Szép Ernő: Tüneményes, horribilis

Tüneményes volt az udvari bál Budán valaha.

És horribilis összeget vesztett volt némelyik éjszaka a lengyel herceg a mi Nemzeti Kaszinónkban, meg a magyar gróf a bécsi Jockey-Clubban.

Ma, ma mim tüneményes vajon?

Tüneményes az az ár, amit Goldstein fizet viselt férfiruhákért.

Most olvastam az apróhirdetés közt. Szórul szóra. Tüneményes árakat fizetek viselt férfiruhákért. Goldstein (utca, házszám, emelet, ajtó).

Az alatta következő apróhirdetésben egy másik fantaszta, Kardos, horribilis árakról susog. Horribilis árakat fizetek használt férfiruhákért. Házhoz jövök. Kardos (utca, házszám emelet, ajtó).

Az első pillanatra valami meséset képzel el az ember. Két megbolondult amerikai milliárdos. Más kámeákat gyűjt, vagy holland festőket. Ezeknek a használt férfiruha a szenvedélyük.

Avagy két bájos emberbarát, két égből pottyant Róbert bácsi, Goldstein és Kardos. Ezt találták ki, hogy boldogítsák a sínylő urakat, akik el szokták adni az öltönyeiket.

Aki el szokta adni a lejárt öltönyeit, az a polgári személy, az a mai világban csak akkor válik meg az öltönytől, amikor az már a legkopottabb frázisnál is kopottabb, sőt ha már szakadozni kezd, mint a nyári felhő.

Istenem, negyvenöt pengőért vadonatúj kész férfiruhát mutogatnak a Rákóczi úti kirakatok.

Képzelhetni azt az árat, amit Goldstein az ilyen vacakért adhat. Nyolc pengő, hat pengő, négy pengő… igazán tüneményes.

Gondolják, hogy többet adhat Kardos akár olyan ruháért, amelyikben még van valami életerő, de a gazdájának muszáj túladni rajta, mert mondjuk, meghívott mára egy leányt moziba és büfébe? Esetleg más típus a ruha gazdája, gyereke van, akihez orvost kell hozatni. Az ilyen kiszolgáltatott alakkal pláne könnyen megalkuszik az a szegény Kardos. Mondjuk öt pengőért bepólyálja azt a használt férfiruhát abba az uborka mintás nagykendőbe. Hát nem  horribilis?

Várjanak, szakítok még egy-két szép virágot maguknak az Apró kertészetéből.

Például ezt az úri leányt, aki masszíroz, manikűröz hölgyeket a saját lakásán, főlépcsőház. Esetleg kívánatra házhoz megy.

Úri leány. Tavaly még vizsgázottnak, ügyesnek, elismertnek jelezte magát a masszőr, aki ajánlkozik. Az idén csípem rajta először, hogy úri voltával csábít a nyomor kis rabnője.

Az úri leány, akit a Sacre-Coeur-ben ápoltak; akit Skóciába vittek nyárra; az úri leány, akinek az arcképe megjelent a „Társaság”-ban, a decens egy sor gyönggyel a nyakában; az úri leány, aki szigorúan figyelt a teniszversenyen; aki arkas Imre viharfelhős dalait zongorázta, az úri leány.

az úri leány, aki most könyvel és gépír; aki divatrajzot űz és regényt fordít ; aki táncot és tornát tanít; a patikában ott ül a kasszában, a fogászaton ott áll a doktor mellett; s ott áll a drogériában a pult mögött s ott ül a kalapszalon naptalan műhelyében; és kitanulja a manikűrt meg a masszázst… és felejt minden igényt és elejt minden álmot, csak egyetlenegy babonát suttog még, azt, hogy ő úri leány, úri leány…

Itt egy másik úri leány is könyörgöm: angol leckét kínál, óráját egy pengőért.

Hány órát adhat egy nap egy úri leány? Tízet? Nem. Hisz fele ideje a villamosra megy el. Ötöt? Ez öt pengőt jelentene naponta, hanem abban a rovatban még hat másik úri leány jelentkezik, mind egy pengővel méri az angol leckéket.

Tessék, egy úri asszony is. Ezt aprózza. Fiatal úri asszony úriember ismeretségét keresi, aki kereskedelmi érettségi öccsét szerény álláshoz juttatná. „Megalkuvás” jeligére főkiadóba.

Istenem és mindenem.

A legmélyebb dantei köröket járjuk.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc. 23-29.

Kálmán Jenő (1885-1968): Négytől hatig

Vacsora után, amikor a férj visszavonult az íróasztalához, hogy a bélyeggyűjteményét rendezgesse, az asszony és udvarlója között a szokásos halk, szenvedélyes párbeszéd kezdődött meg. Rövid, gyors és pattogó szavak, a mondatokat be sem kellett fejezniök, úgyis megértették egymást.

- Nos?

- Nem.

- Holnapután sem?

- Talán.

- Biztosan!

- Azt nem ígérem.

Az asszony rejtélyesen mosolyog. Félig behunyt szemei többet ígértek, mint az a pár szó, amit mondott. az udvarló fejével a dolgozószoba felé intett.

- Fél tőle?

- Ettől?!

A nagy adag megvetés, ami ebben a szócskában összegyűlt, főleg a férj bélyeggyűjtő szenvedélyének szólt. Ha elvonulhatott csipeszei, tányérkái és nagyító üvegei mellé, ha elázott, ragadós, nyálkás, rovátkás papírdarabokkal pepecselhetett, akkor az egész világ megszűnt a számára. Az udvarló kétségbeesett mozdulatot tett.

- Hát akkor?

- Babonás vagyok. Előbb meg szeretném kérdezni a sorstól.

- Mit akar megkérdezni?

- Hogy helyes-e, amit tenni szándékozom.

- Csak nem fordul jósnőhöz?

- Talán…

Az udvarló most már határozottan dühbe jött. Hogy egy ostoba jósnő egy szóval tönkretehesse, amit ő hónapok kitartásával, elszántságával fölépített. Elvegye tőle ezt a gyönyörű, fiatal, kívánatos asszonyt, amikor már csak egy lépés választja el a kapitulációtól.

- Melyik jósnőhöz készül?

- Nem vagyok bolond elárulni.

- Muszáj okvetlenül jósnőnek lenni?

- Nem ragaszkodom hozzá okvetlenül. Lehet a véletlennek egy olyan intése is, amely megmutatja, hogy mit csináljak.

Az asztalra oda volt készítve egy pakli francia kártya. Ilyenkor szokták elővenni, amikor a férj a bélyegeivel volt elfoglalva. De inkább csak a látszat kedvéért kártyáztak, hogy azalatt erről az ő nagy kérdésükről csatározhassanak.

A kártya! az udvarló szeme megakadt rajta. Rekedten kérdezte:

- Mit szólna hozzá, ha…

- Nos?

- Ha a kártya döntene köztünk. Elvégre a kártyában is benne van a sors keze. Játszunk öt parti kaszinót. Ha öt közül hármat megnyerek, akkor holnap az enyém lesz. Ha maga nyer, akkor az lesz, amit maga határoz.

Az asszony szeme felvillant.

- Figyelmeztetem – mondta -, hogy én élet-halálra védem magamat. És ha nyerni találok, nincs fellebbezés!

- Nincs?

- All right, kezdjük!

A férfi ideges ujjakkal keverte a csomagot. Osztott. Nehéz, majdnem ellenséges csöndben játszottak. Ha az asszonynak sikerült egy poént hazavinnie, gúnyosan mosolygott. az első partit azonban az udvarló aránylag könnyen nyerte.

- Egy lépéssel közelebb vagyok magához! – mondta félhangon.

- Osszon! – válaszolta az asszony kissé ridegen.

A második partit megint az udvarló nyerte. A harmadik partiban gyors iramban kilenc poént szerzett, már csak kettő kellett volna, hogy a végleges győzelmet megszerezze, amikor a szerencse váratlanul az asszony felé fordult. Megnyerte a játszmát.

- Nem baj! – nevetett az udvarló -, nékem már csak egyet kell nyernem, magának még kettőt. Az én sánszaim határozottan előnyösebbek.

- Majd meglátjuk!

A negyedik partiban az asszony kerekedett felül. Erős küzdelem után kicsikarta a győzelmet a férfi kezéből. Vidáman nevetett.

- Kettő – kettő! Jön a döntő küzdelem.

- Margit, legyen irántam könyörületes! – suttogta a férfi.

- Maga választotta a kártyát, most aztán ne panaszkodjék. Különben még győzhet is.

Az udvarlón erőt vett az idegesség. Ismerte az asszony akaratát, már két hónap óta harcolt vele. Tudta, hogy ha ez a parti elveszett, nincs többé keresnivalója mellette. Izgalmában gyűrni kezdte a lapokat, egy nagy ütés előtt fölöslegesen sokat gondolkozott és bár a tendencia határozottan neki látszott kedvezni, egymás után két hibát is csinált.

Ez a két hiba volt az oka, hogy fej-fej mellett mentek előre. Mindegyiknek tíz poénja volt, aki a tizenegyediket megcsinálja, az nyert. az udvarló homlokán kövér izzadságcseppek fénylettek. Már éppen el akarta követni a döntő hibát, amikor hirtelen megszólalt mögötte a férj hangja?

- Mit csinálsz, te szamár? Vidd el a káró kilencest és a treff négyest és a tiéd a parti.

- Köszönöm – mondta boldogan az udvarló és beseperte a kártyákat.

- Nyert! – mondta az asszony és nyújtózva felállt.

Aztán a férj felé fordult:

- Van valami programod holnap délutánra?

- Egy filatelista gyűlésre megyek négy órakor.

- És meddig tart egy ilyen gyűlés?

- Eltart rendesen négytől hatig.

- Négytől hatig – ismételte az asszony és az udvarlóra nézett.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc. 23-29.

Nagy Endre (1877-1938): Egy új magyar szó

Külső megjelenése alapján nem is hinné az ember magyarnak és mégis magyar szó az, mert sehol másutt nem használják, meg nem értik.

Ez a szó: dekonjunktúra.

Fantasztikus etimológiája van ennek a szónak. Volt nálunk egy rövid korszak, amikor az élet önmagából táplálkozott, mindegyik szerv a tartalék-anyagokat emésztette, élni annyit jelentett, int: megélni. Ezt a korszakot hívták konjunktúrának. Valóban paradicsombeli állapot volt, az oroszlán a birka mellett legelészett; nyert, aki eladott valamit és ugyanakkor nyert, aki ezt a valamit megvette. .Csak becsapók voltak, becsapottak sohse. Ami ment, csak jól menni nem tudott. az ember csak megnyitotta a helyiségét, kiírta, hogy ide csak belépődíj ellenében lehet belépni és ez elég ok volt rá, hogy mindenki megrohanja. És kijövet mindenki hálás volt, hogy sikerült pénzének egy kis részétől megszabadulnia és nagy hálájában el is felejtkezett róla, hogy viszont semmit se kapott a pénzéért.

Az emberi szervezetben is vannak ilyen konjunktúrák. Az ember egy reggel fölébred és észreveszi, hogy hőmérséklete sohse remélt magasságra szökkent föl. Táplálkoznia se kell és a kalóriamennyiség mégis egyre gyarapszik benne. az arca kipirosodik, a szeme csillog, - nagyon jól megy neki.

De hát ennek a konjunktúrának vége lett, mint ahogy a tűznek ki kell aludnia, ha az anyagág megemésztette. Az erre következő korszakot nevezték el nálunk dekonjunktúrának, ami körülbelül olyan természetű szóképzés, mintha a megszűnt lázra következő állapotot egészség helyett betegtelenségnek neveznék.

A pesti ember nagyon mellre szívta, magáénak vallotta a konjunktúrát. Mint hal a vizet, madár a levegőt. Mert a pesti ember jobb szereti a békelakomát, mint a harcot, a menedékházat, mint a turisztikát, a meccset, int a tréninget. A pesti ember jobban kedveli, ha jól megy neki, mintha rosszul. Ilyen a pesti ember. Tehát a konjunktúra verőfényében elfelejtette az élet régi formuláit és amikor vége lett a konjunktúrának, azt mondta rá: dekonjunktúra.

Ha semmi adnivalóm sincsen és mégse veszik: dekonjunktúra.

Ha kitátom a számat és mégse repül belé a sült galamb: dekonjunktúra.

Ha okmányokkal és elért eredményekkel igazolni tudom, hogy semmiféle képzettségem sincs és mégsem alkalmaznak: dekonjunktúra.

Ennek a szónak jóslásom szerint hosszú élete lesz. Mert amikor a rossz gazdasági helyzet az ország java erőit arra kényszeríti, hogy lihegő munkával küzdjenek most már nem is a holnapért, hanem a máért, mégis csak ez a szó teszi lehetővé, hogy e vikingi küzdelem tragikumából részt kérjen mind az a szeleburdiság, tehetetlenség és tehetségtelenség, amely a konjunktúra indolenciájában látszólagos életjogosultságot kapott. Ha régi, érdemes cégek most válságba kerülnek, az gazdasági válság. De ha a lusta dilettáns tönkremegy, mert ma már az emberek megint ragaszkodnak hozzá, hogy a pénzükért ellenértéket kapjanak: ez dekonjunktúra. Ha már az ember áldozat, jobb szeret a tények egyszerű logikája helyett inkább valami misztikus hatalom ellen panaszkodni.

Budapesten  van egy kávéház, amely szerencsés fekvésénél fogva társadalmi életünk egyik központja. Ennek a kávéháznak a tulajdonosát a legvénebb törzsvendégek a legmakacsabb pedagógiai buzgalommal és hasztalanul iparkodtak arról meggyőzni, hogy a legjobb kávét mégis csak kávéból lehet főzni. a kabaréban egy egész pompás kuplé telt ki amaz anyagok egyszerű fölsorolásából, amelyek e kávé főzésénél kombinációba kerülhettek. Ezen a listán csak a kávé nem szerepelt. Magam is ittam ebből a kávéból és az első korty után kidülledt szemmel, meredten bámultam a pohárba. azt ajánlottam a tulajdonosnak, hogy okvetlenül vizsgáltassa meg orvosprofesszorokkal ezt a latyakot, mert ez olyan büdös és olyan keserű, hogy okvetlenül kell valami gyógyerőnek lennie benne, csak azt kellene kisütni, mi ellen. Nekem például egyszer egy kis reuma volt a kezemben; a fájós ujjamat egy óráig beledugtam ebbe a kávéba és meggyógyult tőle.

A kritikákat, szemrehányásokat, gúnyolódásokat a tulajdonos fölényes mosollyal hallgatta. Elég volt válasz helyett a zsúfolt kávéházra mutatnia és látszólag neki volt igaza.

- Az én kávéházamba nem a kávéért járnak! – szokta volt mondani.

De most eljött az idő, amikor az emberek bizony a kávé miatt mennek a kávéházba. Az a kávéház elkezdett rosszul menni és a tulajdonos most borongó arccal szidja a dekonjunktúrát.

Hogy mindebből mi a tanulság? Hát semmi se. Minek is az a tanulság. Aki a rossz gazdasági viszonyokkal megbirkózik, annak nem kell tanulság. Aki pedig elesett a dekonjunktúrában, annak már hiábavaló.

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc. 23-29.