2012. jan. 3.

Lengyel Balázs: Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei



Nemes Nagy Ágnes verseinek összegyűjtött kötete két részből tevődött össze. Pontosan olyan, mint egy fele részben széthajtott könyv. Első fele azokat a verseket tartalmazza, amelyeket a költő a legutóbbi gyűjteményes kötetében, A FÖLD EMLÉKEI-ben publikált. Legföljebb a régi kötetekből, főleg a KETTŐS VILÁGBAn (1946) című első kiadásból később elhagyott néhány versét tettük vissza egykori helyére; meghagytuk azonban azt a csúsztatást, azt az átalakítást, melyben a KETTŐS VILÁGBAN NAPLÓ részét később keletkezett versekkel töltötte fel. Ilyen például az ÉSZ, A LIDÉRC és a BOSSZÚ című vers, amely nem keletkezhetett előbb, mint 1960 körül. A későbbi kötetekhez lényegében nem nyúltunk hozzá; legföljebb a SZOBROKAT VITTEM című vers kéziratának túlsó oldalán, a hagyatékban megtalált vers második strófájával egészítettük ki, amely éppúgy egzisztenciális értékű, mint a magában álló; hozzátettük az 1956 végén kelt FLOTTA című verset, mely eddig közölhetetlen volt; továbbá mellé iktattuk az Ekhnáton-sorozathoz egy ugyan megjegyzés értékű, ám mégis jellegzetes kétsorost Nofretétéről SZERELEM címmel; végül két első fejezettel kibővítettük a MIHÁLYFALVI KALAND című elbeszélő költeményt, úgy hogy az végül négy részből áll.

Nemes Nagy Ágnes ismert, jellegzetes lírája ennyi volna; ha A FÖLD EMLÉKEI után nem következne egy csaknem hasonló terjedelmű FÜGGELÉK, amely részben gazdagítja, részben új vonásokkal alakítja a költő eddig ismert arcát. Gyerekverseit, melyek szintúgy jellegzetesek, és más arcát is megmutatják, ez a kötet - nyomatékkal hangsúlyozzuk - nem tartalmazza.

Ez az arc kezdetben az alanyi líraiságból kisejlő, bár eszmeiségre, gondolatiságra törekszik, a létezés fő kérdéseire koncentrál (lásd A HALOTTAK, A KÍN FORMÁI, a HADIJELVÉNY, AZ ISMERET, a KETTŐS VILÁGBAN, A SZABADSÁGHOZ című verseket), mintegy félig idézve: földmérőként pontos barázdán kívánva csillagokba lépni a nyíri tájat. Majd az új, a csaknem tízévnyi kényszerű hallgatás utáni kötetben (Rákosi-kor!), a SZÁRAZVILLÁMban (1957) háttérbe szorul a közvetlen líraiságnak megszokott gyakorlata, és a meghatározó versekben tárgyiasult, méghozzá több fonatú, a különböző motívumokat zárásul egybecsomózó verskoncepciókban, úgynevezett objektív lírában jelenik meg a hűtötten is forró személyes élmény. Lásd a kötet minőségét kiemelő TRISZTÁN ÉS IZOLDA, a PATAK, a BALATON, a VILLAMOS, a PARADICSOMKERT című többszálú, de egyetlen létérzést szuggeráló verseket. Bennük a költői kifejezés már projiciáló, nem direkt, hanem T. S. Eliot szavával szólva: a költő létrehoz VALAMI "OBJEKTÍV KORRELATÍVOT", a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A belső tartalmaknak áttételes, magasabb foglalatát.

A költő kifejezés- és eszmemenetét rajzolva, a NAPFORDULÓ című kötetben (1969) Nemes Nagy Ágnes megint valamelyest továbblép, és ambivalenciával teli élményeit egybefogva megírja az el-amarnai kultúra ürügyén Ekhnáton-sorozatát (íme a jellegzetes objektív korrelatív módszer), valamint a HÁZ A HEGYOLDALON című titokzatos létdrámát. Az áttétel ezekben a legmélyebb, a legfilozofikusabb, annak ellenére, hogy a több mint háromezer éves, egy istent teremtő fáraó alakját idézve, a tüzelő tanokkal és a hegyomlásszerű földre zuhanással ott van 1956 emléke (EKHNÁTON ÉJSZAKÁJA9, a filozofikus látomás mellett, a filozófiai összefoglaló képzet mellett az élményi látvány burkolt konkrétuma. Az objektiválás anyagszerű és egyben legmélyebb gondolati szintje a szakralitás szuggesztiója.

De hogy Nemes Nagy Ágnes sokfelől megközelíthető lírai jegyeit egyetlen szálból kiindulva tovább bogozzuk, hadd jelezzük a végső lépést, mely a KÖZÖTT című kötetben (1981) már meghatározóan jelen van, és A FÖLD EMLÉKEIvel (1985) teljesedik ki. Ez az élmény alapú objektív korrelatívnak a letűnése vagy inkább végső átalakítása: a prózaverseknek úgynevezett inperszonifikáltsága, vagyis olyan létezést hordozó valóságoknak feltárása, amelyeknek áttételesen sem rajzolhatók meg konkrét alanyi jellegük. Líraiak, de személyiségük belerejtett; líraiak, de csupán a létezés, a mindnyájunkban jelen levő létérzet nyomán teremnek költészetté. Mintegy az idő és a tér örökös vektorai következtében. A költő prózaverseiről beszélek. Az EGY PÁLYAUDVAR ÁTALAKÍTÁSÁtól kezdve AZ UTCA ARÁNYAIn át a VILLAMOS-VÉGÁLLOMÁSon, a MÚZEUMI SÉTÁn, a TERASZOS TÁJÉPenát A FÖLD EMÉLKEIig. Az alanyi filozofikusságtól kezdve Nemes Nagy Ágnes lírája a rejtett személyességgel hirdetett objektiváláson át - és teljességgel közömbös, hogy másként és némileg más fogalmakkal írják körül az objektiváló tendenciát a nyugati költők - eljut az inperszonifikálásig, a létezés olyan személyestől független megtapintásáig, amely talán filozofikus lírája csúcsának tekinthető.

Igen, de lírájának eddig rejtett, másik könyve, az ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEK-kötet csaknem fele részében felsejlő másik arca vajon hogyan, miként illeszkedik az előzőkhöz? A FÖLD EMÉLKEI a FÜGGELÉKhez? Igaz, önnyű elmondanunk, hogy A TÁVOZÓ című általunk önkényesen megnevezett rész A FÖLD EMLÉKEI utáni végső korszakának verseit tartalmazza; olyan létfilozófiai remekléseket, mint az ISTENRŐL (HIÁNYBETEGSÉGEINK LEGNAGYOBBIKA) című vers, olyan létezést megrendítő pillanatokról, mint a MEGÖLELEM AZ ÉVSZAKOT, ÉN LÁTTAM EZT, BIZONY, BIZONY, EGY TÓ VAN ODAFENN, A KERTBEN, valamint a már rettenetes betegsége alatt írt A TÁVOZÓ, és a környékén keletkezett versek. Költészetének ez az eddigiekkel azonos befejezése. Ugyancsak problémátlan a FIATALKORI VERSEK általunk válogatott gyűjteménye, amely 1939-től, vagyis 17 éves korától 24 éves koráig ad képet költői alakulásáról, s mely kétségtelenül érdekes és jellemző jegyeket, később kialakuló képzeteinek, motívumainak tapogatózva felsejlő jelenlétét kínálja. Ezt minden jelentékeny költő úgynevezett FÜGGELÉKe tartalmazza. (Csak zárójelben mondom: Babits egyenesen nehezményezi, hogy Vörösmarty zsengéivel Halász Gábor nem eszerint járt el, függelék helyett az igazi mű elé odaillesztette a fiatalkori próbálkozásokat; József Attilával kapcsolatban pedig egyenesen filológiai bűn korai verseit, a Juhász Gyula- és a Kassák-utánzatokat folyamatos időrendben, egyvégtében közölni, s nem, mint az Ady-kötetben a zsengéket, hátratenni.) Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is jogos a megmaradt végső verseket külön tenni, majd legutoljára közölni fiatalkori verseinek válogatott gyűjteményét, amely egy kézzel írt füzetben birtokunkban van, s amely füzet datálva van, és csaknem tízéves korától kezdődik.

Más, és képtelenül nehéz kérdés, hogy az "összegyűjtött versek" kapcsán bele lehet-e tenni a FÜGGELÉKbe a kETTŐS VILÁGBAN idején írt versek (1944-1946) című részt, amelynek anyagát annak idején kihagyta; ugyancsak dubiózusnak tekinthető, A MÁSODIK KÉZZEL ÍRT FÜZETBŐL (1947-1960) CÍMŰ függelék-rész, melynek verseit sem a SZÁRAZVILLÁMba, sem a NAPFORDULÓba a költő nem vette bele. Még képtelenebb a hagyatékban később megtalált A BARNA NOTESZBÓL (1958-1960) a SZÜRKE NOTESZBÓL (1961), valamint A FEHÉR NOTESZBÓL (1962) publikálása. Jogos-e a jelentéktelen külsejű, gyakran ceruzával írt füzetekből olykor aggályos gonddal kisilabizálva megörökíteni azt, amit a költő vagy elfelejtett - az is előfordulhatott - vagy esze ágában sem volt nyilvánosságra hozni. És kivált aggályosnak tűnhet a publikálás, mert ezek a versek a legteljesebb mértékig alanyiak, mintha egy más, sebtében, indulatokkal, kétségbeeséssel ránduló kéz írta volna őket a spontaneitás gyakori, zseniális felvillanásával. Mégpedig költészetének abban a korszakában, amikor a NAPFORDULÓban, (emlékezzünk csak: 1957-1969) már a maga objektiváló lírájának eredményeit teremtette meg. Jogom volt-e vajon ezeket az alanyi füzeteket, ezt a más arcú Nemes Nagy-lírát publikálni? Igen, joggal kérdezheti az olvasó: jogom volt-e? De jogos-e, kérdezem én, Nemes Nagy Ágnes lírájának egy terjedelmes és vitathatatlan költői értékekkel gazdag részét egyszerűen megsemmisíteni? Megsemmisíteni azért, mert az eddigi költői gyakorlatától, tendenciájától ezek a kész versek vagy akár pillanatnyi, olykor töredékes megfigyelések - egyikük-másikuk villám erejű - lírájától eltérnek? De vajon minden pillanat szülte spontaneitás mellett a költői tendencia, a hang, a szóval való bánni tudás egyneműsége nem jellegzetessége-e akár az objektiváló, akár az alanyi verseinek? Vajon a FÜGGELÉKbe tett BESZÉD című vers nem sajátosan az ő beszéde?

Tenger beszéd.. Inkább rideg
legyek, mint a Húsvét-sziget.

S legyen bár mindez alkati:
én szobrot vágynék mondani.

És versének spontaneitása nem önmagába harapó megállapítása-e? Nem contradictio in adiecto?

Dehát nincs arra szó,
hogy mily undorító nekem
az exhibició.

Különösen, hogy a háromsoros feletti ötsoros megjegyzésben így beszél:

Rettentő ez az objektivitás.
Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan
célzás-csomó, bujkálás a szavakban,
ez a temérdek hallgatási érdem
megfojt a szemérem.

A FÜGGELÉK három részében, A BARNA NOTESZBÓL, a A SZÜRKE NOTESZBÓL és a A FEHÉR NOTESZBÓL kétségbeesett, dúlt állapotában bizony jelen van a költőkre nézve többnyire természetes exhibíció - még ha tudatossága és szikrázó tehetsége remekléseket hoz is létre spontánul. Olykor kész versek helyett töredékes, fél kézzel odadobott remekléseket, melyeknek, ismétlem, hol a kéltségbeesés, hol az indulat a pillanatnyi szülőanyja.

Kitűnik tehát a füzetekből, a noteszokból, hogy sebesülése mélyebb, és jó darabig csaknem gyógyíthatatlan volt. Nem akcidentális volt, hanem alkati. Minden sérelem,re megaláztatásra eleve felindult, még ha csupán képzelte, hogy sérteni vagy megalázni akarják. És ha a nyomorító társadalmi-politikai viszonyokat tekintetbe veszem, az évtizedekig tartó szegénységet, a fordításokkal való munka csaknem állandó kényszerét, az irodalmi mellőzést, mely csak utolsó éveiben változott meg, bizony volt oka mindenféle érzékenysége.

Végezetül van a FÜGGELÉKben néhány olyan verse, amely A FÖLD EMLÉKEIből kiütközik, amely inkább a gyerekversek tónusán érzékelhető. De ott van a CHANSONOK 1-ben és a CHANSONOK 2-ben, az APOLLINAIRE-UTÁNZATban, de mondhatnám a BETÉT-DAL vagy a KAKAS címűben is. Tudott írni játékosan, örömmel írt játékból is. Még ha az élet minduntalan drámai szituációkba szorította is, kívánta a szellemi tornát, olykor nemcsak élvezetből - fantasztikus volt az örömképessége -, hanem feledésből is. Intellektusa ellenpontozott volt, korántsem egyirányú, egynemű, mint Pilinszkyé. Az ötvenes évek legszörnyűbb korszakában tele voltunk olyan csinált rímjátékokkal, melyeknek tartalmát nem, csak a persziflált személy nevét írtuk ki, meg a letakart szöveg végén a kötelező versformát és a rímeket. Ezeket a játékokat elsősorban ő kezdeményezte, s rendszerint Kálnoky, Jékely, Lator László és Szabó Magda vett részt benne, meg alkalmilag Lakatos István, Székely Magda, Tóth Judit. Egykor Vas István is. Tapasztalnom kellett, amit persze tudni lehetett, hogy a legtöbb költő örömmel játszik a szavakkal, szívesen gyakorolja vagy sziporkáztatja nyelv- és rímkészségét. Ez olykor feledést adó vagy fájdalmat csökkentő unaloműzés is. Élete vége felé, rettenetes operációjának kórházi napjaiban esténként olykor arra kért, hogy játsszunk együtt betűjátékot (azonos kezdőbetűs fogalmakat kellett gyűjteni, s persze mindig ő nyert) s amikor betegségének csak hetei lehettek - hogy mi vár rá pontosan tudta - Szigligeten még egybehívta ismert játszótársait egy végső "Szent István-feladványra2, s amikor a feladványt megoldotta, csak annyit mondott a megrendült társaknak: "Ez is megvolt végül, köszönöm".

De visszatérve, felmerül a kérdés, hogy bár a későbbiek során voltak versvázlatai, versjegyzetei, egy-két esetben kihagyásos versjavításai is, miért olyan tiszták, csaknem teljességgel javítatlanok a mindig is kézzel írt versei. (Sosem írt géppel.) Jellegzetes módszere volt. Születő verseit fejben írta, egyvégtében készen, még a többrészes kompozícióit is, mint például a BALATONt vagy a TRISZTÁN ÉS IZOLDÁt. Ezt a fejben író készséget ugyan később a rutin megszüntette, de akkor se másként, minthogy jegyzeteiben félgyártmányokat, verselemeket, motívumokat készített, egy később létrehozott versnek kvázi elnagyoltabb változatát, melyet aztán, és ez fontos: mindig tömörítve, kiélesítve tett véglegessé. Nem sok ilyen nem végleges kezdeménye van, de azért a későbbi noteszekben akad belőlük. Meghagytam őket, nemcsak azért, mert önmagában is felette érdekes költői alakításának a módszere, hanem mert elképesztő bennük az észbeli luciditásnak és az érzékletességnek az egysége a még nem kész, a később változtatott versben is. A bizonytalan kihámozás, a tétova ügyes-ügyestlen keresés prózáját, interjúit sem jellemezte. (Ez különben nagy írókra nézve sem általános - Ottlik például többszörösen újra írta, cizellálta, javítgatta, amit írt.) Nemes Nagy Ágnes viszont "készen" írt, még a szabadon készült rádióbeszélgetésekben is - igaz, jegyzetei "készen" írt, még a szabadon készült rádióbeszélgetésekben is - igaz, jegyzetei a bizonyíték, mindig felkészülten. S bár líráját, lírai módszerét - ahogy mondtuk - új és új változatokkal módosította, az alanyiságtól a tárgyiasságig, a tárgyiasságtól a prózaversek személytelenítéséig, szüntelenül létre tudta hozni szavainak azt a kivételes egyediségét, amely nélkül, módszer ide vagy oda - Babits is erre eszküszik -, nincs jelentékeny költészet.

(Forrás: Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei 303-308. old. - Osiris Kiadó Bp., 1999.)

Szabó Gyula: Kell-e, Gyuri, aranybicska?



Ez még akkor történt, amikor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, s Gyurinak kisebb volt az esze, mint ő.

Egyedül volt otthon Gyuri, nem vitték a mezőre kapálni, mert az ő kapanyele még vékony ág volt az erdőn, kellett várni, hogy vastagodjék. otthon hagyták házőrzőnek: őrizze a házat, adjon enni a tyúkoknak, s egyék ő is, ha megehül. Tudta mindennek a helyét, a kenyérnek, zsírnak, szalonnának, nem kellett félteni, hogy étlen marad, ha a delet harangozzák.

Nagy munkában volt Gyuri, addig is, míg a kapanyél megvastagodik, nem ült étlen-tétlen: egy lúdtollat próbált felfújni az égre. Meg-megfújta, olyankor nekibillent, de aztán mégsem akart felmenni az égbe, csak indult vissza, szállt alá a föld felé, de abba meg Gyuri nem egyezett bele: résen volt, várta, hogy közelebb billegjen, a tollu már azt hihette, szerencsésen földet ért, amikor Gyuri ráfújt tele tüdőből, visszaparancsolta az ég felé - és ez így ment sokáig, komoly konoksággal, amilyen csak a játék tud lenni, szegény libatollu csak szédelgett ég és föld között: égre szállni nem akart, földre szállni nem hagyták.

S akkor nyikordulva nyílt a kapu, s bejött rajta egy szép, fekete, cifra asszony.

Gyuri levette vigyázó szemét a tolluról, a szép fekete asszonyt nézte: jött hátra mosolyogva az udvaron; fehér volt a foga, s a tollu, mintha a fekete asszony fehér mosolya lett volna, vidáman libbent le az óvatlan pillanatban a földre, a Gyuri lába elé.
- Mit csinálsz, te szép legényke? Olyan szép vagy, mint egy szép leányka.

Gyuri piros lett, zavartan nézte a tollut a földön, hogy mióta lett ő olyan szép, mint egy leányka...
- Itt né... álldogálok - mondta szemlesütve; nem mert az asszonyra nézni, mert ő még ilyen szépet nem látott.
- Édesanyádék a mezőre mentek, ugye?
- Ők oda... kapálni. - S a hangja is olyan az asszonynak, hogy íze van, ujjbegyről lehetne nyalogatni.
- S téged itthon hagytak, hogy őrizzed a házat?

Most már egy pillantással meg kellett nézze: csak a haját látta, ilyent is csak akkor látott volna, ha fekete kakastolluból lehetne hajat látni.
- Itthon - mondta félrenézve -, én még itthon szoktam maradni.
- Tudom, találkoztam velük... Mondta édesanyád, milyen ügyes legényke vagy... mindent reád lehet bízni, ügyelsz a házra, enni adsz a tyúkoknak. Azt is mondta édesanyád, akármilyen sietős az utam, térjek be ide s kérdezzem meg tőled, nem kéne-e neked egy aranybicska.
- Egy aranybicska?

Gyuri megszédült, ég és föld közé billent, mint imént a tollu: aranyvicska, Ilyent ő még nem is hallott. Ilyen nincs is. S ha van, akkor olyan nincs, hogy csak úgy jöjjön egy tündérszép asszony, s csak úgy megkérdezze: kéne-e egy aranybicska?

Megismételte, mintha csak most venné nyelvére a szót, hogy érezze az ízét:
- Egy aranybicska?
- Az, egy igazi aranybicska. Jutalmul, hogy ilyen ügyes legényke vagy... hogy is hívnak téged?
- Engem? Engem Gyurinak - mondta izgatottan, hogy vajon nem lesz-e baj egy ilyen disznóröfögéses név miatt, mely úgy hangzik az aranybicska mellett, mint egy kapunyikorgás a harangszó mellett.
- Szép neved van, Gyurika. Szép gyermeknek szép neve.

Nem hitte volna, ha egy csúnya asszony mondja, de ha valaki ilyen szép s az mondja, az ilyen jobban tudja a csúnyánál, hogy mi a szép.
- Hát kell-e egy igazi aranybicska, Gyurika?

S az aranybicskát is mért ne tudná? Nem kérdezné másodszor is, ha nem tudná. De ha harmadikszor is megkérdi, akkor már biztosan kell legyen olyan bicska...
- Édesanyám mondta? - Az ő kérdése ez volt harmadszorra az aranybicska helyett, s az asszony úgy felelt, mintha harmadszor is a aranybicskát mondaná:
- Ő küldött, édesanyád, hogy kérdezzem meg...
- Tiszta aranyból? - vágott bele Gyuri; nem kellett már az, hogy harmadszorra is hallja a kérdést.
- Hát az éle nem - mondta sajnálkozva az asszony, hogy a csalódás árnyékát is felhőznie kell -, az élével vágni is kell, s az arany nem vág. De a nyele - s itt szétterült a hangja, mint a vigaszfény melege -: színarany! Mikor megfogod, tele lesz a markod arannyal!

Úgy tudta mondani az asszony a markot, hogy Gyuri már érezte is tenyere bőrén a bicska színarany markolatát.
- Színarany? - Ezúttal nem kérdés volt ez a Gyuri száján: visszhangozta, utánamondta, ismételte; tanulta, hogy nem "tiszta arany", hanem "színarany" a varázsige; s úgy érezte, álmot lát, valami olyan álmot, mint mikor repül álmában a falu felett, ráül a torony gombjára, s két sarkával dobol a bádogtetőn, hogy összefut az egész falu, s nyüzsögnek lenn, mint valami hangyák, hogy mi ez a lábdobolásos harangszó, ami úgy megbolygatta őket, mint a hangyabolyt ha egy kis ággal piszkálják.

Most már bele tudott nézni Gyuri az asszony szemébe: egy magasságban voltak, ketten ültek a torony gombján a világ felett, s éjszaka is volt, álom ideje, mert az asszony szeme feketéjében két aranysárga gyertyaláng sugárzott.
- Hol van? - kérdezte-kereste e fény világánál Gyuri.
- Mi, Gyurika? A bicska? - Megértette az asszony a kérdést, s ujja begyeivel, mint egy varázslat végső beteljesülésével, simogatóan megérintette a Gyuri arcát. - Az jó helyen van. Ott van, ahol a jó gyermekeknek őrzik az aranyajándékot. El van dugva erősen, mert abból, hogy valaki kapjon, ritka jó gyermek kell legyen. Azt csak holnap reggel tudom elhozni neked, csak éjjel lehet oda elmenni, az aranybicskáért. A sötétben, mikor mindenki legszebb álmát alussza.

Gyuri már szólni sem tudott az izgalomtól. Szinte félt, talán már meg sem éri a holnap reggelt. Talán nem is lesz már többet olyan, hogy holnap reggel.

Az aranybicska nyílhat úgy, ahogy az ő száján nyílt a kérdés:
- Holnap reggel?
- Holnap reggel, Gyurika. De itthon légy, nehogy el találj menni valahova.

A szép fekete asszony körülnézett, mintha jól meg akarná jegyezni magának a házat, amit a szép legényke őriz, nehogy holnap reggel eltévessze, s máshová vigye az aranybicskát.

De Gyuri még ettől sem nyugodott meg. Félt, hogy ilyen ingyen mégsem hozhatják el neki az aranyajándékot holnap reggel. Akármilyen jó volt ő, attól még nem biztos, hogy holnap reggel elhozzák onnan, ahol olyan erősen őrzik...
- Mondd csak bátran, Gyurika - biztatta a szép fekete asszony, de mint aki mindent tud, már mondta is Gyuri helyett, nem várta, hogy kérdezze: - Azt akarod kérdezni, hogy hát adni nem kell érte semmit, igaz? Látom én rajtad. Igazi jószívű gyermek vagy te. Nem is érdemel aranybicskát más, csak az ilyen. Nem is kérek én semmit. Ki aranybicskát hoz, az olyannak nincs szüksége semmire. Csak arra az egyre, hogy kapjon jószívű gyermeket, kinek lehet aranybicskát adni. Reád bízom, hogy mit adsz te magadtól. Édesanyád is azt mondta, bízzam csak reád.

Gyuri csak most látta meg, hogy egy lánc is milyen csudálatos pénzekből van a nyakára körítve: honnan jön, ki lehet, merre van az az aranybicska világ, hol a pénz olyan gyöngylánc a nyakban, mit a fog két sora a szájban? Szokott vajon enni, kinek ilyen fehér a foga s kinek a pénz csak cifraság a nyakában?
- Ennivaló jó lesz? - kérdezte s olyan szeppent volt az arca, hogy az asszonynak akkor sem lett volna szíve mást mondani, ha az ennivaló lett volna a legkivetnivalóbb a várható adakozásban.
- Akármi jó, Gyurika. De az olyan a legjobb, aki az ennivalót adja.

Gyurinak már eddig is égett, de most lángra kapott a két füle, olyan szelet sodort neki, ahogy iramodott a kamrába. Volt ott kenyér, zsír, szalonna, liszt - és zsák is volt, amibe rakni. Indult az asszony is, de csak a kamrában érte utol a lobogó fülekkel, boldogan nekibuzdult fiút.

Elsőül egy szép kerek kenyeret gurított be a zsákba: egy kerek nap gurult egy fehér felhőzsákba.
- S aztán milyen legyen az a bicska, Gyurika? Inkább olyan hosszúkás, görbécske, mint a halnyelű?

Gyuri a szalonnát nézte, hogy mekkorát vágjon le belőle, de erre meg kellett forduljon.
- Olyan is van? Halnyelű?
- Van ott mindenféle, Gyurika. Éppen halnyelű ne legyen?

Lekanyarított Gyuri egy darabot, s csúsztatta a szalonnát is a zsákba; perzselt disznófarok kunkorodó íze-szaga szállongott, mint a fehér hó s a fekete pernye. S a fekete asszonynak egyfolytában röpködött a fehértollu-mosolya:
- Nem tudom... lehet, nem is akarsz vágni azzal a bicskával. Mert akkor akár az éle is lehet aranyból.
- Az éle is?

Megnézte Gyuri a kést, elképzelni sem tudta, milyen lehet: az éle is aranyból.
- Nem vágok én soha semmit vele!
- Hát akkor az is aranyból lesz. Az éle is. Amilyen a szíved, olyan a jutalma.

Futott Gyuri ki a nyári házba, vette a kanalat és az üveget, hogy legyen mibe a zsírt tenni. Könyökig kotorászott a bödönben - a fenekére került már a zsír -, lihegett még Gyuri a szaladástól, vert a szíve, s lenyalta az ujjait, mintha az asszony hangját ízlelte volna azzal is.
- Nem vágok én soha semmit vele! - fogadkozott, s betette az üveg zsírt a zsákba. Körülnézett, mindenütt csupa színarany bicskát látott, mégis meglátta a lisztet is.
- Van liszt is, abban a zsákban liszt van.
- Nemhiába, hogy reád lehet bízni, mindennek olyan jól tudod a helyét. Ne sokat, Gyurika, tudom, te mind ideadnád, de maradjon nektek is. Szegény szüleid sokat kell dolgozzanak érte. S az a bicska utóvégre ingyen van, akármilyen cifra halnyelű s arany még az éle is.

Gyuri már se látott, se hallott; már nem is a földön volt: a szép fekete tündérasszony minden szavával fújt egyest rajta, mint egy tollu, hogy szálljon az ég felé, a nap színarany ragyogásába.

Volt már jócskán a zsákban, de Gyuri úgy érezte, semmit se adott. Szinte kétségbeesetten nézett körül, hogy még mit adhatna: ilyen ingyen nem ajándékozhatnak egy aranyélű bicskát.
- Egy tyúkot ne fogjak meg? - csillant az eszébe.
- Egyem a szíved, nem lesz igen sok, aranyom? Azt akarod, hogy aranylánc is legyen azon a bicskán?

Gyurinak már rég nem volt a helyén a szíve, de az aranylánctól még jobban elszabadult: lánc is aranyból?

Nagy riadalom támadt kinn az udvaron; vészes hangon kotkodácsoltak a tyúkok, piros taréjjal rikoltott a kakas, de Gyuri űzte, vadászta, hajkurászta őket, résen volt, konok komolysággal fújtatott, le-lecsapott rájuk, tolluk szálldostak, sárga, fekete, kendermagos tollak színes szivárványa: aranyláncon lógott a bicska.

Izzadtan, pirosan, boldogan vitte a tyúkot a szép fekete tündér zsákjába. Az asszony gyönyörködve nézte.
- Olyan szép vagy, egyem azt az aranyos szívedet, mint egy szép leányka. Reggelig elgyönyörködnék, ha nem kellene menjek, hogy hozzam neked reggelre az aranybicskát az aranylánccal... Ne felejts el majd enni adni a tyúkoknak! Nem szeretném, hogy miattam megszidódj...

Felvette a zsákot a hátára, s elindult. A kapuból még visszafordult.
- De itthon légy, nehogy el taláj menni valahova!

Nem kellett azt mondani Gyurinak: ha nem lett volna itthon, akkor is hazajött volna akárhonnan holnap reggelig. Nem is kívánt már semmit, csak azt, hogy behunyja a szemét, s mire kinyitja, holnap reggel legyen. Elgurítani a napot az éj fekete zsákjába, elfújni az égről, mint egy tollut, hogy máris kunkorodjék a holnap reggel aranyfarka. Érezte kezében az aranymarkolatot, halnyelű volt (a kapanyél még vékony ág volt az erdőn), de az idő, ami még reggelig volt, egy nagy kerek tóvá kerekedett, s szárnyai nem nőttek, hogy átrepülje, uszonya nem nőtt, hogy átússza - körbe kellett kerülni a parton.

Éhes sem volt, szomjas sem volt, csak ült étlen-tétlen. S már nem is a reggelt várta, túl hosszú volt az a várás partjául, már örült volna az estének is, hogy bár az jöjjön: jöjjön az anyja, a bizonyosság, hogy csakugyan itt járt a tündér, mert ő küldte ide.

Kiállt a kapuba, úgy várta, hogy jöjjön a mezőről, s mondhassák egymásnak, mi lesz holnap reggel.

Mondta is már távolról, mikor meglátta az anyját, ahogy jött fáradtan, a kapával a kezében:
- Édesanyám, holnap reggel megkapom az aranybicskát!
- Mit beszélsz, Gyuri? Mit kapsz meg? - Elmosolyodott az anyja, de nem volt az sem fehér, sem tollu.
- Az aranybicskát. Holnap reggel hozza, itt járt, akit édesanyám ideküldött...
- Kit, Gyuri? Kit küldtem én ide?
- Azt a szép nénit, a reggel... Aranybicskát ígért.
- Aranybicskát? - Megállt az anyja, hirtelen megállt, nem tudott lépni. - Hogy jó voltál, azért?

Gyuri arcát ellepte az öröm.
- Azért, azt mondta. Igazán olyan jó voltam?

Nézte az anyja Gyurit, hogy mennyi jóság van a szemében, mennyi szépség színesedik az arcán.
- Még igen ki is szépültél a nagy jóságtól, úgy látom.
Gyurinak ismét két láng lett a füle.
- Én nem tudom, ma mindenki ilyeneket mond. Ő is azt mondta.
- Hát nem hazudott, ha azt mondta. - Úgy nyugtatta rajta a szemét az anyja, ahogy az aranysárga libácskáin szokta, mikor a zöld fűbe szabadítva pillanatok alatt mohó begyet raknak: tudta volna ő, hogy mikor elég nekik, de ha ők nem tudták, nem volt szíve kizavarni őket a fűből. - S nem kért, ugye, semmit az aranybicskáért?

Gyuri arcát most már az öröm pírja foglalta el a zavar pirossága helyett.
- Nem, semmit. Édesanyám is olyan jól tud mindent, mint ő. Ki aranybicskát hoz, annak nincs szüksége semmire, azt mondta.
- S holnap reggel hozza?
- Holnap reggel - ismételte bűvölten Gyuri, mint a szép asszony "színarany" varázsigéjét.

Úgy álltak a kapu előtt, mintha félnének a kapun át egy más világba lépni.ű- S halnyelű lesz-e? - kérdezte meg az anyja, s keze olyan mozdulatot tett a Gyuri fején, mintha sok gyümölcs terhétől letört ágat próbálna visszailleszteni.
- Ezt is tudja? - csillogott Gyuri, s mutatta a markát. - Mikor megfogom, tele lesz a markom arannyal.
- S te mit adtál?

Gyurit most már nem lepte meg semmi; szinte várta a kérdést.
- Egy kenyeret!
- Egy egész kenyeret?
- Azt! Egy egészet! - örvendett Gyuri, hogy éppen úgy adta, ahogy az anyja kérdi, és sietett sorolni a többit: - Egy jó darab szalonnát...
- Szalonnát is?

Gyuriban megtorpant a soroló lendület: árnyékot vett észre az anyja arcán, mint a szép asszonyén, mikor azt mondta előbb, hogy az éle nem lehet aranyból.
- Igen, vágtam szalonnát is, mert az éle is aranyból lesz - sietett most már a bizonygatással -, nem vágok soha vele semmit.

Gyuri nem értette, mért olyan szomorúan indul befelé az anyja.
- Azzal nem is, Gyuri fiam. Soha semmit. Még jó, hogy csak ennyit adtál.
- Nemcsak ennyit adtam - kapott rajta Gyuri jobb kedvvel, mint aki hirtelen felfogta, mért nyikorog a kapu olyan reménytelenül az anyja szavában. - Zsírt is adtam, lisztet is. Olyan ingyen nem hozhatja.

Erre ismét megállt az anyja.
- Zsírt is, Gyuri? Zsírt s lisztet is?
- S egy tyúkot! - vágta ki diadallal Gyuri. Még a hangja is olyan volt, mint a tündérasszonynak, s ismét átjárta a borzongás a szavaktól: - Lánc is lesz rajta, aranyból!
- S egy tyúkot? - Gépiesen ismételte az anyja, nem lehetett már tudni, hittel-e vagy végképp reménytelenül; a láncot aranyból már mintha nem is hallotta volna.
- Magamtól adtam - erősítette Gyuri, s kapaszkodott a szép asszony mellett a torony gombjába -, ő azt mondta...
- Tudom, fiam: ingyen van a bicska. - Fáradt volt a Gyuri anyja, poros, szürke hajú, szomorú. - S azt mondta, én küldtem?
- Azt. S hogy várjam, legyek itthon holnap reggel.

Utolsó érve volt, s úgy is mondta, mint aki ezzel minden reményét kitűzte a holnap reggel ormára.
- Jól mondta azt is. Várhatod. - Elindult ismét az anyja, de már-már csoszogók voltak a léptei, mintha őt csapták volna be hamis aranyakkal. - Legalább az élét ne mondta volna aranyból. A bicskával vágni kell.

Gyuri most már az anyja csoszog lépteit szerette volna más járásra váltani.
- Éppen ezt mondta ú is! Míg a szalonnából nem vágtam, éppen ezt mondta ú is, hogy az éle nem lesz arany, mert avval vágni kell!

Ekkor már kitört az anyja, éles lett a hangja:
- De utána aranyból mondta azt is! Aki az élét is aranyból ígéri, az olyannak nem szabad adni semmit! Még akkor sem, ha én küldtem! Még akkor sem, ha ingyen jutalmul van, mert jó voltál! Nekünk az az arany, amit te adtál: az ennivaló!
- De hát ő is azt mondta! - váltott Gyurinak is sírósra a hangja, mert most már azt sem tudta, fiú-e vagy lány. - Aki az ennivalóját adja, az a legjobb, azt mondta.
- De nekünk a kenyér az arany, a szalonna az arany, a zsír az arany! Azokhoz nem kell aranybicska! Azokhoz jó vasból is az a kés vagy az a bicska. Mennyi zsírt adtál? Hát lisztet?

*

Egy liter zsírt, egy fél véka lisztet adott Gyuri, de többet nem tudott mondani semmit. Leszegte benne fejét a szó, s elárvult szeme kerülte anyja hitetlen arcát. Mert ő már-már hitte a reggel is, hogy az anyja jelent meg neki annak a tündérnek a képében, s igen, még az előbb is, hogy a tündér jön a kapával a kezében s mondja ugyanazt, amit a reggel. S hiszi most is, hogy itthon kell legyen holnap reggel. Hova is mehetne el? Hol ígérnének neki még egyszer olyant, hogy aranybicska? Ilyent nem ígérhetnek s nem hozhatnak minden reggel! Ilyent jó, ha egyszer ígérnek, s ha elhozzák, egyszer hozzák el! S ha nem hozzák, csak azért nem, mert csupán egy liter zsírt adott s nem egy egész bödönnel. Lisztet is csak fél vékát egy egész szuszék búza helyett. Az ilyenért nincs olyan áldása a földnek, mit ne lehetne odaadni!

Nem beszéltek hát többet az aranybicskáról. Csak Gyuri virrasztott egész éjjel, mikor mindenki a legszebb álmát aludta. Várta a reggelt. Konokul várta s belátó alkudozással: azért a kevésért, amit adott, az sem lesz baj, ha csak a nyele lesz aranyból.

De ez még akkor történt, mikor a hegyek nagyobbak voltak, a folyó mélyebb, a kapanyél még vékony ág volt az erdőn, és Gyurinak kisebb volt az esze, mint ő.

(Forrás: Szabó Gyula: Mátyuska macskája - Válogatott elbeszélések 40-53. old. - Magvető Könyvkiadó, Bp. 1984.)

Petőfi Sándor: Galgapartihoz (Fréc, 1840.máj.1.)



Üdvözöllek messze bérctetőkről,
Szent helyek!
Hol a Galga lassu andalgással
Hempelyeg.

Hol pályája éden volt a gyermek-
Ifjunak.
Hol az életüdv örömvirági
Nyíltanak.

Lángszerelem szép viszonozója,
Barna lány,
Emlékezve küldsz-e még sohajt a
Szív után,

Mellyet annyi kéjnek bölcsejében
Ringatál,
Mellynek első éneket lantjára
Te csalál?

Ah, rád vissza bús könyhullatással
Néz szemem:
Vesztve téged vésze boldogságom,
Mindenem!

Petőfi Sándor: Bucsú (Pozsony,1840.jan.21.)



Irígyen a sors boldogságom ellen,
Pozsony! körödből ismét messze hí;
Megyek - de dúlva van bucsúzó mellem,
Miként váradnak puszta termei.
Utánam intesz még Dunád ködébül,
S arcomra keserű köny árja gördül.

Nem hosszu volt tebenned múlatásom,
S az órák mint a nyíl röpűltenek,
De ily órákat a nagy mennyországon
Angyalnak adnak csak az istenek.
Édenben éltem üdvözűlöttképen
Barátaimnak nyájas, hű körében.

A messze távol kéklő fátyolába
Takarja már szép képedet, Pozsony,
Nem lágyul a vad végezet, hiába
Nyögel panasz kesergő ajkamon:
Mennem kell! s tán örökre szakadátok
Már tőle el, ti szeretett barátok?

Vegyétek hát a bujdosó kebelnek
A zúgó szélben hangzó végszavát:
Szerencse kényei akár emelnek,
Akár nyomor s inségbe döntnek át,
Míg a koporsó nyugtomat nem adja,
Érettetek gyúl szívem indulatja.

Petőfi Sándor: Boszú (Sopron, 1839. őszén)



Kecses tavasz virúla;
Vidám tekintete
Berkemnek kebelébe
Rózsákat űltete.

Mosolygtak a tavasznak
Bájgyermeki felém,
S én bíbor bimbókat
Enyelgve tördelém.

De látta a leányka
Könnyelmű tettemet,
S testvéreit boszúlva -
Kitépte szívemet.

Azóta létem árva,
Kietlen pusztaság,
Mint, melynek elraboltam
Diszét, a rózsaág.

Petőfi Sándor: Első szerelem (Sopron, 1839.őszén)



Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajaki paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyányka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S haj, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyü, mondhatatlan!

Petőfi Sándor: Elválás (Ostfiasszonyfa, 1839. szept.)



Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szívembe
Hajnalfényt hintének;
Szebb jövendő
Tiszta hajnalfényét,
Mely keblemnek
Éjjelét üzé szét.

Vert az óra!
A szörnyű itélet:
"Elszakadni
Mindörökre tőled,
Lány! szerelmem
Nyájas tavaszában!"
Zúga hozzám
Rémes kongásában.

Szűm nyugalmát
Ismét hol találja,
Messze tőled
Keblem ideálja?
Honnan int a
Csendes béke réve,
Honnan int a
Bujdosó elébe?

A mosolygva
Kedvező szerencse
Pályád édes
Örömökkel hintse,
Míg én búban
A széles világot
Átfutom, nem
Lelve boldogságot.

Petőfi Sándor: Petrics Somához (Ostfiasszonyfa, 1839. szept. 4.)



Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom
Petrics, és e szű öröm-érzeteknek
Tengerében leng, s feledem keservem,
Hogyha te zengesz.

Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnék
Bőven én néked dalodért; de sorsom
Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifju
Nyerhete tőle.

Hát legyen versem dijad és jutalmad,
S majd ha a végzet kiszakaszt karodból
Engem; olvasván ezeket, lebegjen
Dalma eszedben.

Petőfi Sándor: Epigramm (Ostfiasszonyfa, 1839.jún.4.)


Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem:
Nincs szivem. A haza s a lányka s barátnak adám.

Petőfi Sándor: Róza (Ostfiasszonyfa,1839.máj.29.)



Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,
Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,
S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.

Petőfi Sándor: Epigramm (Rákos,1839.ápr.30.)



Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
Fái között a szél mily keseregve nyögel?
Oh nem szél nyögel ott, ősid fölisteni lelke
Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

Petőfi Sándor: Szeberényi Lajos emlékkönyvébe (Selmec, 1839.jan.19.)



Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

Petőfi Sándor: Szeberényi Lajos emlékkönyvébe (Selmec, 1839.jan.19.)



Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni
Minket együttlétünk édeni napjainak.
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat,
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

Petőfi Sándor: Búcsúzás (Aszód, 1838. jún.)



Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt
Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk
A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!
Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes
S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben
Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb
Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak
Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,
Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem
Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.
Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra
Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már
Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét,
Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez
Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót
S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának
És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged
Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.
Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja!
S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink!
Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon,
Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket?
Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét
És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!
Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze,
Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!
Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral
A tudományokban jártassá tenni akartál
Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár
Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!
S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk
Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve
És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben
Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt
Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!
S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel
Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre,
Másik amárra megyen születése helyére, holottan
Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!
Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt
Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve
Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép
Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most
Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok
Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával
Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor
Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,
Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,
A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.
S most társim! miután végét már érte a munka,
Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,
Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel
És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!

Szabó Gyula: Az első kövek


Erdölni mentünk apámmal.

Komoly, felnőtt munka volt az erdölés, s ha már külön szavunk is volt rá, a magyarázat hozzámadzagolva szalad, mint a sovány kutya a cigányszekér tengelye alatt: azt jelentette, hogy mentünk egy nyári délután tűzifáért az erdőre. Külön hatósági engedély is kellett hozzá, s ha annak erdölő bárca volt a neve, a szekeret, amivel mentünk, szintén erdőlő szekérnek hívtuk. Megvolt neki a négy kereke, de attól, hogy „hívtuk”, még nem ment magától: tehenek húzták, két szürkésfehér, nagy szarvú tehén, a Jámbor és a Szilaj. Én kilenc éves ha lehettem, s az erdöléshez csak azért kellettem, hogy majd ügyeljek a kifogott, legelésre eresztett tehenekre, míg apám a szekér fát meggyűjti. A munka felnőtt komolyságát a külön szón és bárcán túl az is kifejezte, hogy a legényt attól kezdve tartották felnőttnek – s ha szivarazni akart, az apai hivatalos engedélyt, „bárcát” a füstöléshez akkor kapta meg -, ha tudott már egyedül eldőlni: segítség nélkül, a maga favágó erejével és szekérrakó ügyességével tudott hozni az erdőről egy szekér tűzifát.

Mentünk az országúton lefelé, csendesen haladt a tehénszekér, mi még csendesebben üldögéltünk a szekér nyújtóján, ahonnan még az én lelógó gyermeki lábam is a földet érte volna, ha nem lógott volna a szekér alján, mintegy a szekér lefittyedt szoptatós hasaként, a kerékkötő lánc, ami így hágcsó lett, hogy a lábunkat azon nyugtassuk egy-két arasszal a föld színe fölött.

Mielőtt a falu határából kimentünk volna, letértünk az országútról, s lábunkat a láncról felkucorítva átgázoltuk a Homoród vizét, amely az országúttal együtt ment tovább, túl a falu határán. A tagúton, Pisztarangos patakának mezei útján – amely éppúgy nem ment ki a falu határából, mint a vele együtt folyó patak – Fenes hegyoldalának vettük az irányt. Nem volt gyermek a tagút és a patak, de mind a kettő úgy utánozta a „nagyokat”, mint aki nem járhatja a világot a falu határán túl, sőt nem is látta, hogy az országút és a Homoród mit csinál, mégis éppúgy tudja a tudnivalót: cserélgették a helyet egymással, hol a patak bal partján, hol a jobbján ment az őt, de itt – az utánzásból – hiányzott a híd komolysága, játékosabban folyt a játék, egy-egy szakaszon úgy belefelejtkeztek ebbe, hogy már nem is váltak külön, maga a patakmeder volt az út, s olyankor a szekér, akármilyen lassú tehénszekér volt, úgy szökdösött-táncolt rakatlan, üres könnyűségével – gondtalan, teher nélküli gyerekként ő maga is – a patakmeder útkövein, hogy nekünk a fejünk esett le a nyakunkról, függetlenül attól, hogy gyermek- vagy felnőttfej volt. De lehet, akkor már nem is fej volt a fejünk, hanem pisztráng, amely tudvalevőleg a vízfolyás ellenébe, az „árral” szembe is felúszik-fickándozik akár a forrásig, annyira szereti a tiszta vizet, s irtózik a zavarostól.

Az apám markában azonban nem fakadt forrás: ő, amikor megérkeztünk Fenes oldalának fái közé, fogta a fejszét, forrás híján megköpte a két markát, megnézte a kivágásra ítélt fát, s a nagy erdei csendben felzendült a messze hangzó fejszeszó, mintha a fahalál harangját húzták volna meg... Majd minden munkája ilyen volt apámnak: meg kellett köpni a markot hozzá. Talán azért, mert munkájának java részében fát markolt a keze: fejszenyelet, kasza, villa, gereblye, kapa nyelét, reszelő, varróár és ostor, kalapács és véső nyelét, a búzacsép és búzaszóró lapát s még azelőtt a sarló nyelét, fűrész vagy gyalu fogantyúját. És amit csinált a keze a fából – amikor a keze-nyele is külön dolgozott -, az is olyan volt, mintha szüntelenül az erdő közepén ügyködött volna, a marokköpés erdei forrásainak frissítő erejével: nemcsak melegedtünk és ételünk készült az ő fája tüzénél, de a házunk, a fedél a fejünk fölött is az ő markának fáiból épült, az ajtók a házon, a nyelek-fogantyúk a szerszámokon, a szekér, amivel fáért mentünk, éppúgy az ő keze munkája volt, mint a kútgép, kútostor, kútágas, kútkáva s mellettük a marhaitató vályú – ahol a vízmeréskor szintén köpte a markát -,s mint a mosdóteknő, amiben mosdottunk, a dagasztóteknő, amiben anyám a kenyértésztát dagasztotta, a bevető lapát, amin anyám a kenyértésztát az apám sütni való fájával hevített kemencébe bevetette, a puliszkakeverő és a lecsináló, amivel anyám a puliszkát megkeverte és lecsinálta, s a lapító, amelyre a melegen párálló puliszkát úgy borította ki, mint ami inkább volt mindennapi miatyánk a kenyérnél, vagy a hóhányó falapát, amellyel a szájunkat páráltató szép fehér téli reggeleken ösvényt hánytunk magunknak az éjjel hullt hóban a mellékhelyiség felé éppúgy, mint az istálló, a pince, a kút vagy a kapun ki az országút felé. Köpte a markát, amikor a fát kivágta, igen, amikor a fából a borona bordázatát szerkesztette, s igen, amikor a maga vágta fából csinált ekeszarvát – immár harmadrendbéli marokköpéssel – a szántáshoz megmarkolta, s az ekét a földbe akasztva, a teheneket az ostorral megriasztotta, ugyanúgy, mint az imént Pisztarangos patakának hágós kövein. Éppen csak királyfit nem faragott fából – királyi udvarban talán illetlenebb a marokköpés, mint a mi udvarunk favágóján -, de amikor tavaszi-őszi nagy sárok idején falábakat kötöttünk lábbelink kímélése végett a járó tagjainkra, félig-meddig mi, a fiai is fából faragott királyfiak voltunk, és ezek a gólyalábak ugyancsak az ő kezéből kerültek a mi lábainkra, nem utolsósorban éppen azért, hogy annyival is kevesebb baja legyen a bakancsfoldozó varróár nyelével. Iskolai végzettsége és bizonyítványa után tulajdonképpen követ kellett volna faragnia, de ő akármit szívesen faragott, csak sírkövet nem – a sírkőről nem nő fűszál -, és így faragta a fát, annyit, hogy ha vissza lehetne ültetni, egy kis erdő lehetne abból: akárhol jártunk fák közelében, még akkor is, ha csak szénát hoztunk, szeme sarka mindegyre a fákat vizsgálta, hogy melyik minek való.

Közben végeztem én is a rám bízott dolgot: kieresztettem a teheneket a járomból, a szekérhúzó igából a legelésző szabadságba, s neki is estek a jó dús erdei fűnek-virágnak, valósággal éreztem, hogy a fű hűse külön jólesik a szájuknak. Mert meleg volt, „legyes idő”. Szállották a legyek őket, méghozzá a nagyja, a csípőse: a „kutyalegyek” hada, s én, ahogy az őrző kötelességemmel mendegéltem mellettük, a füvet hersegtető rágásuk mentén, együttérzéssel néztem, hogy milyen gyalázatot művelnek velük a legyek, most, amikor egyébképpen olyan jól volna dolguk; mennyire megkeseredhetik szájukban a jó falat és a szabad mozgás jó íze, amikor a legmohóbb lakmározás közben is folyton csapkodniuk kell a farkukkal, jobbra-balra vágniuk a fejükkel, rúgniuk felváltva mind a négy lábukkal, meg-megrázni a marjukat, megreszkettetni a bőrüket, hogy valamiképpen elűzzék testükről a maró csípéseket. Türelmesek voltak, teherbírók, az emberhez, gazdájukhoz, még hozzám, gyermekhez is hűségesek, ismertem jól őket, a fajtájukat, már az iskolából tudtam, hogy „csendesen kérődzik, igen jámbor fajta, pedig éhes borja nagyokat döf rajta”, pontosan olyanok voltak, ahogy a költő versbe rímeltette-fogta a természetüket, de azért szemmel láthatóan fogyott a türelmük, fej-, láb-, farokcsapkodásaik mind mérgesebbek voltak, s bőrük mind ingerültebben rángatózott. Törtem egy jó nagy leveles ágat, legyezgetni kezdtem őket, hol egyiket, hol másikat, de távolkán is voltak egymástól, s amellett, ahogy a közelükbe mentem, rám is rám szálltak s meg-megcsíptek a legyek: abbahagytam hát csakhamar a legyezést, arrább húzódtam, csupán az együttérzésem legyező ága maradt számukra. Bántam az ostort, hogy olykor még én is meg szoktam annak csípős hegyével sújtani őket, pedig tudtam, hogy az felényire sem fáj nekik, hiszen annyi eszük nekik is van, hogy felfogják: az ember, ha üti őket, és járomba fogja, húzatja velük a nehéz terhet, jászolhoz istrángozza a szabadságukat, mindamellett a barátja, gondozója, teherhordó társa, végső soron egymásra utalt sorstársai vagyunk egymásnak; ha ők képesek reggeltől estig húzni a mi kenyerünkért az ekét a földben napokon keresztül, mi is képesek vagyunk napokon keresztül és reggeltől estig húzni a kaszát s markolni a villát-gereblyét az ő kóstjukért; s ha ők tejet adnak nekünk a sajtárba, mi még a bőrüket is külön gondozásba vesszük,megvakarjuk a vakaróval, még a hátsó felüket is megtisztítjuk a rászáradt ganétól, megitatjuk, amikor szomjasak, és sót töltünk a sózó vályúba, amikor a csordából hazajőve vagy a járomból szabadulva sót kíván a nyelvük. Mindezek mellett egy-egy ostorsújtás, orron koppintás, vagy részükről egy-egy rúgás-döfés nem rontja el a jó viszonyt, még inkább csak kihangsúlyozza a kölcsönösséget jóban-rosszban. De ezek a döglegyek, ezek csak csípik őket maró fájdalommal, csak szívják a vérüket, még a tőgyüket is meglepik, mint akiknek a vér mellett tejre is fájna a foguk: ezektől nem kapnak semmit, sem egy korty vizet, sem egy szál szénát, sem egy nyalintás sót, sem külön fedelet a fejük fölé, hűvösséget a meleg ellen, meleget a hideg ellen, ezek nem almoznak szalmát alájuk, hogy arra feküdjenek, ezek egyszerűen csak belefúrják a fejüket a bőrükbe, úgy, hogy még kukkra állnak közben, és marják-csípik őket, vérszipók, élősködők, szemtelenek, ha hússzor zavarják el, huszonegyedikszer is visszaszállnak, mint akiknek külön élvezetük a kínzás, a gyötrés, a megalázás. Mert mi lehet megalázóbb ennél, hogy olyan parányok, a miket én a gyermeki kezemmel egy csapással semmivé ütök, ha elkaphatom őket, már-már halálra gyötörhetnek ilyen hatalmas, erős izmokat, amelyek mázsás terheket képesek kihúzni a legmeredekebb hágókon és leghitványabb köves utakon. Éreztem a felháborodást magamban, s éreztem, hogy bennük is mindez majdnem ugyanígy megy végbe, s kergeti mindjobban erős szarvú fejükbe a vért. Ott volt a jó virágos fű előttük, vasárnapjuk lehetett volna, s nekik mindeme jó helyett forrniuk kellett a kutyalegyek felháborító viselkedése miatt, a legtürelmesebb természetükkel is ott álltak, már-már toporzékolva, hogy levakult lázadásba ingereljék-piszkálják őket. És számomra is több lehetett volna az erdő a tehénőrzés kötelességénél, ha a legyek nincsenek, hiszen a mi két tehenünkön kívül egyebek is voltak ott, madarak, fészkek például vagy zöld levélszemhéjaik alól pirosan pillantó eperszemek, a legyek miatt az én szememnek is mindinkább a teheneken kellett lennie.

A lázadás első jele abból látszott, hogy a farkuk tövét kezdték csavarni; az a farktőizom, amely addig olyan jól feküdt a csontok vápájában, mint amit mesteri találtatással éppen oda szabtak, most kiemelkedett onnan, s az egész farok kezdett kissé féloldalasan felhúzódni, hogy aztán egyszer csak felcsapódjék, mint egy kibontott lobogó. Arra már vágtatni is kezdett egyszerre a két fellázadt hústömeg: amilyen lassú járású, futni nem szerető türelem és nyugalom volt addig, amilyen Jámbor volt e pillanatig mind a kettő, úgy volt most az egyik ugyanolyan Szilaj, mint a másik, s nyargaltak tova a feltartott, lobogó farokzászlójukkal, el attól, aki az őrzés feladatával strázsált mellettük. Ijedten iramodtam utánuk, de elszabadult indulatukban már-már versenyparipákká váltak, s csakhamar eltűntek a szemem elől. „Előröztem őket!” – döbbent belém a szó, mert erre is megvolt a külön kifejezés, de én már az apám arcán képzeltem el a kifejezést, amikor odaállok elébe, s kimondom akár ezt a szót, akár azt a másikat – válogathattam a külön kifejezésekben -, hogy „elbogároztak”. Sor került rá csakhamar, s bár az apám türelmes, jámbor természetét ugyancsak ismertem, tudtam, hogy azért benne is két természetnek a neve a Szilaj és a Jámbor, s láttam, hogy itt most vessző, bot, pálca ugyancsak mértéken felül van kézügyben. El is viseltem volna készséggel a vesszőt, sokkal inkább, mint a haragját, mert az, amilyen ritkán volt, éppoly félelmetes tudott lenni. Sem a keze, sem a haragja nem sújtott hirtelen és könnyen soha, de amikor sújtott, súlyos és tartósan ható volt.

Ezúttal azonban más egyébből lett súlyos élmény és tartós emlék. Nyilvánvaló volt, hogy apám nem engem nézett ez idő alatt a tehenekkel, mert a szekér fa már készen állott, éppen a csapófával szorította össze egyetlen nagy köteggé a szekéren a fát, hogy bírja a rázást hazáig, de mintha közben végig látta volna, mi volt az előrzés és elbogározás oka: szelíd, kék szemével rám pillantott, ahogy a vastag láncot ropogtató, inas karú erejével a csapófát mind lejjebb-lejjebb görbítette, mint egy farugót, hogy végül a lőcshöz kösse, s az egész szidás és patália ebből állt: „Hát akkor meg kell keressük őket.” Indultunk valóban, s kerestük ketten olyan igazságosan, mintha neki is legalább annyi vétke lett volna abban, hogy elvesztek, mint nekem. De nem kaptuk meg olyan könnyen, amilyen könnyű volt mondani. A nap viszont nem várta, hogy a mi tehénkereső szerencsénktől tegye függővé az alkonyát; tovahaladt, eltűnt Nagymezőn túl, s csakhamar sötétedni kezdett. A keresőknek pedig a sötétség mindig hátráltatójuk volt – sokszor kellett maguknak világosságot gyújtaniuk, ha nem győzték várni, hogy máshonnat jöjjön -, de mi abban a reményben jöttünk, hogy sötétedésig az egészet megjárjuk, még jó napvilág otthon leszünk, s nem volt velünk sem lámpás, sem semmilyen világossághoz való remény reggelig. Ránk sötétedett keresés közben egészen, már csak a tehenek világos szőrében bíztunk. Valóban az volt a nyomra vezető „fény”: egy sűrű ciheresből derengett elő Jámbor és Szilaj, apám tapasztaltabb szeme vette észre őket. Hevertek, kérődztek, élvezték a nyugalmukat, mit sem légy, sem hőség nem zavart. Nem volt szép tőlük, hogy legalább alkonyatkor nem jöttek elő maguktól, hogy előzékenyen járomba tegyék a nyakukat szokásuk szerint – tudta nevelni apám őket is -, de azt sem volt csúf, ahogy noszogató szavunkra, ha kissé kelletlenül és sóhajtozva is, mindjárt felálltak, s jöttek utánunk engedelmesen, amint vezettük a szarvuknál fogva. Tudták értékelni ők is, hogy sem ostorban, sem haragban, de még egy feddő szóban sem volt részük, s miután nyakuk a járompálcával a járom korlátai közé került, már-már fegyelem és öntudat volt, ahogy maguktól indultak a szekér fa terhével hazafelé. Apámnak még meg kellett állítania őket: „No, kuporodj fel hamar a szekérre – mondta nekem -, biztosan elfáradtál, míg kerestük őket.” Ez is úgy hangzott, mintha még ő köszönné, hogy segítettem neki megkeresni a teheneket.

Felkuporodtam a szekér hegyébe, s éreztem, hogy ez mindennek a teteje. Nemhogy pálca, nemhogy harag, nemhogy feddő szó, hát még sajnál, óv, kímél. Szinte mintha megjutalmaznának valakit azért, hogy vétket követett el. Nagy vétek, igaz, nem terhelt, egyszerűen csak az volt a bűntudat, hogy a teheneket előrizni szégyen, ha reád bízták őket, de már tudtam másfelől annyit, hogy az életünk keményebb, darabosabb annál, semmint törődni lehessen mindig a lélek érzékenyebb rejtekeivel s az igazság fűhegyen rezgő harmatcseppjével. Szinte lőcsnek éreztem a szívemet s csapófának a feszültséget, amellyel az érzések odaszorultak. Nem volt már a szekér sem gondtalanul ugrándozó gyerek, súlyosan csattogtak a kerekei a köveken, rázott, nagyokat döccent, éreztem, ahogy a tehenek nyakát is rángatta a járom, apám ment előttük, kalauzolta őket, s én, egy-egy rázósabb szakaszon, már-már szerettem volna gyanakvásom lámpásával apámba világítani, hogy a szekérre ültetés vajon valójában nem büntetés-e, de a lánc végül is erősen tartotta a csapófát, s az én érzéseimből, hálaérzetemből mindinkább égre, csillagra néző ihlet lett. Nem a kövek nyaktörő rázását éreztem, hanem a csillagok táncát, amint nyakamat törve néztem felfelé, mámor, szédület fogott el, s hatalmas, feszítő vágy, hogy a magam gyermeki szavaival megfogalmazhassam azt, ami bennem van, de amit eddig, mint rendkívüli képességet, csak felnőttek között s ott is csak költőkben láttam. Úgy, ahogy egy tehénről is rímelhetett a vers: „Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta”... S éreztem, hogy megtörténik a csoda: ritmus lesz a rázó kövekből, rímcsendülés a kerékcsattogásból, és sorról sorra, szakaszról szakaszra fogóznak verssé fejemben a szavak, rázhat a szekér, annál jobb, mert mintha annál jobban válogathatnám, rostáltatnám őket...

Életem első ihlete, életem első verse fogott el és fogamzott meg bennem akkor Pisztarangos patakának kövein, a szekér fa hegyében... Otthon kitárt kapu, küszöbre kitett lámpás, telemert itatóvályú és fejéshez előkészített sajtár várta aggódva az érkezésünket. Nagy esti zajjal vonultunk be a kapun s hátra a köves udvaron. Mikor megálltunk, nagy lett a csend, a tehenek hangosan szusszantak, szinte könnyebbült sóhajjal, anyám halk hangja is sóhaj volt, de múló aggodalommal: „Nem volt, ugye, valami bajotok, hogy így megkéstetek?” – kérdezte. Apám a teheneket fogta ki, hogy mehessenek szomjukkal a vályúra, s közben mondta anyámnak is a nyugtató választ: „Nem, semmi, csak elbogároztak volt a tehenek, s meg kellett keressük”...

*

Verset, attól a legelsőtől kezdve, azután, ifjúkoromban rengeteget írtam. Rájöttem az ízére, mi az: megvallani írásban a gondolataidat, érzéseidet. Még akkor is, ha nem a legeredetibb gondolatok voltak, és az érzés az egyik sorról a másikra megváltozott a rím kedvéért. Kétségkívül valami olyasmi volt az a verselés, mint amikor a fiatal almaoltványt fűzfakaróval szilárdítják, aztán balul üt ki: az almafa kiszárad, a fűzfa kisarjad. De azóta is a magam megvallásának szándéka és szükséglete kínlódik az írásban, noha olykor ma is előfordul: nem sarjad, amihez a reményt fűztem.

Apámról tudtam – s tudtuk mi, a család -, hogy olykor csípős versbe faragja türelmes természetének lázadó indulatát. Tudtam, hogy tud bánni a kővel, mint egy faépítmény fundamentumával, igen a fával, mint faragnivalóval, de verset is tud faragni, ha valami emberi gyarlóságot, lázító „légycsípést” akar furkósbotozni vele. Gyűlölte például a hatalomért törtető, sikermániás embert. Az ilyen, „kinek dicsőségtől káprázik a szeme” emberfajta ellen rigmusos röpiratot is képes volt szinte szarvhegyen odacsapni, s nem irgalmazott semmi elnézéssel, ha rokon volt, ha koma, ha élő, ha halott. Egyszer – már nagy koromban – levelében beszámolt egy falunkbéli ember szörnyű haláláról: a megvadult bika halálra döfködte-gyömködte egy lápos helyen, valósággal visszakeverte az iszapos sárba, amiből az ember „vétetett”. Ez levél volt, nem vers, de részvét helyett olyan rigmusélű elégtétellel szólt apám az esetről, hogy a bika valósággal az emberi igazságszolgáltatás megtestesülésévé dicsőült benne. Én a válaszsoraimban szemére vetettem elfogultságát, „megróttam” a részvétlenségéért. Elfelejtettem, hogy apám engem akkor is a szekérre ültetett megrovás helyett, amikor a teheneket előröztem. De jött is erre az ő emelt hangú válasza: „A múltkori halálesettel kapcsolatban a mit írtam, az nemcsak az én, hanem a falu népének a véleménye volt. Tehát megrovást nem fogadok el érte, annál is inkább, mivel a megboldogulttal (ha nem tudnád) elég közeli rokonságba voltunk. S ha érdekel, csak úgy fejből, ahogy tudom, leírom az anyakönyvi adatait.” És leírta azt a hatalomért törtető emberfajtát, aki akár vallást, nézetet, nemzetiséget és pártot kész volt mindig változtatni, csereberélni aszerint, ahogy elöljárói érdeke megkívánta. Nem tartotta apám ahhoz magát, hogy halottról vagy jót, vagy semmit: valósággal újra eltapostatta az így „anyakönyvezett” rokont a bikával. Utána a konklúziója ez volt: „A felsorolt adatokból megállapíthatod te is, hogy nincsen olyan elfogulatlan költő, aki az ilyen ember után – dicshimnuszt zengene.”

De én legelső dicshimnuszomat mégsem az ő kemény sziklatermészetéről írtam, hanem arról a gyöngéd fűszálról, amely engem a kövek nyaktörő rázásával együtt a szekér tetején akart pihentetni hazáig.

*

Fülszöveg:

Havasok tiszta levegőjét, mezők, rétek, erdők illatát varázsolják elénk a kitűnő erdélyi író, Szabó Gyula elbeszélései. S a tájban az embereket, akik végzik mindennapi nehéz munkájukat, élnek a falusi élet hagyományai és törvényei szerint, s őrzik – akik őrzik – tisztaságukat, emberségüket. A novellák többsége a gyermek- és ifjúkori élményekből táplálkozik. A szénakaszálás a keresztapával, az emlékezetes „erdölés” az apával, amikor elbitangoltak a tehenek, a harc a hatalmas puliszkával – mind, mind a múlt emberré formáló, az egész életet végigkísérő szép emlékei.

„Ballada a szülőföldről” – mondja egy helyütt írásairól Szabó Gyula, s illik ez a műfajmegjelölés válogatott elbeszéléseinek erre a kötetére is. Különösen a kötetzáró önéletrajzi emlékiratra, amelyben az író szüleinek állít maradandóan szép, lírai emléket. A szülői háztól korán távol szakadt író úgy tudja bemutatni az 50-es évek keserves időszakának embert próbáló nehézségeit, hogy közben képes ennek a küzdelemnek a szépségét is felvillantani. Mert szüleiben a legnehezebb időkben is élt és munkált azoknak az erkölcsi normáknak a szépsége és megtartó ereje, amit úgy hívnak: tisztaság, emberi tisztesség. Ezt az útravalót hozta tarisznyájában Szabó Gyula a Homoród tiszta vizű patakja mellől, s adja át most nekünk szép szóval és őszinte szívvel.

(Forrás: Szabó Gyula: Mátyuska macskája – Válogatott elbeszélések 5-18. old. – Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984.)

Kéry Gyula: Friss nyomon - Petőfi dajkája





Több ízben jártam Kiskörösön, ahol Revalo Pál, a község érdemes jegyzője nagy segítségemre volt abban, hogy beszélhessek azokkal az öreg emberekkel, akik Petrovicsékat ismerték. Ily látogatásom alkalmával még életben találtam Petőfi dajkáját: Kecskeméti Mihályné született Kurucz Zsuzsannát, egy töpörödött öreg anyókát, aki tizenhat éven át szolgált Petrovicséknál. Ő ringatta egykoron ölében, s altatgatta dallal Magyarország dicsőségét!

Mikor 1894-ben fölkerestem, a felvégen lakott vejénél: Ambrus János földmivesnél, ki a második férjétől származott leányát birta feleségül. A 86 éves anyóka künn ült a küszöbön, s összekulcsolt sovány kezét térdére hajtva, sütkérezett a nyári napsugárban. A hosszú idő mély barázdákat szántott napbarnított arczán.

Köszöntöttem és elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A Petrovics név hallatára, mintha a multnak egy sugara villant volna meg szemében, szinte sugárzó arzczal mondta:

- Áldott jó emberek voltak. Isten nyugosztalja őket!

Majd betértünk a szobába, ahol Zsuzsi néni elmondotta egész élete történetét, beleszőve mindazt, ami Petrovicsékra emlékeztette.

Szülei kiskőrösi földmivesek voltak. A róm. kat. és evang. templom közötti szük utczaközben laktak. Mellettük állt a Makovinyi borbély háza, melyet később Petrovics mészárosék béreltek. Tizenöt éves korában férjhez ment Hegedüs András kiskörösi földmiveshez, de házassága szerencsétlen volt és félévi együttlét után elhagyva férjét, visszatért a szülői házba. Kis fia már ott született, azonban néhány hét mulva meghalt.

Ekkor történt, hogy egy napon Petrovics mészáros meglátogatta őt és kérte: szegődjék el hozzájuk dajkának, mivelhogy a felesége, aki a szüléskor a gyerekkel együtt nagy veszedelemben forgott, nem tud szoptatni, s ha ez igy marad, a kis fiu elpusztul. Jó ellátást, jó bánásmódot igért.

Kurucz Zsuzsanna másnap már Petrovics házában volt. Az ujszülött kisded akkor néhány hetes lehetett csupán. Szülei lemondtak életéről: olyan gyenge, olyan beteges volt. De egy-két hónap mulva szemlátomást erősödött. Petrovics sült hussal tartotta a dajkát és eget-földet igért, ha a fiát életben tartja. Időközben Petrovicsné is meggyógyult, s ez időtől kezdve boldogság költözött Petrovicsék házába.

Kurucz Zsuzsanna reggeltől estig a gyermek mellett volt. Megszokták egymást, s egymás nélkül el sem lehettek. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezitláb tipegett utána a kertbe vagy ki az utczára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleintén tótul beszélt vagy tót szavakat kevert a magyar közé, míg Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyerekkel beszélni.

- Poczem Zsuzskó - szokta mondani a kis Sándor - menjünk a pinczébe!

Az ebédhez és vacsorához ugyanis Zsuzsi hozta föl a pinczéből a bort. A gyereket oda is magával vitte és hanczurozott vele. A kis Sándor rendesen előre szaladt, s a pinczegádor falánál megvárta Zsuzsit, hogy ráijesszen. És gyermeki örömmel kaczagott, ha Zsuzsi ugy tett, mintha megijedt volna...

A dajkát Petrovicsék úgy megszerették, hogy mikor Kiskörösröl elköltöztek: őt is magukkal vitték elöbb Félegyházára, majd Szabadszállásra. És ö szivesen ment, mert szeretettel bántak vele nemcsak mint dajkával, hanem később mint „mindenes szolgálóval" is.

Mikor iskoláztatásra került a sor és Sándor eltávozott a szülői háztól, minden levelében, amelyet haza irt: megemlékezett Zsuzsiról is.

Kurucz Zsuzsanna a nagy árvíz évéig (1838) szolgált Petrovicséknál. Akkor Kecskeméti Mihály kiskörösi földmives feleségül kérte, s mivelhogy abban az időben Petrovicsékat is sok anyagi csapás érte, elhatározta, hogy Szent Mihálykor kilép a szolgálatból és férjhez megy.

Kurucz Zsuzsanna azon a nyáron látta utoljára Sándort, aki egy napon váratlanul hazajött. Sándor már ekkor legénykorban lehetett.

Szomorú napok voltak azok. Petrovicsékat sok veszteség érte. A megelégedettséget sóhajtás és sirás váltotta föl.

És sohasem felejtette el Kurucz Zsuzsanna azt a napot, amikor Petrovics mester ebéd közben haragosan czivódott Sándor fiával, a szegény Petrovicsné pedig keservesen sírt. Aznap Petrovics nagy haraggal távozott hazulról, s megparancsolta, hogy mire hazatér: Sándor már ne legyen otthon.

Délután Petrovicsné hust és pogácsát gyürt egy kis batyuba.

- Ne sírjon édes anyám - mondta Sándor - majd elmegyek katonának.

De az édes anya szíve csak nem nyugodott. Zokogva borult fiára, mikor a kapuhoz kisérte. A hű cseléd: Zsuzsi is ott állt és könnyezve nézte a szomorú bucsúzkodást. Sándor vele is kezet fogott.

- Isten vele, Zsuzsi - vigyázzon az édes anyámra!

Ez volt az utolsó szava dajkájához, aki Szent Mihálykor elköltözött Petrovicséktól és férjhez ment Kecskeméti Mihályhoz.

Kurucz Zsuzsanna azután nem látta többé Petrovicsékat, de hírt mindig hallott róluk, mert Viczián Jánosék, Petrovics Sándor keresztszülői Kiskörösön laktak, s Vicziánné a forradalomban és a későbbi években is gyakran magához hivta Zsuzsi nénit. Elmondta neki, hogy milyen hirneves ember lett a Sándorkából, a forradalom után pedig azt is megtudta, hogy milyen dicsöen tünt el a csatatéren...

*
Kurucz Zsuzsanna 1897-ben halt meg nyolczvankilencz éves korában. Ott nyugszik a kiskörösi temetőben!

*

Petőfi-Könyvtár

czimmel, a Petőfi-kultusz ápolására, a lánglelkű költő életviszonyaira és költészetére vonatkozó adatok összegyüjtése, feldolgozása s részben a nemsokára készen álló Petőfi-ház anyagának ismertetése czéljából uj vállalatot inditunk meg, mely kéthavonkénti 8-12 ives füzetekben fog megjelenni, izléses kiállitásban, illusztrálva. E füzetek később (számra 30 füzet) 15 diszes kötetben bocsáttatnak a közönség rendelkezésére.

Petőfi költészete kimerithetetlen kincsesbányánk s a vele foglalkozás mindig édes gyönyörüség. Azt hisszük, nem végzünk fölösleges munkát, midőn a szétszórt adatok csoportositásával hozzáférhetővé akarjuk tenni a rengeteg anyaghalmazt s előkésziteni próbáljuk egy még mindig hiányzó, kimeritő és hiteles Petőfi-repertorium nagy munkáját. (...)

*

BEVEZETÉS

PETŐFI SÁNDORT, ki a magyar szabadságszeretet örökéletű dalaival ajkán tért a halhatatlanságba, jellemileg és alakilag teljesen kidomborodó ember képében csak ugy adhatjuk át a jövő generácziónak, ha mi, akiket tőle még csak egy emberöltő választ el, teljesitjük azt a tartozásunkat, hogy összegyűjtünk minden relikviát és följegyzünk minden eddig még ismeretlen adatot, mely reá vonatkozik.

A Petőfi-társaság megtisztelő megbizásából - amennyiben hirlapirói elfoglaltságom megengedi - évek óta járom az országot; egyenként fölkeresem a nagy költő életében emlékezetes helyeket, s ahol lehet: emléktárgyait a társaság számára összegyüjtöm és a ég életben lévő kortársak előadása után minden adatot följegyzek a költő életéből.

E memoir-gyűjteményemből valók azon adatok is, melyeket itt a könyvben feldolgoztam.

Eddigi kutatásai során sikerült Petőfi Sándor több eredeti kéziratát összegyüjtenem, melyek közt ismeretlen és kiadatlan is van. Megszereztem néhány művének sajátkezű dedikácziójával ellátott első kiadását; a „Szerelem gyöngyei"-nek ama selyemkötésű példányát, melyet a költő 1845-ben magfa készittetett Mednyánszky Berta számára; az ágyat, melyben a költő született; almáriomát, ládáját, borjádi iróasztalát, székét, padját, csutoráját és más kedvesebb emléktárgyát; az 1848-ban kiadott és utczán árusitott hazafias költeményeinek több nyomtatott példányát és Napló-ját; egykoru kül- és belföldi lapokat; megzenésitett dalainak első és későbbi kiadásait; számos róla irt életrajzot és tanulmányt; továbbá képeket, szobrokat és érmeket.

Kiegészitettem e gyüjteményt Szendrey Júlia, Petőfi István és Petőfi Zoltán költeményeinek, leveleinek kézirataival és olyan iratokkal, okmányokkal, melyek a költőre és családja tagjaira vonatkoznak.

Szendrey Júlia ereklyéi közt van egy szürke és fehér csíkos nagy selyemkendő, melyet Petőfitől kapott ajándékba; egy 1849-ből való, halálfőt ábrázoló hímzés (Szendrey Júlia sajátkezű munkája) és egy porladozó szegfü-bokréta. Ez utóbbit tisztelői küldték neki (...), amikor mint politikai fogoly egy napig a régi „Neugebäude" börtönlakója volt.

Petőfivel a költővel foglalkozni mindig gyönyörüsége volt lelkemnek, Petőfiről pedig mint emberről följegyezni mindazt, amiket róla alkotott szeretetteljes vonásokban szavahihető emberektől hallottam, legkedvesebb foglalkozásom volt a multban és lesz a jövőben is!

Kéry Gyula.

*

(Forrás: Kéry Gyula: Friss nyomon - Petőfi-Könyvtár, I.füzet, Bp.,1908.,
Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása)