York városa, ahol egy kiváló műveltségű katonaorvos fiaként született, nemcsak katedrálisáról, a középkorból épen maradt, körbefutó kőfaláról nevezetes. Az egykori Eboracum és környéke római légiók nyomait őrzi. A sors korán gondoskodott róla, hogy a gyermek Auden fogékonysága ne váljon egyoldalúvá. A család hamarosan Birminghambe, az angol iparvidék egyik legkomorabb gyárvárosába költözik. Az ifjú, ki tájakhoz emberi vonatkozás nélkül később sem vonzódott soha, mélységesen érdeklődik a beomolt régi bányák, elhagyott rozsdás sínek, ódon ipari szerkezetek iránt. Dokkok, salakhegyek, a Lake District ásványai inkább foglalkoztatták képzeletét, mint egy kolostor romjai. Mérnöknek készül, bányagépészeti, geológiai könyveket olvas.
Univerzális, goethei arányú ismeretéhségét bizonyára már a családból örökli. Apja a természettudományok mellett szenvedélyesen vonzódott az archeológiához, a klasszikusokhoz, lelkészcsaládból származó anyja a zene szeretetét, a pontosság fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.
A koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák a környezet várakozásához képest meglepő fordulattal Oxfordba megy, a híres Christ Church Kollégium növendékének. Amikor az ottani tutor kérdi új tanítványát, mihez kezd majd az egyetem végeztével, a fiú így felel: „Költő akarok lenni." „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angol filológiát tanul." „Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni."
Tehetség, sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Christopher Isherwood) legnevesebb, legátütőbb hangú írójává legyen.
Maga Auden az igazi földszabadító inspirációt Thomas Hardy, Emily Dickinson, William Butler Yeats mellett T. S. Eliot húszas években megjelent hosszú költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapja. Az eszményevesztett, a világgazdasági válságtól megrendült, a környező társadalom kríziseivel szembesült fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. S mert orátori elszántságát valóságos tapasztalatok s mi több, szándékos visszafogottsága mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni - akár a diagnoszta kegyetlen pontosságával is - a zsurnaliszták tényföltáró látleleteit.
Tanúként látja Németország fasizálódását, formai házassággal menti ki onnét Thomas Mann Erika lányát; önkéntesként, a köztársaságiak oldalán részt vesz a spanyol polgárháborúban.
1939-ben elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála, Kierkegaard s a vallásfilozófus Reinhold Niebuhr hatására a megváltandó közösség helyett mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik.
Több kritikusa szerint költői tekintélyét 1933-1940 közt, még az európai időszakban alapozta meg. Későbbi művei netán intellektuálisan érettebbek, de az igazán maradandó, népszerűvé vált költeményei a harmincas évekből valók. A későbbi évek, évtizedek gazdag termésének ismeretében cáfolnunk kell ezt az olykor csak szigetországi elfogultságból a régi idők líráját eleve szebbnek érző vélekedést. Mondanivalójának ihlető forrásai: a gondolati erő, a morális indulat igazságkereső lendülete mélyebbről és mindvégig táplálták ihletét.
Magatartásának kettős arculata: a kereső és az otthonteremtő, korán megnyilatkozik. Bizonyára ez a belső nyugtalanság hajtja szellemi sóvárgását a feltételezett transzcendenciáig, a személyes Isten képzetéig, ez jelöli ki sorsa állomásait az apai ősök földjétől, Izlandtól számítva Berlin, Ibéria,Hongkong, Kína, majd New York, London, Ischia és a dél-ausztriai Kirchstetten közt.
1945-ben jelenik meg verseinek gyűjtemények kötete. Ugyanez évben áprilistól szeptemberig őrnagyi rangban az Amerikai Hadsereg bombázások hatását vizsgáló részlegével Németországban, Nyugat-Európában tartózkodik. Angliába csak látogatóba megy át, 1946-ban fölveszi az amerikai állampolgárságot.
„Auden a legügyesebb mindnyájunk közt." Dylan Thomas vélekedése sejteti a távolabbi más utakon járó pályatársak tiszteletét is. MacNeice, a jó barát szómágusként emlegeti. Szellemes, játékos természetéről, személyisége varázsáról Igor Stravinsky is lelkes tisztelettel nyilatkozik. „Naponként jobban és jobban elbűvölt, gyönyörködtetett - vallja a Velencében, 1951-ben bemutatott The Rake's Progress (Az aranyifjú útja) című operájuk közös munkálatairól. - Amikor nem dolgoztunk, versformákat magyarázott nekem, és csaknem olyan gyorsan, ahogy írni képes volt, komponálta a példákat... Kevesen tanítottak meg oly sok mindenre, mint ő."
„A legintelligensebb ember, akit valaha ismertem" - mondta róla Golo Mann. Való igaz, kevés költő nevezhető indokoltabban poeta doctusnak, mind Auden. Sokágú műveltsége mellett is költészetének legvonzóbb, legeredetibb tulajdonsága a mindenkori személyes közvetlenség, a természetes hanghordozás, ahogy banalitásoktól sem riadva, lezser könnyedséggel, míves fontoskodás nélkül nyitja ki a nyelv legbelsőbb titkait. Ennek a helyenként száraz, pátosztalan előadásmódnak nem mond ellent, inkább hitelét, kikezdhetetlen biztonságát adja - akár Picasso szeszélyes festményeinek a görög vázák ábrázolataira emlékeztető egyvonalas rajzok - a virtuóz formakezelés, a kivételes muzikalitás. Az angolszász olvasó éppoly gondolati, nyelvi remeklést illető ámulattal idézi Auden szerelmes altatódalát:
„Lay your sleeping head my love
Human on my faithless arm..."
(„Hajtsd karomra édesem
alvó, védtelen fejed")
mint ahogy mi idézzük József Attilát:
„Űnő szóra fülelek,
Húnyom szemem álomra..."
Arcára mind több, mind mélyebb ránc szövődött, de művének lényegi értéke, súlya mindvégig azonos maradt. Véletlen-e, hogy a New York-i világpolgár utolsó éveit ismét Európában, Alsó-Ausztriában és Angliában, az útra bocsátó Christ Church College-ban töltötte? S feledhető-e, hogy a század harmadik harmadában élt köztünk egy író, aki nem indított mozgalmakat, nem fogalmazott manifesztumokat, mindenfajta céhbeli hiúságtól, önreklámozástól mentesen mégis személyiséggé tudott válni, aki a nyilvánosság előtt is magánember maradt, s a szellem becsületéhez való hűségével saját háza táján a humanista életstílus továbbsugárzó, értelmes rendjét tudta megteremteni?
A kortárs irodalomtörténet skatulyázói, divatokkal együtt lihegő menedzserliterátorai mostanában buzgó sietséggel, fensőbbséges ridegen degradálják meghaladott kismesterekké a maguk küzdelméből kivételessé nőtt elődöket. Nekik a szerzett tudás és a természetes virtuozitás is kevés, ha a tőzsdéken nincs rá napi kereslet.
Aki elfogulatlanul engedi magára hatni Auden változatokban bővelkedő, esendőségeivel is mellettünk tanúskodó életművét, meggyőződhet róla: az ifjonti becsvágy nem csalta meg a benne bízót.
A Kirchstettenben 1973. őszén eltemetett egykori oxfordi diák csakugyan nagy költő lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése