Pétery
bocsánatot kért, hogy a tenisz harmadik menetében nem vesz részt. Kissé fáradt,
sokat dolgozott az irodában, valami építési pályázatra készül, majd csak inkább
mint néző gyönyörködik a játékban. Valójában azonban egészen más oka volt ennek
a visszavonulásnak. Annust, a menyasszonyát akarta titokban megfigyelni. Azt a
fiúsan karcsú, hangosan kacagó fürge lányt, aki bámulatos lendülettel
szökdécselt a pályán, ruganyos izmai a fiatalság nagyszerű hetykeségével feszítették
ruháját, kedvesen zilált haja kipirult arcába csapott és vezette, dirigálta a
játékot. Már két bajnokságot nyert, büszke volt sporttudására és hogy mennyire
átitatta a sportszenvedély annak jellemzésére talán elég annyit mondanunk, hogy
a divatlapokban nem az estélyi és látogató-ruhákat tanulmányozta elsősorban,
hanem a sportdresszeket. Szépen formált lábaira habozás nélkül húzta fel az
otromba, szeges turistabakancsokat, vagy a lapos sarkú gumitalpú
„pálya”-cipőket.
Pétery
rosszkedvű és ideges volt. Ez a túlságos életkedv szinte nőietlen
energiateltség már régóta nyugtalanította. Építész volt, egy kicsit kacérkodott
szobrászművészettel, festegetni, sőt titokban írogatni is szokott. Szerette
Annust, a fiatalságát, édes szőkeségét, a piros szájból kivillanó fehér fogait,
melyek akár egy párduckölyöké, éhesen és pusztítani akarón villogtak elő és
nagy életvágyukban szinte a napsugarat harapták és a karjai mindig úgy
lendültek előre, mintha a végtelenbe akarna nyújtózni és telhetetlen vággyal
repülni fel a havasokra, onnan lebukfencezni a völgyekbe, belegurulni a
tengerbe és azután úszni féktelen, rohanó vággyal órákig, napokig…
Most
is milyen szilaj mozdulattal ugrik a labda után! Olyan biztosan és mohón kapja
el, mint a repülő fecske a legyet, látszik rajta, mennyire élvezi a diadalát,
erejét, hogy legszívesebben a partnerének a fejét is lekapná és azzal is
labdázgatna egy keveset pajkos telhetetlenségében.
Pétery
arca gondterheltebb lett. Rácsodálkozott a lányra és úgy nézte, pedig annyira
ismerte minden vonását, hogy emlékezetből le tudta volna rajzolni. Ez hát a
várva-várt nő, a jövendőbeli felesége, az asszonyok asszonya, akiről mindig
ábrándozott, akit ezer alakban, színben, hangulatban képzelt maga elé? Nézte és
hirtelen úgy érezte: fél tőle!
A
homlokára szinte verejtékcseppek gyöngyöződtek, úgy elszorult a szíve valami
nagy aggodalomtól.
-
Ez lenne szerelem? – mormogta
megdöbbenve. – Ez a hangos kacagás, öntelt és gőgös erő? Ah, hiszen még
gyermek, felületes, mély érzésekre képtelen! A szerelem… egészen más. Annak
halk hangjai vannak, édes álmodozással, egy kicsit szenved, nem lehet ennyire
józan, ilyen brutálisan egészséges.
Kínzottan
és szinte idegenül nézett a menyasszonyára, aki diadalkiáltással könyvelt el
minden sikerült ütést.
-
A szerelmünk bizonyára nem foglalkoztatja annyit, mint a sport! – fűzte tovább
a gyötrelmes gondolatokat Pétery. – A múltkor is, mikor meg akartam csókolni, a
bajnokságáról kezdett beszélni.
Annyira
felizgult, hogy szinte testi fájdalmat érzett. Képtelen volt tovább maradni.
Valami kifogást mondott és elbúcsúzott.
-
Vasárnap felcsolnakázunk Szentendréig! – mondotta Annus és hétfőn indulok a kétnapos
hegymászásra!
És
az én számomra mikor marad egy kis ideje? – kérdezte szemrehányóan Pétery.
Annus csodálkozva nézett rá.
-
De hiszen maga a legkedvesebb partnerem. Hát nem együtt voltunk eddig is
mindig? Boldog volnék, ha a Mátrába is velem jönne, de hát magának most a
pályázatot kell elkészítenie! Csütörtökön azonban megint itt leszek és akkor
minden jókedvemet, amit az úton összegyűjtöttem, magának fogom átadni! De miért
vág ilyen szomorú arcot?
-
Oh, semmi… csak rosszul esik, hogy két napig nem látom!
-
Kedves! Higgye el, nekem is hiányozni fog.
És
halkan, hogy a többiek nem hallhatták, megjegyezte: Ha most ketten lennénk, egy
búcsúcsókot kérnék!
-
Szóval – súgta vissza Pétery -, a csókot feláldozta a tenisznek. Tudja,
milyennek látom én a sportot? Olyan szörnyetegnek, mint amilyen az egyiptomi
vagy hindu emberfaló bálványok voltak. Még szörnyűbbnek. Mert azok csak embert
ettek. Ezek pedig az én csókjaimat falják fel!
Annus
édesen nevetett.
-
Csak nem féltékeny a sportra?
-
Ne nevessen… Néha csakugyan úgy érzem, hogy igen!
-
Oh! – mondotta Annus, és szemei gömbölyűre nyíltak a csodálkozástól. – Én azt
hittem, maga büszke arra, hogy jól sportolok!
-
Igen… hogyne! – dadogta zavartan Pétery, aki úgy érezte, hogy valami
ostobaságot mondott és valósággal belepirult.
Szórakozottan
és rosszkedvűen ballagott végig a parkon és a villasor között járt. Egyszerre
zongoraszó ütötte meg a fülét. Halk, finom játék. Chopin egyik csipkefinom,
lehetszerű kompozíciója. Imádta a muzsikát és már az első akkordokra
felfigyelt. Szinte lélegzetvisszafojtva leste a gyöngyöző, édes hangokat. A
nyitott ablak mögött átláthatatlan csipkefüggöny, a szoba sötét.
-
Leány lehet! – gondolta Pétery. – A billentyűzés lágy, csupa epedő érzés,
elfojtott vágyak, könnyes szerelem!
-
Szerelem! – dobbant meg még egyszer benne a szó. – Igen, így kell szeretni!
Ilyen fájdalmas szépséggel!
A
zongora tovább szólt. Beethoven holdfény-szonátája. Pétery megborzongott, a
lelke mélyéig felrázta, felzaklatta ez az isteni muzsika. És hirtelen
rémülettel villant át rajta a gondolat: Annus nem is tud zongorázni.
-
Szép lány lehet! – ejtette meg orvul a gondolat -, szép és halovány, csupa tűz,
a szemei feketék és a láz tüzében izzók. Hosszú, finom erezetű a keze, az ujjai
vékonyak, a bőre fehér… A sötétben ül és Chopint meg Beethovent játssza,
szenved és szerelmes. Milyen jó lenne mellette ülni, várni, amíg véget ér a
vágy panaszos, sóvárgó muzsikája és piros örömet csókolni a szomorú, könnyes
arcra.
Szinte
megdöbbent, olyan élesen, tisztán látta maga előtt a zongorázó lányt. Mint
valami bűvölet, vonzotta, kísértette és valósággal feldúlta idegeit.
Megzavarodva, kimerülten érkezett haza, zavaros képek kusza filmje szédítette
lélektelen, tikkadt kábulatba és magával viaskodva igyekezett elűzni egy
minduntalan hozzá tolakodó gondolatot, amely kócosan és feketén kísértette,
mint egy züllött bundáskutya: szakítani fog Annussal!
Másnap
fejfájással, sápadtan ébredt. Az irodájában szórakozottan dolgozott. Annusnak
pedig virágot küldött, melléje néhány sort: a pályázat minden pillanatomat
lefoglalja, a holnapi viszontlátásig!
Estefelé
már alig bírt magával. Érthetetlen nyugtalanság kínozta. Olyan, amilyent a
szellemidézők érezhetnek a nagy pillanatban, amikor az asztal először mozdul
meg és sápadt borzalommal várják: ki az, aki jelentkezik? Őt is ilyen rejtélyes
erő vonzotta és bűvölte… a zongorázó lány, a misztikus lény, akinek csak a
lelke nyilatkozott meg előtte a félelmetesen szép és lenyűgöző muzsikán
keresztül.
Az
előző napon nyolc óra volt, amikor a titokzatos villa előtt elhaladt. Ma már
hét óra óta bolyongott rendetlen összevisszaságban és konokul elhatározta, hogy
kerülni fogja a villát. De már akkor tudta, akár a kokainos vagy iszákos, hogy
hiába minden fogadalom, ott lesz nyolcra! Pedig ez csúf árulás, hűtlenség, a
szakítás megpecsételése… Soha többé nem találkozik Annussal. Most valami újnak,
nagyszerűnek kell következnie, izgalmasnak és csodálatosnak, a szerelem
félelmetes szépsége és titokzatossága bont majd szárnyat és egy fekete, sápadt
lány finom ujjai alatt szökik a vágy, amely őt most úgy sodorja, int valami
forró, szédítő orkán…
Ment
a villa felé, a fülei megélesültek és már messziről hallotta ismét a szomorú,
megrázó akkordokat. Ott állt szinte élettelenül az ablak alatt, a lélegzete
nehéz volt és nézte a fehér függönyt, amely ráhullott az eleven titokra és
elfödte a lányt, akit most ő lelkében magához ölelt. A zongora hirtelené s
váratlanul valami furcsa, bántó hanggal elnémult. Mintha bírhatatlan fájdalmában
jajdult volna fel egy szenvedő lélek és vonagló ujjai lesiklott a
billentyűkről.
Pétery
felsikoltott rémületében.
E
pillanatban világosság gyulladt a szobában. Pétery reszketve fordult arra. Egy
öreg anyóka ment lassú léptekkel a zongora felé.
-
Megint lejárt! – mondotta fejcsóválgatva és a zongorához lépve megigazgatta a
villamos kontaktust.
-
Villanyzongora! – hördült ki Péteryből a véghetetlen meglepetés nevetésbe
torzuló kiáltása. És mint az őrült, futott, rohant a teniszpálya felé. Mint aki
árnyak elől menekül vissza a napfénybe, kacagó, eleven életbe!
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. ápr.
2-8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése