- részlet -
A déli nap
kigyúlt az erdő lombjain, komor
fönségü barna árny ömölt a szűk
völgybe, ahol hatalmas, égbe nőtt
sziklák alatt a sok barlang-torok
gúnyosan nyögte vissza fák neszét.
A kusza lombu ág-bog félhomályt
font a Költő fölé, kit vágy huzott,
vagy álom, ég, s a még nagyobb Halál;
természet rejtekén keresve révet:
világ bölcsőjét, önnön sírhelyét.
Komorabb felhők gyűltek fönt. A tölgy
göcsörtös, roppant karral átölelte
a vékony bükk törzsét. A cédrusok
piramis-csúcsa ívelőn kerek
hatalmas dómba forrt s lent, mint az ég
smaragd szinében függő fellegek,
sápadtan állt a kőris és akác,
meg-megremegve. Nyugtalan kigyók,
szivárvány s lángbibor kúszónövény
ezer csillagvirága folyta be
a törzseket s szelíd-ártatlanul,
fortélyosan, mint víg gyerekszemek
fonták körül hű gyámoluk szivét;
indába kötve párként egyesült
zöld águkat. Lombjukból összeszőtt
hálón a nap sötétkék fénye is
a telehold csilláma változó
felhővarázsként játszott. lágy mohák
pompája nyílt a lombernyők alatt,
szagos füvektől illatozva, szép
virágszemekkel. Jázmin bóditó
szaga s a pézsma-rózsa illata
a sötét szurdokokból nyájasabb
titok ölére hív. A völgyön át
ikernővérek: Csend és Félhomály
suhannak déli szemlét tartva: lágy,
sejtelmes árnyak. Túl egy kút sötét,
kristálycsillámú, áttetsző vize
tükrözi fák fonódó ágait,
minden csüngő levélkét s közte fönn
a tág azúr legapróbb foltjait;
arcát szinében más nem mossa, csak
egy állhatatlan csillag, mely a fák
levélredőin szőkén átdereng,
vagy egy csodás bogár, mely mozdulatlan
lebeg, a napról mit se tudva, déli
sugárba tárja pompás szárnyait.
A kúthoz tért a Költő. Látta bent
gyér haja-tincse közt verődni vissza
szemének halvány sugarát, a víz
sötét alján; akár a sír felett
merengő szív, mely önnön áruló
hasonmására lel. Hallotta fák
lombzizzenését, rémülten szökő,
közelségétől rezdült fű neszét,
s a kút rejtelmes árjából fakadt
kedves patak zaját. Egy szellemet
sejtett maga körül, egy árnyezüst
s aranyba-játszó halványszín-ruhást,
kiben a szellem, fönség és titok,
mit a világ megadhat, benne volt.
De a hullámzó fák, a néma kút,
a szökdelő patak, az esti köd,
mely a szavához mélyitette árnyát,
társul fogadta, mintha az meg ő
létezne csak... S midőn tekintetét
tűnődve fölvetette, két szemet,
gondolat éjének két csillagát
látta, amint derüs azúr-mosollyal
csábítja őt.
S ő engedelmesen
a lelkében világló fény iránt,
indult a völgyhajlatba. Féktelen
zajlott az ár sok vízmosáson át,
fák alján; itt-ott zuhogó gyanánt
sötét mohán, mély, tompán dallamos
harmóniával. Majd fényes kövön
táncolt, akár a kacagó gyerekkor,
majd síkon kúszva csendben bandukolt,
tükrözve mind a bimbót és füvet,
mely nyugalmába csüngött. - "Ó, folyó,
forrásod mélye el nem érhető,
hova igyekszik rejtelmes vized?
A sorsom képe vagy te: csönded árnya,
csilló habod, visszhangzó öbleid,
rejtett kutad, látatlan áramod
mind megvan bennem is. A tágas ég,
a roppant óceán mondhatja meg,
mely vándor felleg, nyirkos kőüreg
rejti vized; amint e gondolat
helyét is csak a világegyetem
tárhatja fel, midőn már tagjaim
virágok közt porladnak vértelen,
széltől sodorva."
Ment a víz füves
partján tovább, otthagyva óvatos
lába nyomát a félve reszkető,
forró léptektől égő, zöld mohán.
Úgy ment, akárha játszi őrület
űzné ki lázas ágyból - ám a sírt,
hová a gyarló mámor vesztekor
pihenni tér majd, nem feledte el.
(Ford.: Fodor András)
(Forrás: Shelley versei 14-17. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése