Minden
hódolat és elismerés Herczeg Ferencnek, aki lovagi kegyelettel és hódolattal
szállt síkra legújabb darabjában egy méltatlanul megbántott asszony emlékéért,
akire a közvélemény és egy kicsit az irodalomtörténet is neheztelt.
Szendrey
Júlia hitvesi erénye, a nagy költő emlékéhez méltó kiválósága és szeplőtlensége
tisztán ragyog immár - mint egy új Lohengrin, az illusztris szerző eljött fehér
palástjában, és megverekedett érte, közönséggel és közvéleménnyel.
Hát
persze.
Jó
feleség volt ő, és derék anya - különben miért írta volna hozzá Petőfi legszebb
verseit? S hogy halála után mégis férjhez ment - istenem, most már láthatjátok,
nem szívesen tette, a kísértésnek sokáig ellenállott, az özvegyi fátyolt azért
nem dobta el, s haláláig viselte a töviskoszorút. Tehetett ő a
szabadságharcról?
Herczeg
Ferenc műve új reményt önt azokba, akik - ha szabad mondanom, velem együtt -
régen érzik már, hogy nemcsak a kortársak, de sokszor az utókor is igaztalanul
ítél.
Sorozatot
kellene írni azokról a derék asszonyokról, akiknek nevét a könnyelmű fáma
meghurcolta, s akiket csak a női eszményképért lelkesedő költő írhat meg
valójában, hogy tisztára mossa őket a történelem szemében.
Kérem,
a legjobb volna, ha az Akadémia vagy más tekintélyes kör pályázatot hirdetne.
Így,
kapásból, mindjárt mondok néhány tételt.
Kívántatik
színmű Xantippe rehabilitására.
Xantippéről
általában az van elterjedve, hogy így meg úgy, nem volt az a kifogástalan,
angyali feleség, amilyenre egy filozófusnak szüksége van - és ez a hír
kétezer-ötszáz éve tartja magát. Itt az ideje, hogy tisztázzuk a dolgot.
A
színműben ki kell derülnie, hogy ő bizony igen áldott természetű menyecske
volt. Hogy egy kicsit temperamentumosabb volt a többieknél? Az volt hát, de
kinek kell afféle halvérű feleség? Tessék elgondolni, micsoda életet élt. Szókratész
úr egész nap ott ült az Akademon-kávéházban, vitatkozott Gorgiásszal meg azzal
az Alkibiádésszel, az affekta majommal a cserebogár halhatatlanságáról - csak
beszélt, beszélt, beszélt, nem csinált semmit, még könyvet se írt, ahhoz ő
lusta volt. Estére fáradtan jött haza, nem hozott semmit a feleségének -
lehetett az ilyent másképpen kezelni, mint egy gyereket? Ő, Xantippe, úgy is
bánt vele, hogy jó útra térítse: meg is korholta párszor, az igaz - talán nem
volt igaza? Megmondta előre, nem jó vége lesz ennek - lám, a törvényszék el is
ítélte, mégse azokat szidják, hanem éppen őt, Xantippét, aki pedig mindent
megtett, hogy el ne zülljön egészen az ura - no de iszen jön még a kutyára dér!
Hát nem ment el a főtárgyalásra, mikor az urát faggatták, jól összeszidta a
bírákat, az elnököt, a jegyzőt, a teremszolgát, hogy mit akarnak ettől a
maflától, nem szégyellik magukat? Aztán persze az urát is összeszidta, kellett
ez neked, te nyámnyila, most aztán itt van, edd meg, amit főztél - no ugye,
hogy jó feleség is volt, meg jó polgárasszony is volt, megvédte a törvényszéket
is meg az urát is, mindenkit, és még azt mondják, hogy ő veszekedett, hű, azt a
keserves jupiterit neki, hát ki meri mondani, a szemébe, álljon elő, hogy ő egy
rossz szót szólt valakinek - álljon elő, hadd kaparja ki a szemit, még ha
Plátónak hívják is - no, hol az a történelemíró, aki megvádolta? - no, hol van
az a híres utókor, merjen egy szót szólni még - van valami kifogása talán? meg
az egész mindenségnek?!! vagy talán a közönségnek, aki hallgatja a darabot?!!
mert rögtön összedönti a színházat, ha őt rágalmazzák!!... mi?!... no,
azért!... akkor hát övé a végszó!... és függöny!
Kívántatik
színmű Kleopátra rehabilitálására. Hogy Caesar halála után Antoniusszal is volt
egy kis flörtje? Először is Antonius kezdte, azt mindenki tudja, és mit
tehetett - ő éppen csak udvarias volt, ahogy a királynőhöz illik -, nem tehet
róla, hogy mindjárt az egész Egyiptomot akarja egy ilyen férfi, ha az ember
egyiptomi cigarettával kínálja - s hogy Egyiptom ő volt, az természetes.
Egyébként,
aki nem hiszi, hogy ő volt a világ legháziasabb, legszorgalmasabb asszonykája,
az nézze meg Londonban a Kleopátra Tűje nevű obeliszket - volt-e még valaha
asszony a világon, aki ekkora tűvel stoppolta a zokniját az uracskájának?
No
és a többi... csak futtában...
Micsoda
beszéd az például, hogy Dubarry meg Pompadour okai lettek volna valaminek,
népnyomornak, forradalomnak? Hiszen a nép gyermekei voltak mindketten - s a
gőgös Lajosokkal szemben, aki a tulajdon állával azonosította magát, ők még a
fejükről is lemondtak, mikor a hóhér kölcsönkérte tőlük pár percre.
Vagy
Josephine, hogy mást ne mondjak! Lett volna Napóleonból valaha császárleány
férje, ha Josephine, önfeláldozó jósággal nem teszi számára tűrhetetlenné az
életet?
Vagy
izé... a Strindberg feleségei... akik, közvetve, annyi remekművel ajándékozták
meg a világot!
Nevetséges,
hogy milyen felületesek és igaztalanok a kortársak!
Először
azt mondják Galli Curciról például, hogy aranybánya van a torkában!
Aztán
csodálkoznak, hogy nem tud énekelni, aranybányával a torkában.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc.
16-22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése