Midőn a csillag, mércéje időnknek
ismét a Bikával tér egy-palánkba,
az égő szarvról hull hozzánk a lángja,
s megújult színnel ád ruhát a földnek,
nemcsak színén, mely feltárul szemünknek,
hol partot, dombot ékít sok virága,
de mélyben is, hová nem süt sugára,
a földi nedvek mind teherbe esnek:
akkor lel emberkéz ilyen gyümölcsre.
Így Ő is, minden nő közt egyedül Nap,
bennem, rámvetve szép szeme világát,
teremt szerelmi vágyat, szót, sugalmat,
de bárhogy is forgat s vezérel egyre,
kikelet énrám mégse ontja lángját.
(Ford.: Weöres Sándor)
(Forrás: Francesco Petrarca daloskönyve 13. old. - Európa Könyvkiadó Bp., 1974.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése