Több ízben jártam Kiskörösön, ahol Revalo Pál, a község érdemes jegyzője nagy segítségemre volt abban, hogy beszélhessek azokkal az öreg emberekkel, akik Petrovicsékat ismerték. Ily látogatásom alkalmával még életben találtam Petőfi dajkáját: Kecskeméti Mihályné született Kurucz Zsuzsannát, egy töpörödött öreg anyókát, aki tizenhat éven át szolgált Petrovicséknál. Ő ringatta egykoron ölében, s altatgatta dallal Magyarország dicsőségét!
Mikor 1894-ben fölkerestem, a felvégen lakott vejénél: Ambrus János földmivesnél, ki a második férjétől származott leányát birta feleségül. A 86 éves anyóka künn ült a küszöbön, s összekulcsolt sovány kezét térdére hajtva, sütkérezett a nyári napsugárban. A hosszú idő mély barázdákat szántott napbarnított arczán.
Köszöntöttem és elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A Petrovics név hallatára, mintha a multnak egy sugara villant volna meg szemében, szinte sugárzó arzczal mondta:
- Áldott jó emberek voltak. Isten nyugosztalja őket!
Majd betértünk a szobába, ahol Zsuzsi néni elmondotta egész élete történetét, beleszőve mindazt, ami Petrovicsékra emlékeztette.
Szülei kiskőrösi földmivesek voltak. A róm. kat. és evang. templom közötti szük utczaközben laktak. Mellettük állt a Makovinyi borbély háza, melyet később Petrovics mészárosék béreltek. Tizenöt éves korában férjhez ment Hegedüs András kiskörösi földmiveshez, de házassága szerencsétlen volt és félévi együttlét után elhagyva férjét, visszatért a szülői házba. Kis fia már ott született, azonban néhány hét mulva meghalt.
Ekkor történt, hogy egy napon Petrovics mészáros meglátogatta őt és kérte: szegődjék el hozzájuk dajkának, mivelhogy a felesége, aki a szüléskor a gyerekkel együtt nagy veszedelemben forgott, nem tud szoptatni, s ha ez igy marad, a kis fiu elpusztul. Jó ellátást, jó bánásmódot igért.
Kurucz Zsuzsanna másnap már Petrovics házában volt. Az ujszülött kisded akkor néhány hetes lehetett csupán. Szülei lemondtak életéről: olyan gyenge, olyan beteges volt. De egy-két hónap mulva szemlátomást erősödött. Petrovics sült hussal tartotta a dajkát és eget-földet igért, ha a fiát életben tartja. Időközben Petrovicsné is meggyógyult, s ez időtől kezdve boldogság költözött Petrovicsék házába.
Kurucz Zsuzsanna reggeltől estig a gyermek mellett volt. Megszokták egymást, s egymás nélkül el sem lehettek. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezitláb tipegett utána a kertbe vagy ki az utczára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleintén tótul beszélt vagy tót szavakat kevert a magyar közé, míg Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyerekkel beszélni.
- Poczem Zsuzskó - szokta mondani a kis Sándor - menjünk a pinczébe!
Az ebédhez és vacsorához ugyanis Zsuzsi hozta föl a pinczéből a bort. A gyereket oda is magával vitte és hanczurozott vele. A kis Sándor rendesen előre szaladt, s a pinczegádor falánál megvárta Zsuzsit, hogy ráijesszen. És gyermeki örömmel kaczagott, ha Zsuzsi ugy tett, mintha megijedt volna...
A dajkát Petrovicsék úgy megszerették, hogy mikor Kiskörösröl elköltöztek: őt is magukkal vitték elöbb Félegyházára, majd Szabadszállásra. És ö szivesen ment, mert szeretettel bántak vele nemcsak mint dajkával, hanem később mint „mindenes szolgálóval" is.
Mikor iskoláztatásra került a sor és Sándor eltávozott a szülői háztól, minden levelében, amelyet haza irt: megemlékezett Zsuzsiról is.
Kurucz Zsuzsanna a nagy árvíz évéig (1838) szolgált Petrovicséknál. Akkor Kecskeméti Mihály kiskörösi földmives feleségül kérte, s mivelhogy abban az időben Petrovicsékat is sok anyagi csapás érte, elhatározta, hogy Szent Mihálykor kilép a szolgálatból és férjhez megy.
Kurucz Zsuzsanna azon a nyáron látta utoljára Sándort, aki egy napon váratlanul hazajött. Sándor már ekkor legénykorban lehetett.
Szomorú napok voltak azok. Petrovicsékat sok veszteség érte. A megelégedettséget sóhajtás és sirás váltotta föl.
És sohasem felejtette el Kurucz Zsuzsanna azt a napot, amikor Petrovics mester ebéd közben haragosan czivódott Sándor fiával, a szegény Petrovicsné pedig keservesen sírt. Aznap Petrovics nagy haraggal távozott hazulról, s megparancsolta, hogy mire hazatér: Sándor már ne legyen otthon.
Délután Petrovicsné hust és pogácsát gyürt egy kis batyuba.
- Ne sírjon édes anyám - mondta Sándor - majd elmegyek katonának.
De az édes anya szíve csak nem nyugodott. Zokogva borult fiára, mikor a kapuhoz kisérte. A hű cseléd: Zsuzsi is ott állt és könnyezve nézte a szomorú bucsúzkodást. Sándor vele is kezet fogott.
- Isten vele, Zsuzsi - vigyázzon az édes anyámra!
Ez volt az utolsó szava dajkájához, aki Szent Mihálykor elköltözött Petrovicséktól és férjhez ment Kecskeméti Mihályhoz.
Kurucz Zsuzsanna azután nem látta többé Petrovicsékat, de hírt mindig hallott róluk, mert Viczián Jánosék, Petrovics Sándor keresztszülői Kiskörösön laktak, s Vicziánné a forradalomban és a későbbi években is gyakran magához hivta Zsuzsi nénit. Elmondta neki, hogy milyen hirneves ember lett a Sándorkából, a forradalom után pedig azt is megtudta, hogy milyen dicsöen tünt el a csatatéren...
*
Kurucz Zsuzsanna 1897-ben halt meg nyolczvankilencz éves korában. Ott nyugszik a kiskörösi temetőben!*
Petőfi-Könyvtár
czimmel, a Petőfi-kultusz ápolására, a lánglelkű költő életviszonyaira és költészetére vonatkozó adatok összegyüjtése, feldolgozása s részben a nemsokára készen álló Petőfi-ház anyagának ismertetése czéljából uj vállalatot inditunk meg, mely kéthavonkénti 8-12 ives füzetekben fog megjelenni, izléses kiállitásban, illusztrálva. E füzetek később (számra 30 füzet) 15 diszes kötetben bocsáttatnak a közönség rendelkezésére.
Petőfi költészete kimerithetetlen kincsesbányánk s a vele foglalkozás mindig édes gyönyörüség. Azt hisszük, nem végzünk fölösleges munkát, midőn a szétszórt adatok csoportositásával hozzáférhetővé akarjuk tenni a rengeteg anyaghalmazt s előkésziteni próbáljuk egy még mindig hiányzó, kimeritő és hiteles Petőfi-repertorium nagy munkáját. (...)
*
BEVEZETÉS
PETŐFI SÁNDORT, ki a magyar szabadságszeretet örökéletű dalaival ajkán tért a halhatatlanságba, jellemileg és alakilag teljesen kidomborodó ember képében csak ugy adhatjuk át a jövő generácziónak, ha mi, akiket tőle még csak egy emberöltő választ el, teljesitjük azt a tartozásunkat, hogy összegyűjtünk minden relikviát és följegyzünk minden eddig még ismeretlen adatot, mely reá vonatkozik.
A Petőfi-társaság megtisztelő megbizásából - amennyiben hirlapirói elfoglaltságom megengedi - évek óta járom az országot; egyenként fölkeresem a nagy költő életében emlékezetes helyeket, s ahol lehet: emléktárgyait a társaság számára összegyüjtöm és a ég életben lévő kortársak előadása után minden adatot följegyzek a költő életéből.
E memoir-gyűjteményemből valók azon adatok is, melyeket itt a könyvben feldolgoztam.
Eddigi kutatásai során sikerült Petőfi Sándor több eredeti kéziratát összegyüjtenem, melyek közt ismeretlen és kiadatlan is van. Megszereztem néhány művének sajátkezű dedikácziójával ellátott első kiadását; a „Szerelem gyöngyei"-nek ama selyemkötésű példányát, melyet a költő 1845-ben magfa készittetett Mednyánszky Berta számára; az ágyat, melyben a költő született; almáriomát, ládáját, borjádi iróasztalát, székét, padját, csutoráját és más kedvesebb emléktárgyát; az 1848-ban kiadott és utczán árusitott hazafias költeményeinek több nyomtatott példányát és Napló-ját; egykoru kül- és belföldi lapokat; megzenésitett dalainak első és későbbi kiadásait; számos róla irt életrajzot és tanulmányt; továbbá képeket, szobrokat és érmeket.
Kiegészitettem e gyüjteményt Szendrey Júlia, Petőfi István és Petőfi Zoltán költeményeinek, leveleinek kézirataival és olyan iratokkal, okmányokkal, melyek a költőre és családja tagjaira vonatkoznak.
Szendrey Júlia ereklyéi közt van egy szürke és fehér csíkos nagy selyemkendő, melyet Petőfitől kapott ajándékba; egy 1849-ből való, halálfőt ábrázoló hímzés (Szendrey Júlia sajátkezű munkája) és egy porladozó szegfü-bokréta. Ez utóbbit tisztelői küldték neki (...), amikor mint politikai fogoly egy napig a régi „Neugebäude" börtönlakója volt.
Petőfivel a költővel foglalkozni mindig gyönyörüsége volt lelkemnek, Petőfiről pedig mint emberről följegyezni mindazt, amiket róla alkotott szeretetteljes vonásokban szavahihető emberektől hallottam, legkedvesebb foglalkozásom volt a multban és lesz a jövőben is!
Kéry Gyula.
*
(Forrás: Kéry Gyula: Friss nyomon - Petőfi-Könyvtár, I.füzet, Bp.,1908.,
Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése