznak mindnyájan mint a csap.

„’Nem addig van – kiált most a furfangos diák,
A legjavát elhagyta – és most őt hallgaták -
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond,
Hogyan fogá el bátyó, a nagy Napoleont.”’

„Hm! Mond az obsitos hős, - a nagy Napoleon!
Nagy ő a franciák köztt – és vállán egyest von,
de engem ugysegéljen, nem a magyar között,
S hát még – veté utána – magyar huszár előtt.”

És itt magát értette az obsitos baka,
Ámbár lovon soh’ sem volt éltében jómaga;
De annyit emlegette és annyiszor lovát,
Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.

„Hol volt hol nem, bizonnyal már meg nem mondhatom,
Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon,
Mi tán mind össze százan vagy kétszázan valánk,
Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng!”

A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá,
De Háry ő beszédét tovább is folytatá,
„Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!
Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?”

’Ki adta volna hát ki!’ viszonz a kérdözött
’Csak volt a kapitányban ész és meg nem ütközött’
„Volt ám, de volt cuorage is, komék és mekkora!
Megütközénk biz, és hogy!” kiált a vén baka.

„Magam valék az első, ki közbe vágtaték,
Hullott a francz előttünk mint a fű, mint a jég!
A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát,
Kétszázezerért hogy vert meg kétszáz, az angyalát!”

És a diák újonta szörnyet pröszente rá,
De Háry ő beszédét tovább is folytatá.
„Futottak már a franczok, int szélben a katáng,
Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk.

S ím a futóknak közte meglátom a vezért,
Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért.
De én a paripámat utána rugtatom,
S egy sűrű erdő szélén vitézül elfogom.

Az angyalát! Kiálték, s megcsípem őt nyakon,
Most valld meg, úgy-e hogy te vagy a Napoleon”
’Való a mi való – szólt-  vitéz, hogy az vagyok,
Csak életemnek kegyelmezz, adós nem maradok.

Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény,
A francziák császárja kincsekben nem szegény
„Az angyalát! – kiáltám – uram nem addig a!
De jösz a kapitányhoz lánczhordta franczia.”

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,
De Háry ő beszédét tovább is folytatá.
„Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a síkon
Egy hatlovas hintó áll előttünk gazdagon.

A hatlovas hintóban egy úri asszony ült,
Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült;
A mint reánk tekinte: ’Oh Jézus Mária!
Kiálta, mert hogy ő volt Mária Luiza,

’Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon,
Én nagy felségü férjem, kegyetlen lánczokon.
’S ki vagy te jó vitézem, ki őt im elfogád?’
„Vitéz Johannes Háry, mondám, az angyalát!”

Halld, a mit én tenéked mondok jó vitéz -
Szólt most az úri asszony s mélyen szemembe néz,
Te olly vitézi tettet követtél itten el,
Minőt még egy magyar sem, melly nagy díjt érdemel.

Ha őt te elbocsátod, ígéretet teszünk.
Hogy holtom- s holtodiglan enyém-tiéd leszünk! -
„Az angyalát! Kiáltám, felséges asszonyom,
Tudom mi a becsület, legyen szabad rabom.

Szép asszonyért, szép leányért az igazi vitéz
Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész,
Vitéz Johannes Háry igaz magyar nevem,
Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem.”

És a diák szörnyűen s nagyot prüszente közé,
De Háry ő beszédjét ekképen végezé:
„Mondottam, és a császár legott elvágtatott
De két kezembe két szép arany órát nyomott.

Az egyiket, gondolam, kapitányomnak hagyom,
A másikat későbben elkérte hadnagyom;
Az angyalát! Csak egyet tartottam volna meg,
Mert most el is hihetik ne is kigyelmetek.”

De ők elhitték mind annyin, a potrohos biró,
A vigadó legények, meg a gonosz iró,
A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:
Nincs olly vitéz a földön mint Háry bátya volt.

II.
Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János,
A sereg kend nélkül bizony nagy  hiányos.

Vajh! Sokat beszélt el sok vitéz dologról
A mit ember nem hall hetvenhét országról.

Elbeszélte nekünk: franczia országban
A tengernek partján hogy járt Padovában.

Látván ő nagy partján óriási rákot,
Ollójával felvett egy lovas kozákot.

És midőn bejárta szép Tirol országot,
A Stájer hegyekben olly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen csak hason mászhatta.

Máskor Mántuában kedvre táborozván,
Hét fejű sárkánnyal vitt mint egy oroszlán.

És ki tudná végét, és ki tudna mindent,
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend!

De ha még ezerszer olly vitézlő volna,
Mint a mekkorának tudja kendet Tolna,

Azt nem engedjük, illy jó kedvbe lévén,
Hogy ne mondhatnánk el e vidám tor végén,

Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában
Király ő felsége látogatásában.

És az obsitos hős társin eltekintvén,
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,

Kémlődve, nincs-e tán a diák körötte,
A ki elprüszentse jómagát fölötte.

De a diák ez egyszer nem volt a bokorban,
Mint igaz hívő vett részt az éji torban.

S vitéz Háry János isten igazába
Elveté a sulykot ő bátorságába.

„Bécsbe – kezdé – Bécsbe, hát no hébe hóba,
Kedvem szottyan menni látogatóba.

Sok barátom él ott, s nem egy generális
Sőt valót beszélve, maga a király is,

Kinek ő felségét a halál torkából
Én mentém meg nem messze Padovától.

Mentem mendegéltem – vagy mit is beszélek? -
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz hogy élek.

Hej ha élne most se látná senki párját,
S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát.

És hogy a hajnallal a városba értem,
A király házára mindjárt ráismertem

Kétfejű sasáról, mely a háztetőn ül,
S minden nap egy tulkot költ el egy ebédül.

Ott fakó lovamról kényesen leszöktem,
A sövény fájához, mint illik, kötöttem,

Magam végig mentem az isterázsákot
Egytől egyig ismert régi jó barátot.

Végre eljutottam a tornácz végére,
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére;

Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.

Az ezüst után a harmadikra buktam,
Tiszta szín aranyból, ott be is nyitottam.

Át nem is hogy én, e a mint rám tekinte,
Maga ő felsége szólt, s magához inte:

Isten hozta kendet régi jó barátom!
Nos, hogy állunk – kérdé – frissen a mit látom!

Hála isten – mondám – megvagyok biz ott még!
Még a régi bőrben, int láthatja fölség.

Jó fakóm is, az no, mellyen ő felségét
Egykor megmentettem, járja, de a végét.

S jó hogy említettem, a szegény páráját,
Mert legottan a jó úr így kezdé mondását:

Hát ugyan hol hagytad a szegényt? Azonnal
Istállóba vele, parádés lovammal

Egy azon jászolból kapjon eleséget
Még pedig aranyból, - s küldte a cselédet.

Hát te már ettél-e? Kérdezé jósággal,
Nem bizony még, felség! Kérem átossággal.

Semmi no, csak ülj le – mondá, és leültem, -
Van még vacsoráról egy darabka sültem.

S asztala-fiából egyben ki is vette,
S egy fehér czipóval én elém letette.

Erre bekiált a mellék szobába,
Van-e még, hej anyjuk! A szlivoviczába?

Nincs bizony, felséges férjem és királyom,
Most kapá utolsó kortyát a lokájom.

Szóllott a királyné. Ej no, küldjön el hát
A zsidóhoz által, itt a pénz, egy szolgát.

Dictum factum, úgy lett, héj de nem hiába,
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.

S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte,
Finomul kitellett mondhatom mértéke:

És a mint ekképen ittunk, eddegéltünk,
Régi harczainkról jó ízűn beszéltünk:

Hát közöttünk egyszer olly sikoltás van
Mint mikor két tábor van hadakozásban,

A királyi úrfik (most látám őket meg,)
Czifra tarsolyomért összeverekedtek.

’Gyermekek! – kiálta rájok édes apjok -
Hát ki van a háznál, hogy ti bajba kaptok,

Hát, az angyalát is, vitéz Háry bácsit
Egy se látja? Mindjárt parolát és pácsit.

Dictum factum, a kis úrfik rendre jöttek,
Vas markomba pompás parolát ütöttek.

Én pedig benyultam czifra tarsolyomba
S egy egy karajtzárkát vettem a markomba.

’Nem barátom, ezt nem engedem neked meg,
- Szólott a király – pénz nem való gyermeknek,

Pénzre több szükséged van neked, vitézem,
És én markomat már tömve dugva érzem,

Szépen megköszöntem, rája elbucsúztam,
Jóllakott fakómat aklából kihoztam;

S a királyi abrak nem is volt hiába,
Mert alig került be huszonnégy órába,

S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér,
Mert a pénz ezüst volt s mind annyi tallér.

Tallér, az angyalát! Még pedig lázsiás,
Hej, hogy elfolyának, mint ezernyi sok más!

De azért az Isten tartsa meg királyom,
Soh’ se lesz nekem több ollyan jó barátom.

GARAY JÁNOS

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.