Pándi Pál-Pálmai Kálmán: Petőfi Sándor - Kiskőröstől a Pesti Divatlapig (1823-1844)

Életrajzi vázlat

Petőfi Sándor 1823. január elsején született Kiskőrösön. Apja Petrovics István mészárosmester, akinek minden eddig ismert felmenő ági őse magyar volt; anyja Hrúz Mária, szlovák anyanyelvű, férjhezmenetele előtt cselédlány és mosónő.

Martin Mihály evangélikus lelkész keresztelte meg az újszülöttet, az ő gyermekei vállalták a keresztszülői tisztet. Így osztozott a jóindulatú papcsalád egykori cselédlányuk örömében. Nincs ebben semmi rendkívüli, csak a dátum a szilveszteri születés ejti majd gondolkodóba a költőt. "Én nagyot tartok az ily kicsinységek felől" - írja egyik levelében. S Szilveszter lesz az apostol neve, szilveszter éjszakánként vagy újév napján írja meg a költő esztendőt búcsúztató, esztendőt köszöntő verseit. (Bucsú 1844-től, Szilveszteréje 1847-ben, Az év végén Ujév napján, 1849.) Talán a születési nap ihlette arra is, hogy január elsején vesse papírra a híressé lett vallomást: Szabadság, szerelem...

A családnak egyelőre jól meg dolga, még arra is telik a jól sáfárkodó mészárosnak, hogy dajkát vegyen a gyermek mellé, amikor Hrúz Mária betegeskedik. A szülők hosszú éveket töltöttek a Kiskunságban. Három kiskun várossal vált szorossá a kapcsolatuk: Szabadszállással, Kiskunfélegyházával és Kunszentmiklóssal. A gyermek Petőfit a szülőföld-tudat Félegyházához kötötte. Alig több mint egyéves korában került ide, apja éveken át az itteni mészárszék bérlője volt. Petőfi Szülőföldemen című versében ezt a parasztvárost emlegeti szülőföldjeként - máig húzódó vitára adva okot a kiskőrösi, illetve félegyházi születés bizonyítói között. Az anyakönyv Kiskőrös mellett szavaz, Petőfi emlékei és szíve Félegyházához húznak. A család anyagi felemelkedése is Félegyházán kezdődött. A kiváló szervezőképességű, ügyes családfő egyidejűleg Szabadszállás mészárszékét is bérbe vette, s megszerezte a só- és vasárulás monopóliumát. Félegyházán és Szabadszálláson részben bérelt földön, részben a sajátján gazdálkodott, a mezőgazdasághoz kapcsolódó polgárosodás útját járta, vállalva annak minden kockázatát. Köztiszteletben álló ember volt a költő apja a Kiskunságban. Saját szava szerint: "...engemet ezen Nemes Kun társaság ápolgató kebelébe vett érdemeimért".

Petrovics István az 1820-as évek végén már nemcsak egyszerű bérlő a Kiskunságban, hanem ingatlanok tulajdonosa. Megszerezte szorgalmával 25 rénus forinton a redemptus földbirtokot, amely egyszersmind a jászkun szabadságjogok birtokosává is tette. "Valóságos Redemptus lakos" lett, ami jászkunsági viszonylatban egyenlő a nemesi kiváltságokkal. A redemptus "szabad ember" volt, aki felett maga a nádor gyakorolta a főbírói tisztet. Amikor a már országos hírű költő 1848-ban a rendi kiváltságok eltörlését követelve azt írta, hogy ő is a nemességhez tartozott, feltételezhetően apjának e pénzen vett "nemességére", nemesi előjogokat biztosító egykori redemptus voltára célzott. Petrovics Istvánt tehát társadalmi megbecsülés övezte, szorgos munkájának és vagyonszerzésének volt ez a következménye.

Ilyen körülmények között teltek a költő gyermekévei. Költészetében vissza-visszatérő emlékeinek egyik forrása Félegyháza és vidéke volt. A ferencszállási "széles, hosszú puszta", amelynek egy részét ma Petőfi-szállásnak nevezik, akkor a félegyházi mészárszékhez tartozott. "A rónák végtelenjét" a gyermek Petőfi bizonyára itt pillantotta meg először, kószálásainak helye ez lehetett. S amikor 1848 júniusában az országos hírű poéta, forradalmi idők lázában égve, újra Kiskunfélegyházán járt, a gyermekkor megújuló emlékei, élményei kerítették hatalmukba:

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
(Szülőföldemen)

Ez a cserebogár-dal, a gyermek Petőfi "altató nótája" akkoriban divatos, "fölkapi nóta" volt Félegyházán s az Alföldön. Névnapok, disznótorok alkalmából az öreg Petrovics baráti körében is gyakran énekelték. A "fűzfasípot" s a "szilaj nádparipá"-t meg egy kis játszópajtásának a nagyapja faragta-metszette számukra. Itatni is úgy vitték képzelt lovaikat, amint azt a szegedi országút utasaitól eltanulták. Az apa különben, a kor pedagógiájának szellemében szigorúan, de nem zsarnokian bánt fiával. Olykor-olykor megsuhogtatta a pálcát is. Így tartották ezt férfiasnak, fiúhoz illőnek. A bensőségesebb apa-fiú kapcsolat a kor felfogása szerint ártónak minősült a gyermek nevelése szempontjából. A kis Sándor az apai szigor elől anyjához menekült, aki természetes védelme, támasza volt, akihez bensőséges érzelmek ereje kötötte.

A szülők pihenést nem ismerő, önfeláldozó munkája következtében a család a szegénységből olyannyira fölemelkedett, hogy gyermekeik, Sándor és István gondos iskoláztatására is futott. Ez a tény nem maradt hatástalan a költő szellemi világának formálódására. A kis Sándor az írás-olvasás elemeivel Félegyházán ismerkedett meg. A szigorú apa még iskolába kerülése előtt házitanítót fogadott mellé, aki szerint "Sándor virgonc, eleven természettel és élénk fölfogással bírt..." Az előkészítő oktatás mellett a gyermek rendkívüli tanulóként néhány hónapig a félegyházi katolikus iskolát is látogatta. Rendes tanuló ott - evangélikus lévén - nem lehetett. Ténylegesen 1828-ban, a kecskeméti evangélikus elemiben kezdte meg tanulmányait. Édesanyja rokonai éltek itt. Közülük az egyik, Kovácsay Júlia így emlékezett - kissé terjengősen - a kis Petrovics-gyerek és édesanyja érkezésére a rokoni házba:

"Édesanyámmal... naponkint eljártunk nagybátyámhoz, Kovácsay szűrszabóékhoz, s a nyári délutánokat rendesen rokonlátogatásban töltöttük. Egy délután, mikor ismét átmentünk hozzájuk, azzal fogadta Kovácsayné anyámat, hogy rokonokat vár Félegyházáról. Elmondta, hogy Petrovics mészáros ma hozza el a fiát, aki náluk lesz szálláson s itt jár iskolába. Én akkor 8-9 éves lehettem. Egyszerre parasztszekér állt meg a ház előtt. Petrovicsné érezett meg a fiával. Kovácsayné rögtön eléjük sietett a kapuba. A cókmókot, amit magukkal hoztak, a kocsis hordta be a tornácra, és letette az ott levő asztalon. Még most is élénken emlékszem, mintha csak ma láttam volna, hogy Petrovicsné, aki középtermetű, inkább alacsony nő volt, fekete kis csipke-főkötőt viselt a fején és az akkor divatos szőrruha volt rajta. Jóságos, mosolygós arccal tette kezét kis fia vállára, s úgy lépett a szobába. A fiút én akkor 8-9 évesnek néztem. Gyönge, vékonycsontú, kis barna fiú volt, csinos, szabályos arccal és göndör, sötét hajjal Petrovicsné nagyon kérte Kovácsynét, hogy vigyázzon Sándorkájára, akit eddig is csak nagy őrizettel bírt fölnevelni... Petrovicsné még arra kérte Kovácsaynét, hogy fiának ozsonnára is kávét adjon. De erről ne szóljanak az urának. Ezt majd ő fogja megfizetni... Később gyakran találkoztunk ott Petrovicsnéval. Amikor csak tehette, átjött Kecskemétre és meglátogatta fiát, akit minden alkalommal szeretetével halmozott el. Kovácsayné is szerette a kis Sándort, kedveskedett is neki, mert szelíd, jó gyermek volt, nemcsak otthon, hanem az iskolában is."

Talán nem mindenben pontos ez az emlékezés talán Petőfi ismeretében egészítette ki a kis Petrovicsot körüllengő emlékfoszlányait Kovácsay Júlia, de mégis hozzásegít ahhoz, hogy némi fogalmat alkossunk arról, hogyan élt Kecskeméten a kisiskolás különböző kosztosgazdáknál. Schifferdeckerrel, a zsarnoki természetű rektorral sem volt baj, a luteránus iskolamester kezesnek bizonyult a jómódú családok gyermekei iránt.

Milyen volt vajon Sándor első iskolája? A nádtetős épület hasonló lehetett az akkori többi népiskolához. A katedrán állt a tanítómester asztala, rajta az elmaradhatatlan nádpálca - ott volt a fekete tábla, tartóján a kréta s a táblatörlő nyúlláb -, két sor pad, a falon szemléltető ábécés táblák, a katedra felett Luther Márton arcképe. Az első tanító nem volt rossz nevelő, az apa kívánságára latinra is, németre is oktatta. Három évig tanult Kecskeméten a kis Petrovics Sándor, s mivel ebben az időben a népiskolák három 1-1 éves ciklusból álltak, ott kezdte s ott fejezte be elemi iskolai tanulmányait. A tanulmányai folytatására azonban már nem itt került sor.

1831 elején apja hazavitte fiát, de nem Félegyházára, mivel bérletét nem újította meg, hanem Szabadszállásra, ahova 1830-ban költözött, ahol háza s birtoka volt, s ahol valamennyi belterületi kocsmát bérbe vette. A pusztai csárdák kivételével az ő kezében volt Szabadszállás italmérése. Az apa tehát ebben a városban folytatta egyre jövedelmezőbb, ám egyre nagyobb kockázattal járó vállalkozásait. Megfelelő tanító is akadt itt, aki a fiút a latin tanulmányokra készítette elő. Olcsóbb is volt ez a megoldás. Az apa - aki ismerte a pénz értékét - nem titkolta, hogy "költségkímélés tekintetéből" rendeli haza fiát Kecskemétről.

A dunántúli Sárszentlőrinc a diák következő állomása. Az ottani grammatikai "esperesi oskola" tanulója lett. Ez az iskola a későbbi algimnáziumhoz volt hasonló. Itt a jegyzőnél lakott, Hittig Lajosnál. A jegyző házi könyvében a kosztos diákok és cselédek rovatai közt ez a bejegyzés olvasható:

"1831-ik esztendei 28. szept. hozzám jött Petrovics Sándor kosztos deák Szabadszállásról, 12 forint egy hónapi fizetés mellett. A deák szükségleteire hagyott itt az édesanyja 10 forintot, ismét az atyja 5 forintot."

Jelentős összegek ezek, ha meggondoljuk, hogy egy mázsa búza akkor 5 forintba került. Illyés Gyula a jegyző-lakról, a költő ideiglenes otthonáról így ír:

A ház száz év múlva is a falu legszebb háza volt, mikor én fölkerestem. Az L alakú épület hosszabb szára gyümölcsfák és virágágyak mentén húzódik a kert felé. Az oszlopos tornácról szőlőhegyekre látni, a tolnai táj, a Völgység feledhetetlen édességgel hullámzó lankáira. A kis diák az épületnek a gyönyörű, széles főutcára eső rövidebb szárában, padlós, tágas, hármasablakos szobában lakik."

Az apa sokat áldozott a fiúra, szépen járatta, mindennel ellátta, s cserében az értelmiségi pályára szánt gyermektől szorgalmas, eredményes tanulást kívánt meg.

Itt, Sárszentlőrincen szövődött gyermeki barátság, sőt poétikus gyermekszerelem az akkor nyolcéves Petrovics Sándor lelkében a házigazda leánya, a Petőfinél valamivel idősebb Hittig Amália iránt. Vers is született később e vonzalom emlékéből (Gyermekkori barátnémhoz). S itt tanult együtt Sass Istvánnal, egy borjádi bérlő fiával, aki csodálója, ám megbízható,reálisan ítélkező tanúja is lett élete egyes szakaszainak. A sárszentlőrinci iskolatárs Petőfi vulkanikus jellemének számos megnyilatkozásáról tudósít.

"Ügyes írótollmetsző volt. Jaj annak, ki őt ebben, avagy betűrajzolásban zavará. Azzal szembeszállt, ha Herkópáter lett volna is. Hirtelen felállt, mellét kidomborítá, bal öklét - mert balog volt - felemelé, szemei haragra gyúltak, s ha ez az ijesztés elég volt, újra feleselés nélkül dolga után látott. Mikor így elmélyedve egy vagy más foglalkozás mellett padjában üldögélt, szokásaként fejét ide-oda hajtogatá s orrán át egyet-egyet szippantott. Ha valaki ezen helytelenséget bosszantás végett utánozta, haragra gyulladt, legtöbbször egy szót sem szólt, hanem azzal aztán végképp szakított." Ugyancsak tőle tudunk Petőfi vonzalmáról a szép táj, a természet s a Sárvíz és Sió vízivilága iránt.

Az 1832/33-as év volt Petőfi utolsó tanéve Sárszentlőrincen. Jó mestere itt a fiatal Lehr András, aki Berzsenyit kedveltette meg vele, s más tudományokba is bevezette. A következő, 1833/34-es tanévben már Pesten, az evangélikus német gimnáziumban találjuk a költőt. Elismerésre méltó a szülői szándék - a kor divatja szerint "német szóra" kívánta az apa fogni a fiát -, ám a tanulmányi eredménye gyenge volt. Ez a pesti iskolázás summája. De nincs ezen semmi csodálni való. Német volt a tanítás nyelve, németül adtak számot a tanulók ismereteikről, a gyermek Petőfinek németül kellett tudnia a számtan és mértan tananyagát. Tankönyvek nem voltak, "diktálás" után történt az ismeretek elsajátítása, s ez nyilvánvaló tehertételt jelentett a nyelvet még nem eléggé ismerő fiú számára. A szigorú apa aligha lehetett tisztában azokkal a nehézségekkel, amelyekkel Sándor fiának szembe kellett néznie. Az iskolát hibáztatta, arra haragudott meg, s a fiút a pesti piaristák híres gimnáziumába íratta át. Nem volt ebben semmi különös. Ekkor már, a vallási szempontok mellőzésével is gyakran engedtek a jobb iskola vonzásának. Az is tény, hogy bár rossz volt Petőfi bizonyítványa - az apa elérte az eredeti célt. Aki a matematikai tárgyakból idegen nyelven elégségesre vizsgázik, annak a nyelvismerete több az elégségesnél. Petőfi a pesti evangélikus gimnáziumban tűrhető német nyelvtudásra tett szert.

Mindössze egy évig tanult - igen gyenge eredménnyel - a piarista gimnáziumban. Amikor az apa meglátta a bizonyítványt, nem akarta tovább taníttatni a fiát. Ő nem tudta, bármennyire értelmes ember volt is, hogy a bizonyítványnál lényegesebb a kisdiákként szerzett sok-sok élmény, a korai élettapasztalat. Hiszen a fiú megismerte Pest mozgalmas, fejlődő életét, megtanult németül, megbízható nyelvtani alapokat szerzett a latinban, amelynek haszna kétségtelenné vált később a francia, az olasz, az angol nyelv tanulásánál. Pesten látott először szegény diákokat és nemes úrfikat, akiket hintó vitt az iskolába. Járkált a Belváros sátorkocsijai között, eligazodott a sikátorokban, itt láthatott először nagyvásárt, figyelhette a Dunán a hajóforgalmat, és mindenekfölött itt volt a színház, ami rendkívüli módon izgatta őt. Hasonlóképpen, de más okból, apját is, aki fia "lejtőre" jutásának okát nem az iskolában kereste többé, hanem abban, hogy Sándor "a színház körül ólálkodott". Az apa minden baj forrását ebben látta, s nem abban, hogy a fia három év alatt három iskola tanulója volt, hogy az egyikben alig értette németül beszélő társait, a másikban - ahol 196-an jártak az osztályba! - komor szerzetesek fontoskodtak körülötte. Petőfi érzékeny idegrendszerű gyermek volt, a folytonos környezetváltozás s a vakációnként visszatérő apai dörgedelem aligha járult hozzá ahhoz, hogy kiegyensúlyozott tanuló lehessen. Iskolai kudarcaiért nem kis részben felelősek a körülményei. A műveltség elemeit azonban így is birtokba vette.

A pesti tapasztalatok gondokkal felhőzték az öreg Petrovics homlokát, s a biztonság kedvéért a puritánabb és ellenőrizhetőbb Aszódra küldte Sándort. Három esztendőt töltött ebben a faluszerű kisvárosban a fiú, 1835-től 1838-ig. Az iskolában ismét a legelős tanulók egyike. Koren István volt - a kor szokásának megfelelően - a hat osztály egyetlen tanára, tudós hajlandóságú szerény ember, de mint pedagógus nem tudott közel kerülni tanítványaihoz. Koren, akivel szemben nemegyszer szikrázott fel Petőfi ifjúi önérzete, 1837-38-ban az ő gondjaira bízta az iskola kis könyvtárát. A kikölcsönzött könyvek fennmaradt jegyzéke pontos képet ad a tíz-tizenkét esztendős kisdiák érdeklődési köréről. Lelkes olvasója a klasszikus költőknek, Ovidius és Horatius a kedvencei közé tartozik. Fiatal lelkét felgyújtják Budai Ézsaiás debreceni professzor történeti könyvei, s képzeletét Kolumbus históriája. Könyvet olvas Hóra pórhadáról, s talán itt mozdul meg benne először a zsarnokságot rontó indulat: barátaival titkos társaságot alapít. Céljuk - többek között - küzdelem Koren tanár úr zsarnoksága ellen.

Az 1830-as párizsi forradalom nyomán Magyarországon is elevenebb eszménnyé válik a szabadság. A pesti diákok 1830-as szervezkedése, Eötvös József és Szalay László titkos-romantikus szövetsége, az országgyűlési ifjúság akciói, a rokonszenv a lengyel szabadságharc menekültjei iránt, a Lovassy-per által felkorbácsolt szenvedélyek: megannyi jellegzetes mozzanata, gyújtó indulata a kornak. Ebben a légkörben cseperedik kamasszá Petrovics Sándor. Ez a szellem is alakítja - bár távolról - az aszódi diák játékait és jellemét. Tehetsége is bontakozik már. Koren István 1838-ban ővele íratja meg a szokásos iskolai búcsúzóverset. Ez az ötvennégy sorból álló hexameteres költemény (Búcsúzás 1838-ik évben) az első fennmaradt Petőfi-vers. Az alkalmi verseket jellemző egyszerű-tiszta kompozíció, a jól gördülő ritmus szokottabb erényei közül kimosolyog a versből a labdázások és kirándulások "kedves helyei"-nek szeretete, s a leplezetlen öröm, hogy pihenni fognak, s "nem tanodával gondolkodni! Elég volt tíz hó arra!"

Úti jegyzeteiben nagy szeretettel emlékezik vissza az "eseménydús" aszódi három évre, s pontokba szedve emlékeit, segít eligazodni életrajzában:

"1. Itt kezdtem verseket csinálni; -.
2. Itt voltam először szerelmes; -
3. Itt akartam először színésszé lenni."

Versei a titkosan és reménytelenül imádott Cancriny Emíliához szólhattak. De erősebb és végzetesebb volt a szenvedély, amely az Aszódról érkezett vándorszínészekhez vonzotta a költői lelkű kisdiákot. Szorgalmasan látogatta az előadásokat, aztán bejelentette Koren Istvánnak, hogy otthagyja az iskolát, s színésznek áll. Koren erre sürgősen szobafogságra vetette az ifjú Petrovicsot, s értesítgette a történtekről atyját, aki sietve érkezett Aszódra. Szokott apai szigorával vetett véget a színészeti terveknek (Első esküm).

Aszódról a selmeci líceumba került Petőfi. Ez volt az evangélikus tanulmányi út egyik lehetséges iránya, s a líceum jó híre mellett talán a német nyelv alaposabb elsajátításának reménye is ebbe a felvidéki kisvárosba irányította Petőfit. Kitűnő osztályzatokkal érkezett Selmecre, s 1838. augusztus 31-én iratkozott be - Ferenczi Zoltán életrajzát idézzük itt - és "mint rhetor primi anni (V. oszt.) születése helyéül Kis-Kőröst nevezvén meg; de nem érthető okból magát 17 évesnek mondá, holott csak 15 1/2 éves vala."

A szülők ekkor már gyökeresen megváltozott anyagi körülmények közül küldték iskolázni gyermeküket. A felemelkedés és a jólét két évtizedes szakaszát fájdalmas bukás követte. Az öreg Petrovics anyagi helyzete 1838 tavaszán erősen megrendül, a „hitetlen emberek csalása”, s a „Dunának habjai” – az árvíz – megtépázták a szorgalommal gyűjtött vagyont. Sándor egy nyugalmazott kamara-hajdúnál volt szálláson és „fél-koszton”. Lelkes tagja a helybeli önképző Nemes magyar társaságnak; nevét és verseit több ízben is beírják a kör jegyzőkönyvébe. Nemzeti érzései megerősödnek ebben a felvidék városkában ahol a tanári kar egy részének pánszláv fanatizmusára a magyar irodalom művelésével válaszolnak a lelkes diákok. Itt ismerkedik meg Petőfi immár rendszeresebben a magyar irodalommal, elsősorban a költészettel: Gvadányi, Csokonai s különösen Vörösmarty költeményeit olvassa buzgalommal, természetesen a kor divatos almanach-lírájával együtt. Említést érdemlő fejlődési mozzanat a selmeci tartózkodás idején: a költővé serdülő diák nagy figyelemmel hallgatja idősebb társainak esti beszélgetéseit a kuruc korról, Martinovicsék mozgalmáról. Petőfi itt sem tagadja meg egyéniségét. A Selmecre érkező színtársulat előadásainak buzgó látogatója, s azt sem bánja, ha ezért megdorgálják tanárai. Selmec egyébként is tartogatott nehézségeket az Aszódról érkezett diák számára. Az oktatásban itt nagyobb szerepe volt a latin nyelvnek, s Petrovics Sándornak ez gyakran okozott gondot. Kamasz-nyugtalanságai is konfliktusokhoz vezettek az iskolában, s ha színjátéki érdeklődése mellett azt is figyelembe vesszük, hogy tanárai – főként a pánszláv meggyőződésű Lichard Dániel – rossz szemmel néztek a magyar önképző társaságban jeleskedő Petoricsra, akkor megérthetjük, hogy számos tényező közrejátszása következtében hanyatlott a költő tanulmányi eredménye. S 1839-ben, félévkor, magyar történelemből „szekundába ponálta”, azaz elbuktatta őt Lichard Dániel. E rossz hírek hatására az apa, akit amúgy is ingerültté és elkeseredetté tett súlyosra fordult anyagi helyzete, egy bizonyára gyötrődve, fájdalommal írt levélben „leveszi fiáról a kezét”.

Ezután a nyomornak, a hányattatásnak, a lelki és testi szenvedéseknek nehéz esztendei szakadnak a tizenhat éves költő-kamaszra, aki egyelőre ott áll egyszál egyedül az ország északi végén, két jegyzőkönyvi dicsérettel koszorúzott vers zsenge biztatásával. 1839 februárjában kezdődött életének ama próbára tevő szakasza, amelyről később – visszaemlékezve – így vallott: „Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom... és mikor? ifjúságom kezdetén, az élet legszebb szakaszában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”

De nekivág a nagy útnak. 1939-ben, február 14-én vagy 15-én gyalog indult el Pestre. Az út harmadfél hétig tartott. Vándorlásainak keserves kezdetéről Illyés Gyula így ír:

„Hol hált, hol melegedett, hol és mit evett ezalatt a harmadfél hét alatt? Nem fagyott meg, nem halt éhen, szerencsésen kivágta magát. Egyik helyen ingyen szállást kap, máshol ingyen vacsorát; itt-ott a parasztok felveszik a szekérre. Nyilván már ekkor ért a nép nyelvén, vagy ha eddig még nem értett, most megtanult. A tenger, amelybe bizalommal belevetette magát: az alja nép, az országos szegénység befogadja, és hullámról hullámra adja tovább.”

Most még a színpad felé húzza az ifjút a hivatásérzet. Pesten a Nemzeti Színháznál Rónai álnéven dolgozik kisegítői munkakörben. „Statiszta voltam a Nemzeti Színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért” – írja később az Úti jegyzetekben. Ma már tudjuk, komoly volt a színészet szándéka az ifjúban. Felismerte, hogy a vágyott színészi dicsőséghez csak alantasabb teendők végzésével lehet eljutni. Valóságérzékét, gondolkodásának realitását bizonyítja e felismerés. Nem volt még akkor színművészeti főiskola. Aki színész akart lenni, a színház körüli segédmunkákból is ki kellett vennie részét. A kor nagy színészegyéniségei, mint pl. Egressy Gábor is, „a legalantasabb teendőkbe szorítva” kezdték pályájukat. S hogy a költő színészként is vitte valamire, arra vándorévei merész fordulataiban találunk bizonyítékot.

A színházat most hamarosan otthagyja. Egyik rokonuk, Salkovics Mihály veszi magához rövid időre Székesfehérvárra, majd a Vas megyei Ostffyasszonyfára kerül Salkovics Péter – Mihály öccse – családjához. Itt ismerkedik meg Orlay Petrics Somával, a hűséges baráttal, fiatal éveinek későbbi életrajzírójával. Orlay, a majdani jeles festő a nyarat ugyancsak Ostffyasszonyfán töltötte. Leírta – találóan – milyennek látta a költőt első találkozásukkor. A fogadására összegyűlt családtagok között „... ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény, barna hajú ifjú: villogó fekete szeme fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt fel, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát fedte tagjait”. Az ifjú Petőfi legjobb arcképe ez, hiszen tükrözi „szögező” szemű, komoly, zárkózott egyéniségét. Orlayval is csak lassan alakult ki végül a halálig tartó barátsága. Ismeretes, hogy Petőfi, 1849-ben, Orlay mezőberényi otthonából indult utolsó útjára, Bem táborába.

A költő egy szép nyár s egy fájó szerelem emlékével hamarosan továbbindul innen is. Ostffyasszonyfán epigrammát ír, két sorba sűrítve életét és egyéniségét: „Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kinozni. Nem érzem: (Nincs szivem.) A haza s a lányka s barátnak adám.” „A lányka”, e szerelem tárgya Tóth Róza, Vas megye egyik ünnepelt ifjú szépsége volt, egy földesúr-katonatiszt leánya, két évvel idősebb Petőfinél. Nem idill volt ez, nem ártatlan enyelgés. Dienes András találó szavaival: „Így szeretnek bele kamasz fiúk egy híres színésznőbe, vagy érett szépasszony rokonukba: az ilyen vágyódásra gyenge jelző még az is, hogy reménytelen.” Az ifjú poéta talán sohasem beszélgetett Rózával, csak csodálta őt, s néhány hozzá írott versét adta át neki. Emiatt a leány apjának és a rokon házigazdának kívánságára azonnal távoznia kellett, mert a gazdag família sértőnek és méltatlannak minősítette a gyermek-költő magatartását. Az ifjúnak nem sok választani valója volt. Apja kitagadta, nagybátyja kidobta, s mert élnie kellett, Sopronba távozott, ahol 1839. szeptember 6-án beállt közlegénynek a Gollner-gyalogezredbe. A szükség kényszerítette erre a szerencsétlen lépésre. Legrégibb barátja, Sass István egy társuk lakásán látta viszont a közlegényt Sopronban, s erre a találkozóra így emlékezett vissza:

„A szobába léptemkor... szerényen meghúzódva, festetlen diákládán üldögélve találtam egy fakó arcú, mokázó bajuszú, vézna kinézésű, egészen igénytelen külsejű katonát, ölébe lógatva fehér vállszíjáról lecsüngő szuronyát. Köszöntésemre katonásan felállt, oldalára húzá fegyverét s érdes tenyerének szorítása testalkatától elütőleg, edzett kezek erejét érezteté velem. Sárga pitykés, zöld hajtókás montúrja, nadrágja, csónakszerű bakancsa úgy lotyogott rajta, mintha nem is rá szabták volna, egyedül nyakszorítója állt feszesen, felpeckelvén vékony nyakán ülő fejét...”

E találkozásukon beszélte el a költő barátjának „sikertelen tanulópályáját”, konfliktusát apjával, s anyjának, „a legjobb édesanyának” eredménytelen közbelépését – s hogy miután minden reménye szétfoszlott, a katonai pálya lehetősége maradt csak számára. „Mindezt szárazon, részvétre számítás nélkül” mondta el. A tizenhat éves ifjú kedvetlenül látta el szolgálatát a császár zsoldjában. De nem minden reménykedés nélkül lépett e sivár pályára. Szeberényi Lajos költő, Petőfi egykori selmeci tanulótársa jegyezte fel, hogy Tirolból írott leveleiben többször említette, „mennyire szeretne ő a svájci határon átszökni a szabadság, a függetlenség hazájába”. A merész tervből semmi sem lett. Kupis Vilmos közlegény barátsága szerzett neki örömet a katonaságnál, s az irodalom, amelyért szinte heroikusan kellett megküzdenie a nehéz hónapok alatt. Sopron diákváros volt, ahol Sass István és Orlay Petrics Soma révén sok diákkal ismerkedett meg Petőfivel, többek között Pákh Alberttal, aki hűséges barátja maradt. Ha tehette, eljárt a híres Magyar Társaságba, a soproni diákok irodalmi körébe, s barátai segítségével annak könyvtárából kölcsönözte olvasmányait. Éjjelente titokban olvasta kedvenc költőit; Schillet és Horatius verseivel enyhítette a strázsálás meddő óráit, Van der Velde könyveivel ismerkedett. Ő maga is írt verseket, bár ez nem volt éppen veszélytelen vállalkozás a kaszárnyában. „A káplár mihelyst tollat lát kezemben, lármáz, szitkozódik reám s dolgot ad. Így vagyok, azonban nem csüggedek” – írta egyik levelében. Pedig lett volna oka a csüggedésre. „Az önkény szeszélyének”, altisztek hatalmaskodásának volt kitéve. Tintanyalónak csúfolták; megbüntették, mert – állítólag – Liszt Ferenc soproni hangversenyéről takarodó után ért vissza a laktanyába. Amikor az ezred Grazba gyalogolt, a gyönge testalkatú költő megbetegedett. Októberben Zágrábba került a katonai kórházba. Egy jóindulatú katonaorvos javaslatára 1841 elején elbocsátották a katonaságtól. Számos verse őrzi ennek az időszaknak emlékeit. Mint ahogy a bor lelkét megérlelik az évek, úgy érlelődik egyre zamatosabbá Petőfi lírájában a katonaévek élménye. Humorral oldott keserűség vagy gúnyos-játszi obsitoshang, az egykori megaláztatásokat évek távolából figurázó, fölényes önérzet kedveltetik meg ezeket az egészséges életszemlélettől duzzadó, jellegzetes Petőfi-verseket (Az őrágyhoz, 1840; K... Vilmos barátomhoz, 1842; Katona barátomhoz, 1844; Katona vagyok én, 1844; Katonaélet, 1847; Nézek, nézek kifelé, 1847).

Leszerelése után a költő nyugtalanul cikázik ide-oda az országban. Rövid élete során több ezer kilométert tett meg – az apostolok lován. Ennek a keserves országjárásnak a nagyobbik fele – kilométerek szerint is – ezekre az évekre esik. Sopronból 1841 márciusában Pápára megy. Orlay Petrics Soma emlékezéséből idézzük fel a két barát pápai találkozását.

„1841.-ik év március elején, nedves időben, midőn a búcsúzó tél végső mérgét lehelte a vidékre, az ablakocskával szemben álló asztalnál írással foglalkoztam, midőn az ajtón kívül valami nesz vonta magára figyelmemet. Oda tekintettem s a kis ablakon át Petőfi arcát véltem fölismerni. Meglepetésemben elugrottam, az ajtó fölnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, csakhogy a szokottnál soványabban, bakancsba fűzött kékszínű nadrág, katona-frakk és lapos fehér posztó kucsmában, amilyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon-bakó (tarisznya) volt minden magával hozott holmija.” (A Wittmann-féle házat, ahol ez a jelenet lejátszódott – ma Gyurátz Ferenc utca 14. -, Pápa városa 1962. március 15-én emléktáblával jelölte meg.) Néhány hétig ismét a gimnázium tanulója, de nem bírja eltartani magát, s máris továbbindul Pozsonyba. Győr, Pest, Dunavecse, aztán ismét Pest, majd Selmec, ismét Dunavecse a nagy vándorút állomásai. Nemcsak a katonai bezártság utáni csapongásvágy hajtja városról városra, hanem a megélhetés keresése. És az a nyugtalanító kétség is kanyargóssá teszi útjait, hogy végül is színésznek,diáknak vagy költőnek „menjen”-e? Bejárja a fél Dunántúlt, végül Ozorán felcsap vándorszínésznek. Levél egy színész barátomhoz című versében számol be életének erről a fordulatáról.

„Tarisznyámban, mit hátamon vivék, - Nem mondhatom, hogy nagy volt a teher, - De a nyomor, mint ólom megnyomott.”

Az ozorai öreg kocsmában lépett fel először Gvadányi művében, A peleskei nótáriusban. „... Hősleg működém – Három szerepben, minthogy összesen – A társaságnak csak hat tagja volt. – Egy ideig csak elvalék velök; - Falugatánk jó- s balszerencse közt.” Hamarosan szakít azonban a színészi pályával, s 1841. október közepén visszatér Pápára. Tanulni, ismét tanulni. Tizennyolc esztendős ekkor. Iskolatársainak visszaemlékezései szerint komor kedélyű ifjú volt. Nehezen barátkozott, de akit szívébe fogadott, azt bizalmával is megtisztelte. Az önképzőkör munkájában tevékenyen részt vett, pályadíjat is nyert. Megismerkedett a Pápán tanuló Jókai Mórral. Az irodalom és a szabadság iránti lelkesedésben forrt össze a két fiatal. Jókai emlékirataiban így idézi fel első benyomásait:

„Fizikus diák voltam Pápán, mikor először megláttam az utcán, kopott, fekete gallér-köpenyegben, gyűrődött kalapban, mezítelen nyakkal. Szobatársam, kivel együtt mentem fel a kollégiumba, már ismerte s rákiáltott: „Jó reggelt, bús magyar!” Ez volt a tréfás gúnyneve. Mindenkinek volt. Engemet úgy hittak, hogy „Jámbor”. – Nem fogadta a köszöntést, mindig olyan léptekkel járt, mintha távgyalogolna.”

A „bús magyar” kemény jellem, nemcsak önérzetes, olykor dacos is, beszéde magabiztos, határozott. Barátai s kedves tanára, Tarczy Lajos igyekeznek megkönnyíteni életét. Erre nagy szüksége van, mert helyzete nem irigylésre méltó. Horváth Károly ügyvéd leánya mellett házitanító s kisegítő írnok a leány korai haláláig. Lakása a kollégium szomszédságában van. Lakótársa Orlay Petrics Soma, egy láda az ágya, könyv a párnája, köpenye a takarója. A magyar történelem és költészet mellett olvassa Schiller és Heine verseit. Magyarra is fordít tőlük, továbbá Claudiustól és Matthissontól. Ez utóbbi három költő verseit egy Tarczy Lajos által szerkesztett, Pápán kiadott német nyelvű antológiában ismerte meg. Petőfi – ha szerét ejthette – színészként is szórakoztatta társait, szavalásának eredetisége elismerést, sőt még aranyat is szerzett neki. Különösen nagy sikerrel adta elő Gaal József Ólmosbotok című versét.

„Mindegyiknek volt egy kedvenc szenvedélye – írja Jókai -, Orlayé a költészet, Petőfié a színpad, az enyém a festő ecset. Ha Orlay írt tüneményes regény-jeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, s én a képeket festettem hozzájuk, ép oly rendkívüli volt, mint az én kompozícióm.”

Rendkívüli egyéniségére nemcsak társainak, de tanárainak is fel kellett figyelniük. Petrovics Sándor neve gyakran volt olvasható a pápai kollégium fegyelmi jegyzőkönyvében is. „Vétségei”: leckemulasztás, tandíjhátralék, a szállásdíj fizetésében való elmaradás. Előfordult, hogy a költőt sok társával együtt idézték a fegyelmi szék elé, mert „heti dolgozat nélkül szűkölködtek.” Nevek százai az év jegyzőkönyvében – többek között -: Jókai Mór, Orlay Petrics Soma, a másik rokon, Salkovics Károly s egy jó barát, Kozma Sándor neve is. De csak Petrovics Sándor esetében tudunk arról, hogy a fegyelmi szék elé idézett diák válaszát is megemlítette a jegyzőkönyv. A rendkívüli önérzet egyre kevésbé tűrte a fölöslegesnek érzett zaklatást, a zsarnok pedagógiát.

Az 1842-es év meghozta az első jelentős irodalmi sikert is: május 22-én az Athenaeumban megjelent A borozó című költeménye. Augusztus végén Komáromban töltött egy hetet a költő, Jókaiék vendégeként. Innen továbbment Dunavecsére, szülei látogatására. A pápai diák az önképzőkör pályázatán két aranyat nyert, azzal akart enyhíteni ő, a nélkülöző szülei gondjain. E látogatás alkalmával alakult ki a költő s a szülei között az a bensőséges viszony, amely az öregek haláláig tartott. Orlay, aki elkísérte barátját Dunavecsére, így idézi fel a látogatást: „... szívem szorult a két tisztes öreget oly szűkölködő állapotban látni, amiben találtuk... Sándor megkínálta a még nála lévő két arannyal, de azok semmiképpen sem voltak rábírhatók, hogy azt elfogadják.”

Pest, Mezőberény, Debrecen után újra Pápán találjuk. 1842 novemberében levelet ír Szeberényi Lajosnak, barátjának: „Feljöttem barátom, Pápára, feljöttem, hogy örökre elhagyjam azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát. Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell, s e lépéssel talán két szívet (szüleimét) repesztek meg. S még sem tehetek máskép. Lásd, barátom! színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék; szülőim nem segíthetnek, s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filéreket életem tengetésére megszerezhetném.”

Ismét színészek közé áll, 1842 novemberétől 1843 januárjáig Székesfehérvárott, majd három hónapig Kecskeméten szerepel. Fekete Sándor munkája (Petőfi, a vándorszínész; Irod. tört. Füz. 64.) azt bizonyítja, hogy Petőfi számára sokat jelentett a színház, s több forrás is megerősíti, hogy elhivatottságot érzett a színészi pályára. A Lear király Bolond szerepére – maga választotta jutalomjátékára – nagy becsvággyal készült s a közönség értő rétege előtt volt is sikere. Jókai – az alakítás tanúja – azt írja, hogy Petőfi „minden hozzá kötött várakozás ellenére igen szomorúnak vette” szerepét, „komoly philosophot játszott benne, s egy csöppet sem álcázta magát: egész Petőfi volt, s ezért nem is tetszett a közönségnek. Hisz nem volt abban semmi bolond! Én és a többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve.” A címszerepet játszó Dézsi Zsigmond színművész pedig „össze-vissza csókolta és meghívta vacsorára”. Önállóan felfogott, eredetien megoldott alakítás volt ez. A Shakespeare által „nemes bölcsész”-nek említgett bolond színészi megoldásának a „komoly philosophot” hangsúlyozó alakítás felelt meg – nem a korabeli vándorszínjátszásban szokásos s a fejletlenebb ízlést kielégítő harsány bohóckodás. Petőfi a komoly s a vidám szerepekben és a versmondásban egyaránt jeleskedett, mélyen átélt alakításairól költemény-interpretációiról kortársai közül sokan az elismerés hangján szóltak. Mindez arra bizonyság, hogy a színészi hírnévre vágyó költő nem az önismeret hiánya miatt kereste egy ideig boldogulását a világot jelentő deszkákon.

A kecskeméti társulatot is otthagyva, Pestet, Győrt és Pápát érintve, Pozsonyba gyalogolt, ahol 1843 derekán országgyűlést hirdettek. A pozsonyi színtársulathoz akart szegődni, de nem vették fel a társulatba. Országgyűlési tudósítások másolásából tengette életét. Nehéz napok, keserves hetek. „Egész nap írom a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat, s a fizetés oly szomorú, hogy alig elég megszereznem mindennapi kenyeremet. S a szemem, mellem gyengül; s e száraz foglalkozásnál a múzsa is kerül... így, mint van, lehetetlen, koldus vagyok” – írja helyzetéről Petőfi. Ekkor született a Távolból; talán a legjelentősebb olyan verse, amelyben érzelmes és nem humoros hangon ír saját nyomoráról. Pozsony: élete egyik mélypontja. Csak a barátok, Lisznyai, Vachott Sándor segítsége menti meg a legsúlyosabb nélkülözéstől. Lisznyai Kálmán beszélte el Petőfivel történt pozsonyi találkozása történetét Zilahy Károlynak, ő pedig 1864-ben kiadott Petőfi-életrajzában rögzítette, amit hallott. Ekként:

„Lisznyai Kálmán, az akkor már meglehetősen ismert nevű fiatal költő..., a nógrádi követeket, név szerint pedig rokonát Kubinyi Ferencet akkori szokás szerint országgyűlési írnok minőségében követte. Amint a nógrádiak a gőzhajóról leszállottak, Petőfi ott őgyelgett a parton s hallotta, mikor Kubinyi a málhák beszállítása iránt intézkedve, Lisznyait nevén szólította; várt egy kicsit s midőn a tömeg eltisztult, oda lépett:

- Uram, ön Lisznyai Kálmán?

- Igen, mivel szolgálhatok?

- Lisznyai a költő?

- Igenis, az – folytatá Kálmán, némileg csudálkozva.

- Én Petőfi Sándor vagyok – kívántam...

- Szervusz, pajtás! kiáltá Lisznyai szokott kedves, joviális modorában; aztán magához vitte s új ruháit megosztva vele, némi költséggel is ellátta, később pedig Vachott Sándornak bemutatta.

... Elbeszélvén Pesten Vachott Sándor ifjú pályatársa ínségét, nyomorúságát, egyszersmind tudta nélkül aláírási-ívet bocsátott ki számára az athenaeisták között, melyen harminc pengő forint gyűlt össze, ami akkor sok pénz volt, körülbelül mint most hatvan. Az adakozók voltak: Vörösmarty, Vörösmartyné, Bajza, Bajzáné, Vachott Sándor és mátkája, továbbá ennek atyja stb., akik együtt mint rokonok voltak. Eszerint az egész kis collecta en famille került össze és az Athenaeum körének a szegény ifjú költő iránti szíves részvétét szépen tanúsítja.” Hiteles ez a leírás, a legilletékesebb – Petőfi Sándor – igazolta Szeberényi Lajoshoz 1843. július 21-én írt levelében.

A költő nagy harcot vívott a nyomorral, s közben az ország ismertebb íróinak sorába emelkedett. 1842-43-ban egész sor jelentős költeményt írt, köztük a Hazámban címűt, melynek első sorai már a későbbi nagyversek szépségét idézik. Egyébként ez az első költeménye, amelyet Petőfi néven jelentetett meg. Petőfi a Versek gyűjteményéből kemény önkritikával hagyta el az úgynevezett zsengék javát is, és kötetkezdő versnek a Hazámban címűt állította. De nehéz és keserves még az út a Versek 1844-es megjelenéséig. Pozsonyból szinte menekül Pestre, 1843 június végén. Igaz, barátai unszolására Fekete színigazgató befogadta a pozsonyi társulatba, de – mint Szeberényi Lajoshoz Pestről küldött levelében írta a költő 1843. július 21-én – „mindjárt az után való nap kaptam Nagy Ignáctól levelet,melyben jelenti, hogy ha Pestre akarok jőni, kieszközlendik, miszerint a nemzeti színháznál bevegyenek, s azon kívül néhány hónapra fordítni valót is ad a Külföldi Regénytár számára. Én tehát természetesen azonnal lejövék.” A Nemzeti Színházhoz fűződő terv nem valósul meg. („A pesti színpadra lépni most még, ez oly fa, melybe nem igen merem fejszémet vágni, noha arra Vörösmarty sine fine ösztönöz.”)

A Külföldi Regénytár számára fordít, és munkája tiszteletdíjából él. Németből tolmácsolta magyarra Bernhardt Károly A negyven éves hölgy című regényét (A koros hölgy címmel jelent meg), és George James Robin Hoodját. E fordítások az első renden fontos pénzkereset mellett nyelv- és stílusgyakorlatot is jelentettek Petőfi számára. Irodalmi gazdagodást nem, hiszen gyenge francia és angol szerzők gyenge műveit ültette át magyarra a költő. Viszont ezekben is találkozott azokkal a nevekkel, eszmékkel és villanásnyi utalásokkal, amelyek oly szorosan hozzátartoztak akkor a korszerűség fogalmához. Bernhardt Károly regényében gyakran esik szó Lamartine-ról s említés a szabadkőművesekről. James könyvében természetesen a szabadság és a népvédelem gondolataival találkozunk. Íme, egy kis irodalmi eszmecsere A koros hölgy lapjain, Petőfi magyarításában: „Dögvész! mi költészet! Hugo Viktor verséből van? kérdé Pomenars úr, ki az őrnagy jelentéses pillanataiból mit sem érzett, s gondolá, hogy e vizsgálat nem igen gyorsan halad. – Hugo Viktor! nagy költő, igen nagy költő, szent igaz! sokáig voltam buzgó tisztelője. De most elébe teszem Lamartine-t. Lamartine a szív költője, jegyzé meg a kis Boisgontier tanító hangon.”

Barátai révén Petőfi ismeretségbe került a fiatal értelmiséggel, s naponta megfordul találkozási helyükön, a Pillwax kávéházban. Egy Bihar megyei úttal összekötött újabb színészi kísérlet után Debrecen a költő következő állomása. Nagybetegen érkezett a gazdag városba, ahol barátja, Pákh Albert támogatta. „Az 1843-44-ig telet a kövér városban húztam ki, éhezve, fázva, betegen egy szegény de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a másvilágról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, kire se isten, se ember nem nézett, nem ügyelt.” E szenvedésteli télnek az emlékét őrzi az Egy telem Debrecenben, a távolság nyugtató derűjével oldva az egykori kínokat.

Az „elhagyott kis vándorszínész fiú” nem engedte magát leteperni a mostoha körülményektől. Töretlen a lelkiereje, a céltudata. Energiája bámulatos. Füzetbe írja addigi költeményeit, szám szerint 78-at, s 1844 ordas februárjában gyalog vág neki a pesti útnak. Szinte szimbólum-ereje van a képnek. Pozsonyban az országgyűlésen vívja esztendős vitáját a haladás tábora a konzervatívokkal – egyre csökkenő győzelmi kilátásokkal. S valahol a szélfútta, havas országúton Pest felé tart a vézna plebejus, tarsolyában egy versesfüzettel, amely néhány hónap múlva majd felborzolja a közvéleményt. Pesten kiadót keres. Hetekig tárgyal a könyvesekkel, de nem talál emberére. A kereskedők nem látnak üzleti fantáziát a vállalkozásban. Még nem tudják, hogy Petőfi verseinek megértéséhez más fantázia kell, mint az üzleti... Végül Vörösmartyt keresi fel (aki Vachott Sándor közvetítésével már pozsonyi tartózkodása idején is segítette őt anyagiakkal), s az ő ajánlatára a Nemzeti Kör vállalja a versek kiadását.

„A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlatára kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem.”

(folytatása következik)