Lantos költészet – SATYRÁK

A MUZSÁHOZ

Leányka dalt! De ne mint eddig dallál,
Becsületet azzal sokat nem vallál.
Gajdolj; ha kell; de úgy hogy mindenek,
Tudósok, s nem tudósok értsenek.
Nem élünk mi Athénben, nem Rómában,
Mid dúdolsz hát görög s deák szchémában?
Az a külszin, higyjd el, csak flosculusch;
Parturiunt, s lesz ridiculusch musch.

Szólj igazat: te is vágysz tetszeni;
Költőink közt szeretnél fényleni.
Akard, s megvan; légy újra az, a mi voltál,
Szólj a szerint, a hogy régebben szóltál;
Új szót ne gyárts, az okát ne keresd;
A francziát, a dájtsot ne kövessd;
Beszédednek adj bájt, adj könnyüséget,
Adj rendidnek hasonló-hangú véget,
Kap a manó, nem más a verseken,
Ha nehezek, s rím nem cseng végeken!

De te pirulsz megfutni a könnyű pályát,
Hol X szedett koszorújába – zsályát;
Jól verd tehát bilintsekre magad,
S a verselés dühe ha megragad,
Zsongásidban vedd Rádait vezérnek:
Mérd, a mit az olasz és francz s német mérnek:

Cserélj nehz és könnyű tagokat,
A rimekben nő s hím hangzásokat:
Igy lesz neved, Muzácskám, a Parnasszon:
Örülj neki! – Tekintetes Tudós kisasszony.

KAZINCZY FERENC

IRÓI TANÁCS

 
Már ha tudós lettél, illik tudnod mi különzi
Őt a köznéptől, s hírre mi fűzi nevét.
Lassú menés, halvány szín, terjengő kar, izetlen
Kedv, rejtélyes szó, nyugtalan elmefutás,
Félénk nyiltszivűség, szánó, mélly titku mosolygás,
Gőgös alázottság, jégmelyü andalodás,
sokra-törő unalom,leverő kegy, könnyü ítélet,
S édes hűledezés puszta dicséret után.
Ez még mind nem elég; házadra is illik ügyelned,
Hogy mindenki hamar lássa csodálva ki vagy?
Barna szobád falait pókháló lepje, s halálfő
Sárguljon komoran nőtelen ágyad előtt.
Régi szakálos urak koszorúzott szobrai mellett
Szörnyü iró szerszám asztalod éke legyen.
Ritka sikált padlón elszórva heverjen irásod,
s minden szöglet ürén, szú egye könyveidet;
S hogy bölcs mondását Salamonnak igazlani tessél:
„Csak hiuság s álom mindened a nap alatt”
Büszke lemondással tűrd a lét annyi hiányit,
És üres erszénykét nyers czimeredbe, dicső!

KISFALUDY KÁROLY

MAGYARORSZÁG

„Nincs a magyar földön kívül élet.” Igen hiszi Barkács
„Vagy ha van, ollyan nincs.” Igy mondák századokig már
Tisztes apák, s fiaik mondják még e napig: és ki
Nem hiszi, kuria eszű. Van-e jobb kolbász a világon,
Mint Szegeden, van-e jobb izü a miskolczi kenyérnél,
És a szalonnánál, melly makkbul lett a Bakonyban?
Hogyha a neszmélit gyöngének tartod, igyál jó
Somlait, avvagy erős rusztit, veres egrit, izére hatalmas
Villányit, vagy igyad minden boruk ős fejedelmét,
A tokajit; hova kell ennél több? Mézbe fúlunk és
Tejben uszunk… ökrünk van elég, van lónk s szamarunk is.
És terem annyi dohány Tisza és Duna térein, innen
És túl, hogy mihelyest szükséges lenne, valóban
Rendre kifüstölnék e hazábul minden olly álhőst,
a ki emészteni jött hozzánk, és a bugyogóban
Hordja szivét s nem akar magyarok közt lenni magyarrá!
Van posztónk dolmánnak elég, van rája sinórunk
(S nem idegen!) aranyos sarkantyú ékiti csizmánk.
Kostököt és csákányt hordozni előjoga régen
Fajtánknak, s kipederni bajuszt, káromlani istent,
És a borok mellett nem félni tatártul, orosztul…
S kérdem, hol vagyok e földön kívül élet? A hol jól
Lakhatnál mint itt, ápolnád hasadt, és nem
Gondolnál munkára: hol ökreid és a parasztok
Hordják a terhet s te királyilag ülsz, eszel, alszol.
Századik hősöd igen jeles ember volt; szive, lelke,
s karja helyénálltak, - küzdött, vérzett a hazáért…
És mivel ő mindent teve, semmit tenned; oh szép sors
Most te, akár értesz hozzá, kormányazsz, akár nem.
A megye termei föltárvák mindenha előtted,
És szabad itt szólnod, szabad a karddal zörejezned,
S ha leivád magadat, szabadand verekedve veretned.
Meggyőződésed nincs – s szégyen volna egyébütt,
Hajh de nem úgy nálad – nálad forrása erénynek.
Mert árulhatod így magadat, s el is adhatod, és ki
Vetheti, hogy nem vagy becsülettel telve, szemedre?
Kérdik: adózhatol-e? Te süket vagy… „Itt nesze pajtás
Két arany, és ne adózz!” S a terem felfordul a hangtul:
’Nem, nem adózunk! – a pórság csunya dolga fizetni.’ -
„Drága barátocskám, de imé itt négy arany.. ezt én
Néked adom, ha belőle hazádnak adandasz adóul
Eggyet.” Négy aranyom nem enyém többé… s a teremben
Hangzik: adóznunk kell… a parasztot terhe lenyomja…
És ha kidült a szamár, bőrét is a lóra rakandják.
Győztünk Baranya mi… győzött Temes, és a Dunátul
Ekkép sétáland diadal, kétféle,Tiszáig.

Ettünk és ittunk, s a tehert vállunkrul egészen
Más hátára vetők, mieink a vármegye-termek,
Országszerte miénk minden hivatal, haszon, érdem,
És dicsőség… Más görhes lovain viszi útra
A kövicset, murvát, s fizet érte, de négy lovu hintón
Átröpülök rajt’ én, (tudnillik, az isten akarván,
Mert ősszel s télen van némi kivételem)… Ő, hogy
Szalmán hálhasson, füstpénzt fizet… Én a pipának
Száján több füstöt játszom levegőbe havonkint,
Mintsem a kürtön esztendeig ő, - s teszem ingyen!
És ki merész egy szót felhozni vitézletem ellen?

„Drága vitézlett úr… tessék kardjára tekintni…
Annyira rozsdás már, hogy alig ösmerni reája,
És hüvelyéből alig lehet a levegőre kihúzni…
Kár a becses kardért… hihető nagyon át vala ázva
Durva pogány vértül, s im ezért kell halnia csúfos
Rozsda halállal… Ugyan hol volt a ndgy csata, mellyben
Fényleni látta az ég, s villogni a föld? Ne redőzze
Homloka szép bőrét, uram! Ez nem csúf; Maratonra
Eskhetem… avvagy, mert örömest hall ön honi példát,
Győrre is esküdhetem, hogy igen vágynám kitanulni
Érdemei folyamát.” Te gyerek vagy, tegnapi fattyú,
Nem tudhatod, milly szép emlék kísérti e rozsdát.
Nektek az  újra veszett szemetek, fejetek, s eszetek, s ha
Nem könyörül jókor (lehet-e ez?) rajtatok isten,
Akkor ind magatok vesztek, mind veszni fog a hon,
És a vitéz fajrul csak a hír fog szóllani búsan. -
„Nem, lehetetlen, uram; kérdezzük meg csak a férfit,
A ki a kert allját távolra hagyá el, alá föl
Járta hires Tolnát, és megfordult Baranyában; -
Tán mondhat némit; mi lerágja e kardrul a rozsdát…”
„Én idegen vagyok itt, uraim, nem szólhatok… olly jól
Tartottak, hogy mondhatom a deli frankok honában
Sem lakomáznak igyen… jó bor, sült, jó izü tésztás,
És a barátságnak szakadatlan folyama – és én
Rosz jós hogy lennék ti irántatok? A kik irántam
Vég nélkül szivesek vagytok? … jobb hagyjatok innom:
Élljenek a magyarok, s ébredjenek a míg idő van.”
’Tán csak nem aluszunk, hisz együtt ettünk vala önnel.’
„Nem, nem alusznak önök, hol az asztalt kell körül ülni -
Itt az egész haza éber… igen… de hol… Ember a gátra!
Hangozik: ott a fülek bedugulvák, - és ti alusztok. -
Nem látjátok-e mint derül a menny, délre, nyugotra?
Nektek alant van a nap… ti alig béczéczitek isten
Fényes igazságit; csecsemőség álmai nyomják
Szemeteket, s a mit tesztek vezetőül, az orrot
Kéritek hozzá, s így köd az a mibe vágtak aczéllal.”
’Ez sértés uram; ezt nem mondá senki magyarrúl!’
„Jól van hallgatok… itt látom nincs szólni jogomban.
Szóllani szép jog ugyan, de jog a hallgatni is. Ettül
Nem tilthattok el.” ’Ön makacs, és kötekedni kivánó;
Szóljon, hallgatjuk… s ki véle, mi az a mi ködöt von
Ránk, és másoktul elválaszt, hátra taszitva?
Rajta, csak egy okot is!’ – „Nem erőltetem magamat itt meg.
Nem szükség… önöket magyaroknak lenni tagadnom
Könnyü.” ’Mi? Mi magyarok nem volnánk? Melly pokol ádáz
Ördöge súgta kegyednek e rágalmát, mi nam Árpád
Fajzata? Óh okos úr, távol megy a tréfa kegyednél.’
„Végig nézém a tanodákat e honban.” ’Óh kedves
Úr majd máskép lesz.’ „Bemennék a hölgyi körökbe,
És piros ajkakrul hallottam zengeni frank szót,
És piros ajkakrul hallottam zengni olasz szót,
És piros ajkakrul német szót ömleni hallék,
A magyar árva beszéd nem bántott senkit; aludt a
Kuczkóban.” ’Nem, ez úgy többé nem fog soha lenni.
Égre pokolra, azok lakozóira, nem marad így már!’
’’Voltam a szinházban.” ’Jaj, jaj, jaj!’ „Páholyotok sok.
Nemde, kevés uraság vagyon e szép térü hazában? -
Lelkes hölgyeitek koszorúja különben igen nagy
Csorbában szenved… mert, mondom üresen állt,
És gyászon feketén fényének utána csengett.”
’Rosz, rosz, uram, de fogunk majd rajta segíteni… fölkel
Majdan a jobb érzés hölgyeink kebelében is, és e
Szinház szűk lesz; - a sok páholy végtére kevés lesz;
És fejedelmi Dunánk partjára megyünk el a sárbul.’
„Voltam a másikban szintén és tömve találtam
Hím s nőkkel földszint! Urak és hölgyek sokasága
Nyomta a páholyokat; volt bőven hahota, volt taps,
És a sötét teremet kivilágítá az öröm zaj…
Rendén volt ez is, úgy-e… de megszünik?” ’Oh, uram itt már
Jobb be fogom számat; mert jobb ott tűrni szelíden,
Hol nincs orvosság a kór ellen; mi haszonnal
Fognék dörgeni és sürü átkot verni fejökhöz…?
Hagyjuk, majd az idő meghozza szerét nyavalyánknak!’
„Félek késő lesz… mikor a baj mélyre feneklett,
S bármi erőművel mozdítani nem lehet arrább…
Szerte tekinték én e honban, s rossz zaj ütötte
Itt ott meg fülemet… mondák: nincs annyi magyar, mint
Nem magyar, és amazok szabják ki előnkbe a törvényt.
És szóltak mások, nem igazság, hogy mi viseljünk
Mindenféle tehert s amazok szedjék a gyümölcsöt;
Izzadjunk mi tizen, s könnyűvel lágyitsuk a földet
Hogy lágyan feküdjék maga ott az úr… Illyeket hallék
s ez nem igen tetszett; s bizonyos mételj jele, melly a
Birkát meggyilkolja rutul, de az úr kárára!”
’Kérdem hát máshol nincs szinte úgy’? „Erre felelnem
Könnyü; tekints széllyel nyugaton, délen, s hol az éjszak
Tengere habjával germán fajt üdvözöl, és ott
Látandod, hogy a hont közös érdek láncza keríti,
Hogy ha nyer egy, vele nyer mindenki; ha sujtva van eggyik,
Érczi a szomszéd, s fájlalva boszúllja meg a hon.
Itt oda veszhet egész ügyetek, s lesz millió, a ki
Nem fájlalja sebét, s mit sem fog tudni belőle.”
’Ez nem igaz, lehetetlen; a kancsuka nem fog az ördög
Kölkének sem tetszeni.’ „Hátha a kancsuka otthon
Elmarad, és ide csak kormánybot hozatik, amit
Látni szerencsém van most is?” ’Bizony a mi botunkkal
Oktalanul mérnéd az Orosz korbácsokat össze!
Nálunk botkormány nincs többé, nem katonáknál,
Sem roboton.’ „No ezen örülök nagyon… Ez haladás, ez
Ügyeteken szépet változtat… Mert igaz ám, hogy
A nyerges csacsi nem kérdezgeti, nyerge kitől van,
De ha lehet nyerget s lovagot levet a csunya sárba!
Óh hogy a botjogrul bölcsen leköszöntetek, az szép!”
’Megtettük s önkényt… az idő szavait mi elértök.
Nálunk emberszám a paraszt, jöhet és mehet, és ha
Isten akarja, akár tábornaggyá lehet’… „Ez sok,
A mikoron jogotok lett volna lekötni a földhöz…
De fajotok nemesebb vala… Meghódítva e földet,
Állattá teheté könnyen, kik benne lakoztak,
S ő társul fogadá, kik hajlók voltak egyezni.
Árpád nem csak erős bajnok vala, hadba vitézlő,
De jól tudta, mikép lehet és kell hont alapítni!
Óh ha ma is hozzá volnátok szívre hasonlók!
Mert az igaz maradand örökén, hogy az ember úgy ember,
Hogyha nemes bánásmódot lát, állat e nélkül -
S barmot igába tehetsz, nem fog zugolódva dühöngni,
Bosszút sem forral… de szorítsad igába a embert,
Mind örökén morog, és a boszúra remegve törekszik,
És ezer éveket úgy tart emlékébe, mikép a
Földre dobás perczét… s mikor ottan halva gyanítod,
Akkor lök derekon, s ha alácsel, a fizetésnek
Percze beálla… leszen díjad keserű kamatokkal.”
’Énnekem illyen díj nem jár, hálá az egeknek!
Mert az igaz, félnék a rút fizetési időtül.
És mi egész nemzet nem esünk e vádnak alája;
Mert mi biz engedtünk eleget hires ősi jogunkból,
S gyönge apák lettünk, hol urak leheténk, ha akarjuk.
S gondolom ennél már lehetetlen előbbre haladnunk.’
„Ezt nem mondhatnám”, ’De miért?’ „Mert most vagy utóbbad,
Föl kell hagynotok a hires történeti joggal.
Szép vala ez hajdan, a közép korban… de ma Isten
Fényt hoza s észjogot e buta  zsarnok ronda helyébe.
Nézd meg alapját… és magad is becserélni kívánod…
Nemde ököljog alapja van? Ennek idője lefolyt már.
Óh az ököljog alatt be sokat vérzél te Magyarhon!
Jött a tatár, s leököljogozott, jöve a török, és a
Híres ököljog után Buda vára övé lőn… Igy a hol
Bétuda jőni Batu, bejöhetne az északi barbár,
És a hogyan kiveték törököt harczolva Budából,
Széljeltépve ököljogait, ki lehetne taszítni
Mást is az országból…” ’Hős nép ezt nem tűri.’ „Hol van
A hősnép? De legyen. Mégis nem jobb-e lemondani
Most az ököljogrul, mikoron nem perzsel a tűz még,
Most mikoron hihető, hogy ököljog nincs kérdésben? -
Hogy a mit Isten adott, kiki nyerje jogát az igazság
Utján vissza… ez a mese vége elébb vagy utóbbad…”
’Mit mond ön? Menjen… mert még megkapja magáét!
Én, ki előtt porban remegett vala gyáva parasztom,
Ő vele tán együtt kövicsezzen az ország útját?
Én, ki magas fejemet soha nem hajtottam igába,
A ki parancsoltam, s nem jött szó ellene, mostan
Gyáva adót vállaljak-e büszke nyakamba? – Hah! Csúfság!
Nem lehet; ezt a magyar soha meg nem fogja tehetni.’
„Róma kevélyebb volt, mintsem te lehetsz, s oda van rég!
Balkán völgyeiben büszkén sétálgat az ozmán,
És nem látja az ostoba hogy végperczei várják.
Nincsen a föld hátán állandó más, csak a szent jog,
Ennek kell vagy előbb vagy utóbb diadalmat aratni.”
’Messze van az, bizvást nyúgodhatom… a ki utánnam
Jő, az lássa, mikép bűvölheti messze magátul
A vész fellegeit… nincs gondom másra, nem is volt!’
„Nálatok az fő baj, hogy az asztaltul tova ritkán
Gondoltok, felhők tolakodnak előre, nevettek;
Rozsda emészti aczéltokat, ámde golyóra tömé meg
Puskáját a csalárd ellen. De minek gondolni halálra?
Bölcs, a kit nevetése között visz el a keserű sors…
Vagy tán más idegen gondoskodjék javatokrúl?
Hallok elég vitaszót, részint jó czélra beszéltet,
Mellyből a honra derű jöhetne… de szó marad a szó
Nálatok, és tetté kegyesen nem bűvöli Isten.
Ez baj, igen nagy baj, nyomorúság, mondhatom: és ha
Igy marad, új ezered nehezen fog lenni tiétek.
És most már köszönöm lakomátokat, ettem ivám, és
Jól szivaróztam; a mit kérdeztetek arra feleltem,
Most gőzösre ülök, megnézni, miket mivel Ozmán.”

S a fiu nem tréfált, veszi botját, vette kalapját
És mosolyogva tovább sétála. – No s bácsika hogy van?
Mint tetszik a beszéd? Hogyan érezi vaskebelében
szíve magát?” ’Az egész dolog ostoba tréfa, ijesztés.
Én nem adok rá legkevesebbet… igyunk fiu bátran!
Rémeket ostobaság lát csak… kancsó elől elfut
A pimasz ellenség, valamint a gyáva kisértet!
„Mind igaz, a hirlap sem tudná mondani máskép.
De ha az ellenség nem lesz pimasz, és a kisértet
Nem lesz gyáva?” ’Fogom kancsomat, elébe köszöntöm,
És a pohár bornál megbékülök a szörnyűvel.’
„Mondja meg ember, e jó bátyon ki lehetne-e fogni?
Van kit az együgyűség sérthetlenné tesz, azokhoz
Tartozik ő is tán… hagyjuk hát a pipaszónál,
Hadd álmodja magát fényesnek, mint vala Árpád,
S a bor mámora közt a veszélyt tátongni ne lássa!”
’Hisz Magyarországon kívül élet nincsen, avagy ha
Van valamicske, de mint a mienk, soha nem lehete ollyan.
Hogy kevesen szólnak magyarul, az a legkevesebb baj,
Hogy kevesen annak, kiket a jog ölel körül épen
Semmi baj; a mi amott szükség, bőség nekem: a völgy
Arra való, hogy a hegy meglássék; koldús az, én dús…
És rendén az egész… Lehet-e mindenki királyfi?
Most a Jelenkornak van aranykora s éhes a Sürgöny,
Majd meg a Hirlaphoz fordul mosolyogva arany Zeüsz,
S böjtjük lesz a Világ, a Jelenkor, és Nemzeti újság
Jó testvéreknek, vegyesen… s mivel a bor igen szük
Nem jut eszökbe a szent házasság… Mondom, ez így van…
És jól van!… Ki velem szorosan tart, éljen! A többit
Nagy nyavalyából gyógyítsa ki a kegyes Isten!’

VAJDA PÉTER

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.