Az élet célja nem gyönyör,
nem sok öröm az életünk.
Ó, ne csald magad, szív, ne csaljad,
ó, ábránd, kíméljen hatalmad!
Komor kötelmek lánca köt
örökkön és széttéphetetlen,
s ha a sötét sarokba hull
egy fénysugár váratlanul,
mily isteni! mily hihetetlen!
Mi az édent fiatalon
hittük s kutattuk is nagyon,
messzi fény vonzott, halaványan.
De állj meg! Már nem ég! Kilobbant!
Fáradtak s megcsaltak vagyunk.
S aztán? Bölcsekké csendesedtünk.
Kimértük sírgödrünk helyét,
kiástuk, s élve a sötét
sírba magunkat eltemettük.
Bölcsesség! Íme elveid:
hordjuk mások törvényeit,
szabadságunkat eltemessük,
s ön-hitünket is ezzel együtt,
s a virtust, érzést és szerelmet!
Idézzük azt a kort, midőn még
derűsen várta a csatát
az ember, csalván önmagát,
s mily szép család volt, mily dicsőség!
(Ford.: Lothár László)
(Forrás: Klasszikus orosz költők I. 160-161. old. - Európa Könyvkiadó 1978.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése