Fagyban szunnyadt a Föld,
az égből dőlt a fagy;
az éjszaka fagyos jaja
a jégbarlangokból kitört,
a hómezőkön átsöpört,
haldokló hold alatt.
A téli sövény sötét,
nem nőtt se fű, se virág,
a madár nyugovót csupasz bozót
keblén talált, mely gyökerét
a csapáson terjesztette szét
fagy-vájta réseken át.
Holt-fényü hold alatt
parázslott a szemed;
mint renyhe folyam vizén komoran
libegő lidérc, a holdsugarak
úgy úsztak - szélfújta hajad
éjszíne sárga lett.
Szél dermesztette kebled, a hold
szádból kiszívta a vért -
fagyharmatát ontotta rád
az éj s ledőltél ott, hol a
pucér ég metsző sóhaja
tetszése szerint elért.
(Ford.: Eörsi István)
(Forrás: Shelley versei 17-18. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése