Arany és Turgenyev

Arany balladái közt a Tengeri hántás-nak van a legkülönösebb szerkezete. Már V. László és Szondi két apródja feltűnik párhuzamosságával: azonban olyan mesteri (és talán némileg már mesterkélt) párhuzamos szerkezet, a természet és az emberi élet oly folytatólagosan szimmetrikus egybekapcsolása mint a Tengeri hántás-ban sem Arany más művében, sem a magyar irodalom más remekében nem lelhető fel. A balladában az éjjeli pusztán fel-feltűnnek folyton folyvást az emberi sors változatait szimbolikusan jelző hangok és jelenségek.

Kerete egy éjjeli jelenet. Kukoricafosztás folyik a szabadban lobogó tűz mellett, a pirosan gomolygó füst fantasztikusan világítja meg a körülülő legényeket és leányokat. az egyik paraszt Dalos Eszti és a furulyás Ferkó szomorú történetét beszéli el. ez a voltaképpeni ballada anyaga. Az elbeszélés elhangzása után a tűz lohad, a társaság, legények, leányok elszenderednek és mint a mezőn háló emberek néha: ők is a levegőben átvonuló kísérteties zenét vélnek hallani, közbe-közben meg Ferkó furulyáját.^* (^* E babonás hitre céloz a Rege a csodaszarvasról egy verssora: Puszta földön, sík fenyéren, Zene hallik sötét éjen, Zene, síp, dob, mély vadonban, Mintha égből, mint álomban.)

Ez a ballada kerete.

A voltaképpeni ballada, a gazda elbeszélése Esztiről és Ferkóról, minden versszakban, összesen tizenkétszer félbeszakad. Hirtelen, rövid időre megakad, azzal, hogy az elbeszélő gazda valamely ép akkor feltűnő vagy zavaró külvilági jelenséget felemlít. Ezek a külvilági jelenségek szimbolikusan összefüggnek a gazda elbeszélésével. Ami az elbeszélést félbeszakítja, az a külvilági jelenség egyszersmind jelképezi azt a jelenetet, melyet a gazda ép elbeszél. Ami a néma éjjel nagy területén véletlenül feltűnik, ami egyszerre hallható, érezhető vagy látható, a hangoknak, a szélnek, a felcsapó lángnak, a fénynek tüneményei, az mind beleszövődik titokzatosan a gazda szomorú elbeszélésébe, az mind hangulatosan belevegyül a balladába és kifejezi szereplőinek érzelmeit.

A gazda elbeszélését azzal a buzdítással kezdi, hogy szaporán folyjon a munka. Aki piros szemű kukoricát talál, annak már ősszel lesz a lakodalma. És itt közbe vág a gazda önmagának: Lobogjon a tűz! (Ez vonatkozás a lakodalom örömére.)

Ezután elbeszéli, hogy Dalos Eszter (ki úgy látszik, inkább szeretett énekelni, mint dolgozni), nemigen tudta megszokni a munkát. Sanyarú volt néki napon égni, kipirulni. Félbeszakítás: „Hűvös éj lesz, fogas a szél.” (Ez a fenyegető jövő jelzése.)

Amint azután a szép Eszter telt piros arcát írja le a gazda, egyszerre felbúvik a vöröses fényű teli hold: a mint a szerelmes Ferkóról beszél, aki furulyázva közeledik a lányhoz, kerülgeti őt, egyszerre távoli zaj szakítja meg az elbeszélést: a Bodri kutya nyomozza, kergeti a rókát. Eszter az elbeszélés szerint éjjel titokban elhagyja arató társait (Félbeszakítás: „töri a vadkan az irtást”) és lopva felkeresi Ferkót (a félbeszakítás a leány bukását jelzi: „Soha mennyi csillag hull ma!”)

Midőn az elhagyott leány könnyeiről van szó, akkor az elbeszélő észre veszi körös-körül a harmat hullását; midőn sóhajtását beszéli, a gazda közbevetőleg serkenti társait, „suhogjon” a munka, midőn az elbeszélés szerint Esztert temetik, egyszerre csak hallani a Lombár nagy harangját; midőn Ferkó a temetőben siratja kedvesét, a kuvik, a halálmadár szólal meg. Ferkó álomjáróvá lesz (itt az elbeszélő észreveszi, hogy egyik hallgatója elaludt. „Ne aludj, inti közbevetőleg, mert Ferkóval fogsz álmodni” – ami nemsokára meg is történik.)

Midőn pedig az elbeszélő meséli, hogy Tuba Ferkó szörnyet halt, a csendes éjjelen át hallszik, a mint a közel falu templomórája a tizenkettőt üti.

Látjuk tehát a ballada tárgyát: éjjel lobogó tűz mellett a tengeri hántásnál egy tragikus babonás falusi történettel mulattatja egy paraszt a többi munkást.

Az elbeszélésnek, a voltaképpeni balladának minden versszakába, minden egyes mozzanatába beleékelődik valami külvilági jelenség, valami zörej, valami fény, valami megakasztó külső körülmény, mely titokzatos összhangban van az elbeszéléssel. ez a jelentős félbeszakítást vagy tizenkétszer ismétlődik. A félbeszakítások titokzatos hatását emeli még, hogy az elbeszélés népbabonáról és holdkórosságról szól. Az éjjel nagy csendjéből felébredő hangok, a fel-feltűnő fénytünemények, mindaz, ami a sötétségből kibontakozik és kihallszik, ilyképp kifejezik az emberi élet jeleneteit és fokozzák a hangulatot. A félbeszakítások a sceneriából, az elbeszélés keretéből erednek. A környék, a háttér ilyképp vissztükrözi, jelzi az elbeszélés hangulatát.

A Tengeri hántás szerkezeti szkémája tehát a következő.

Keret: Kukorica fosztás.

 

Kétségtelen, hogy e szerkezetben van különösség, sőt némi mesterkéltség: ami rendszerint csak ritka véletlen műve (egy elbeszélésnek és a külső félbeszakításoknak összhangzása) az itt rendszeresen, 10-szer vagy 12-szer ismétlődik. Lélektanilag ezt csak úgy lehetne magyarázni, hogy az elbeszélő az éji csendben fel-feltűnő különféle jelenségek közül ép csak azokat veszi észre, csak azokat méltatja figyelemre, melyek épen megfelelnek elbeszélése hangulatának.

Ilyenféle szerkezetet Arany többi költeményeiben: sőt máshol sem találok, csupán Turgenyev egy novellájába, mely híres művének Egy vadász iratainak (1852) egyik részét képezi. A szerkezet hasonlósága igen feltűnő, nem kételkedem, hogy e részben, de csakis a szerkezetre vonatkozólag Turgenyev e novellája volt Arany balladájának mintája. A novella (A futók rétje, Éjjel a ménesnél* /A cím pontos fordítását Trócsányi Zoltán közölte velem./, Csopey fordításában: Bjezsin rétje) megjelent az Olcsó könyvtárban is, Csopey fordította (1885). Turgenyev novellájában már a keret is hasonló, orosz parasztfiúk éjjel a szabadban lobogó tűz mellett ülnek és burgonyát főznek, míg a lángok fantasztikusan rávilágítanak az egész jelenetre. „Ropog a tűz- mondja Arany – messze süt a vidékre, pirosan száll füstje fel a nagy égre,körülállja egynéhány fa, tova nyúlik rémes árnya.” Turgenyev így írja le a jelenetet: „A tűz piros visszfénye hullámzott és lobogott a merő sötétségben, gyöngéd fény nyalta a fűz tar ágait. Hosszú fekete árnyak nyúltak felénk a sötétségből.”

A tüzet körülülő fiúk Turgenyev novellájában is falusi történeteket, falusi tragédiákat beszélnek el. Ezeknek a történeteknek itt is titkos varázst ad a népbabona. A titokzatosságot itt is emelik a félbeszakítások: minden elbeszélést rövid időre megakasztja a külvilág valamely ép akkor feltűnő jelensége. Ezek a megszakítások itt is rejtelmes, jelképies kapcsolatban vannak az illető elbeszéléssel, melybe belenyilallnak. Az első fiú a zörgő kísértetről regél, kit ugyan nem láttak, de éjjel a gyári félszerben hallották, amint megindítja a malomkereket, fel és lejárt, a falépcső ropogott lépése alatt. Egyszerre csak felnyílt az ajtó – (beszéli a fiú) iszonyat! egy ködös alak jelent meg a levegőben. Erre félbeszakítás: „Valami csobog itt”, mondja az egyik fiú. „Egy hal.” „Ott – veti közbe a másik – hull egy csillag.” (Aranynál: „Soha mennyi csillag hull ma.)

A második elbeszélő a ruszalkáról, a sellőről beszél félelmetes történetet. „Itt is lehetnek sellők!” mondja az egyik fiú. Ekkor hirtelen a távolban hosszúra vont jajgatás hallatszott. Azon magyarázhatatlan hangok egyike, melyeket néha a legmélyebb csendben hallani. Az ember mintha álomban hall valamit, semmit határozottat, de mégis hang az. A fiúk megszeppentek és remegni kezdtek.

A harmadik fiú erre (még mindig a lobogó tűz mellett) kísérteties eseményt mond el egy pecérről, ki egy vízbe fúlt sírján csudálatos állatot talált; egyszerre csak a tűz mellől a két kutya görcsösen ugatva felugrik és elszalad. A fiúk ismét megijednek, egyikük követi a kutyákat. Visszatérve megnyugtatja társait: Semmi, a kutyák szimatoltak valamit, azt hittem farkas. (E félbeszakítás szintén emlékeztet bennünket a ballada egyik félbeszakítására: Ahá, rókát hajt a Bodré).

Ép így – rejtelmes összhangban a tartalommal – szakad meg a következő fiú elbeszélése. Olyan Lucaszéke-féle babonát mond el az öreg Uljanáról, aki önmagát látta, azok közt, kik a folyó évben majd meg fognak halni. Erre egyszerre (félbeszakítás) fehér galamb vetődik az elbeszélő fiú fölé, röpköd a fényben a tűz felett, ijedve megállapodik a levegőben, fénytől körülragyogva, aztán hangos szárnycsattogással eltűnik. „Ez az Uljana szelleme”, konstatálja az egyik fiú.

Egy más fiú ismét egy megbabonázott emberről beszél csodás dolgokat. A csendes éjen át egyszerre jajgató hang hallszik és később fájdalmasan ismétlődik: egy daru szólt. Talán az erdész szelleme nyugtalankodik ott (mondják a fiúk), ahol a tolvajok megölték.

Azután megint a szomszéd sás zörgése, majd az átvonuló szalonka sípoló hangja szolgál még ilyen hangulatos vagy jelképes félbeszakító motívumul, mialatt a fiúk mesélnek és beszélgetnek. Végül lohad a tűz és a fiúk elalszanak.

Másnap reggel azután látja a költő, amint ezek a parasztfiúk vágtatva hajtják a ménest, melyet éjjel őriztek.

Turgenyev eme természet szimbolizmussal és sejtelmes hangulattal itatott novellája volt Arany Tengeri hántásának egyik mintája. Az emberi élet visszhangozása a természetben – ez különben is rokonszenves tárgy volt a Toldi estéjének költőjére nézve, ki különben a lelki világot és a külvilágot már egyik régebbi balladájában, az V. Lászlóban is párhuzamosította.

Arany balladájának a tartalma azonban Turgenyevvel szemben teljesen önálló, az orosz novellának tán nagyon is halmozott babonás vonását mellőzte, csak a szerkezet alapeszméjét vette át Arany a nagy orosz regényírótól, de azt is nagy művészettel a ballada természetéhez alkalmazta. e nagy művészet elfelejteti velünk a folyton ismétlődő jelentős és hangulatos félbeszakítások némileg kicirkalmazott szimmetriáját: mind a két költő sejtelmesen érezteti velünk, hogy a szabad természet és az emberi lélek élete valami titokzatos rokonság alapján egybehangzik,mint ahogy egybehangzik némely sziklás völgyben az arra járó szózata a felkeltett visszhanggal.

RIEDL FRIGYES

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.

Turgenyev: Párbeszéd

Sem a Jungfrau, sem a Finsteraahorn

ormát nem érintette még emberi láb.

Az Alpok csúcsai... Meredek szirtek hosszú láncolata. A hegyvilág szívében.

A hegyek felett haloványzöld, hallgató, fényes égboltozat. Kemény, kegyetlen hideg; páncélos kérgű, szikrázó hó; a hó alól jéggel borított, viharvert sziklák komor tömegei emelkednek az égnek.

A látóhatár két oldalán két kolosszus, kélt hegyóriás tornyosul: a Jungfrau és a Finsteraarhorn.

És szól a Jungfrau a hegyszomszédnak:

- Tudsz-e valami újat? Te tisztábban láthatsz. Mondd, mi van odalenn?

Pár ezer esztendő fut el: egyetlen pillanat.

És visszadörgi válaszul a Finsteraarhorn:

- Sűrű fellegek borítják a földet... várj!

Ismét elfut pár ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Most már látok; odalenn semmi változás: tarka és kisszerű minden. Vizek éklenek, erdők sötétlenek, összezsúfolt kőhalmok szürke foltja látszik. S körülöttük még mindig bogárkák nyüzsögnek, tudod, azok az apró kétlábúak, azok, akik egyetlenegyszer sem tudtak beszennyezni sem téged, sem engem.

- Az emberek?

- Azok, az emberek.

Elfut ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Mintha most kevesebb bogárkát lehetne látni - zengi a Finsteraarhorn: - odalenn világosodni kezd; összébb húzódtak a vizek, megritkultak az erdők.

Ismét elfutott ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- Mit látsz? - szólal meg a Jungfrau.

- Köröskörül, itt a közelben, mintha tisztult volna - feleli a Finsteraarhorn: - de ott lenn, a távoli völgyekben, valami folt van még s valami mozgás van.

- És most? - kérdi a Jungfrau újabb ezer esztendő, egyetlen pillanat múlva.

- Most már jól van minden - feleli a Finsteraarhorn - , ameddig elérhet a szem, mindenütt tiszta és fehér minden... Mindenütt a mi havunk, havas síkság és jég. Megdermedt minden... Most már nyugalom van odalenn, most már jól van minden...

- Jól van minden - ismétli meg a Jungfrau. - De most már elég volt a fecsegésből, öreg. Ideje már, hogy aludjunk.

- Ideje már.

És alusznak a hegyóriások, alszik a zölden ragyogó égbolt az örökre elnémult föld felett.

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 5-6. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Turgenyev: A falu

Július utolsó napja, köröskörül ezer versztára: Oroszország -  a hazai föld.

Az egész eget egyenletes kékség önti el; egyetlen felhő lebeg rajta - félig lebeg, félig foszladozik. Szélcsend és hőség... a levegő, mint a frissen fejt tej!

Zeng a sok pacsirta-dal; golyvás galambok burukkolnak; némán cikáznak a fecskék; a lovak rágnak és fújnak; a kutyák nem ugatnak, csak állnak s békésen csóválgatják a farkukat.

Füstszag is van, fűszag is van; egy kicsit a kátrány és a bőr szaga is érzik. A kenderföld is jelentkezik: nehéz, de kellemes illatot áraszt.

Mély, de enyhe lejtésű szakadék. Az oldalakon néhány sor kerekfejű, lefelé lehasadt fűz. A szakadékban kis patak szalad, fenekén apró kavicsok villognak, szinte remegve, a fényes habfodrozódáson át. A távolban, ahol a föld az éggel összeér, nagy folyó kékes vonala látszik, a szakadék mentén csinos kis magtárak és csűrök állanak,k az ajtajukon erős zár; a másik oldalon öt-hat, fenyőből ácsolt, deszkafedeles parasztház. Mindegyik fedél felett ott magasodik a seregélydúc kiugró rúdja, minden tornác felett ott a vasból kivágott, meredek sörényű, kicsi ló. A rücskös ablaküvegek szivárványosan csillognak. Az ablaktáblákon cserepes virágok színes képe ékeskedik. Mindegyik ház előtt csinos formájú, helyes kis lóca áll, a földpadkákon macskák hevernek gombolyagba csavarodva s áttetsző fülüket hegyezve; magas küszöbök mögött hűvös árnyékú pitvarok sötétlenek.

Fekszem a szakadék szélén egy kiterített lópokrócon, körülöttem frissen kaszált, majdnem émelyítően illatos szénacsomó. A leleményes gazdák a ház előtt teregették szét a szénát; hadd száradjon egy kicsit a verőfényen; de aztán - be a szénaszínbe! Milyen pompás alvás esik ott majd rajta!

Göndörhajú gyerekfejek tűnnek elő minden szénarakásból; kontyos tyúkok legyeket és bogarakat keresgélnek a szénában; az összekuszálódott fűszálak között fehér szájszélű kutyakölyök hempereg.

Szőkehajú legények támaszkodtak mellel egy lovatlan szekérnek - alacsonyan átkötő öv az ingükön, zsinórral szegett nehéz csizma a lábukon - s pattogó szavakkal hajigálják egymást, csúfolkodnak.

Az ablakból kerekarcú fiatal leány néz ki; nevet a legények ingerkedő szaván s nevet a magasra rakott szénában hancúrozó gyermekeken.

Egy másik leány nagy, nedves vedret húz fel erős kezével a kút mélyéből, a veder remeg és himbálódzik a kötélen s hosszú, ragyogó cseppeket hullat.

Előttem öreg gazdasszony áll új kockás szoknyában és új lábbeliben.

Három sor üveggyöngy tekeredik sovány, barna nyaka körül; pirosbabos, sárga kendővel kötötte át őszbe csavarodott fejét, mélyen behajlik elhomályosodott szeme fölé.

De a két öreges szem nyájasan mosolyog, mosolyog az egész ráncos arca. Alighanem túl van a hetvenen... de most is meglátszik rajta, hogy faluszépe lehetett a maga idején!

Napbarnította ujjait szétnyitva, tejesfazekat tart a jobbkezében, benne jó hideg, fölözetlen tej van, egyenesen a pincéből hozza; a fazék oldalát harmatszerű cseppek borítják gyöngyös sűrűséggel. Balkezének a tenyerén nagy karéj kenyeret hoz nekem; még meleg. - "Egyél, jó vendég, váljék egészségedre!"

A kakas hirtelen kukorékolni kezd, serényen csattogtatva szárnyát; feleletül elbődül egy bezárt tulok vontatottan.

- Ez aztán a zab! - szólal meg a kocsisom hangja.

Ó, szabad orosz falu jóléte, békessége, bősége! Ó, csendesség és áldás!

S elgondolom: mire való nekünk a kereszt a bizánci Szent Szófia kupoláján - mire való mindaz, ami után olyan erősen epekedünk mi, városiak!

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 3-5. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Turgenyev: Az én fáim

Levelet kaptam egy régi egyetemi diáktársamtól; gazdag földbirtokos volt, arisztokrata. Meghívott magához a birtokára.

Tudtam, hogy régóta beteg, világtalan is, szélütés is érte, alig tud járni... Elmentem hozzá.

Tágas parkjának egy fasorában találtam őt. Bundába burkolózva - nyáron volt ez a találkozás - sorvadtan, meggörbülve, zöld ellenzővel a szeme fölött, kicsi kocsiban ült, melyet két díszes-livrés inas tolt hátulról...

- Üdvözlöm itt - szólalt meg síri hangon -, az én ősi földemen, az én százados fáim árnyékában!

Feje fölött egy hatalmas, ezeresztendős tölgy sátorként terjesztette szét lomb-koronáját.

És én elgondoltam... "Ó, te ezeresztendős óriás, hallod ezt? Ez a gyökereid körül csúszó, félholt féreg a maga fájának nevez!"

De akkor szellő lendült felénk s könnyű suhogással végigfutott a tölgyóriás sűrű lombozatán... S nekem úgy rémlett, hogy a vén tölgy jóindulatú, csendes nevetéssel válaszolt az én tűnődésemre is - és a beteg hivalkodó szavára is.

1882. november

Ford.: Áprily Lajos

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 81-82. old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Turgenyev: Az önző

Minden kelléke megvolt benne annak, hogy családjának ostora legyen.

Egészségesnek született, gazdagnak született - és egész hosszú élete folyamán megmaradt gazdagnak és egészségesnek, ballépést nem követett el, tévedésbe nem esett, el nem szólta magát, bakot egyszer sem lőtt.

Feddhetetlenül becsületes volt!... És becsületességének büszke öntudatával fojtogatta környezetét: rokonait, barátait, ismerőseit.

A becsületesség volt a tőkéje... s uzsora-kamatokat szedett érte.

A becsületesség adott jogot neki arra is, hogy kíméletlen legyen és ne tegyen jót az előírtakon kívül; és ő kíméletlen volt és nem tett soha jót... Mert amit parancsra tesz valaki, az a jó - nem jó.

Sohasem törődött a maga - mintaszerű! - személyiségén kívül senkivel, és őszintén felháborodott, ha mások ugyanolyan gonddal nem törődtek az ő személyével!

De esze ágában sem volt, hogy önzőnek tartsa magát és mindennél jobban megrótta és üldözte az önzőket és az önzést! Hogy is ne! Mások önzése zavarta a maga önzésében.

Mivel magában a legparányibb gyarlóságot sem fedezte fel, nem értette meg s nem nézte el mások gyarlóságait. Általában nem értett meg senkit és semmit, mert mindenfelől, alulról és felülről, elülről és hátulról teljesen körül volt véve önmagával.

Azt sem értette meg, mit jelent megbocsátani. Önmagának nem volt megocsátanivalója... Miért bocsátana meg hát másoknak?

A tulajdon lelkiismeretének az ítélőszéke előtt, a tulajdon istenének a színe előtt - ez a csudája, ez a szörnyetege az erénynek még fel is emelte szemét - és határozott, tisztán csengő hangon mondta ki a szót: "Igen, én érdemes és erkölcsös ember vagyok".

A halálos ágyon is megismétli majd ezeket a szavakat - s akkor sem reszket meg a szívében - abban a foltokat és repedéseket nem ismerő szívben - semmi.

Ó, elbizakodott, hajlíthatatlan, olcsón szerzett erények csúnyasága - alighanem rútabb és undorítóbb vagy a bűn nyilvánvaló rútságánál.

1878. december

(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 39-40. old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Turgenyev: Mentem magas hegyek között...

Mentem magas hegyek között,

fényes folyó partján merengve...

S ami szemembe ütközött,

egyetlen szót súgott fülembe:

Szeret! Szeret! Szeret! Szeret!

S feledtem minden egyebet.

Fölöttem tündökölt a menny,

fa zsongott, madarak zenéltek,

vonultak fenn a kék íven

a könnyű felhők messze délnek...

Minden boldogságtól feszült,

de szívem egyért sem hevült.

Hullám emelt, hullám sodort,

- ölelőbb tengeren se támad -

de lelkemben csend s béke volt,

mélyebb, mint az öröm s a bánat...

Magamra sem ismertem én:

egy egész világ volt enyém!

Mért nem haltam meg akkor ott?

Mért is maradtunk ketten élve?

Sok év jött és sok év futott,

s szívünknek nem adott cserébe

édesebbet, szebbet azoknál

az együgyű s boldog napoknál.

(1878. november)
(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 71-72. old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Turgenyev: Felkeltem éjjel...

Felkeltem éjjel az ágyból... Úgy tetszett nekem, mintha valaki a nevemen szólított volna... odakünn, a sötét ablak mögött.

Az ablaküveghez szorítottam az arcom, rátettem a fülem, a sötétbe meresztettem a szemem és vártam.

De ott, az ablak mögött, csak a fák suhogtak kuszán és egyhangúan, s a sűrű füstszínű felhőknek, bár szüntelenül vonultak és várakoztak, mindig ugyanaz volt az arcuk. Csillag sem volt az égen, fény sem villant a földön. Bú és sivár volt minden odakünn, mint a szívemben, idebenn.

De hirtelen, alahol messze, panaszos hang mozdult s fokozatosan erősödve és közeledve egyszercsak emberi hangon csendült, majd halkulva és halódva, mellettem elsuhant az éjszakába.

"Isten veled! Isten veled! Isten veled!" - mintha ezt suttogta volna halkulva és halódva.

Jaj! Most az egész múltam, minden boldogságom, minden, minden, amit dédelgettem és szerettem, mindörökre, visszahozhatatlanul elbúcsúzott tőlem!

Elköszöntem elszálló életemtől s úgy feküdtem vissza az ágyba... mint a sírba.

Ó, ha a sírba feküdnék bele már!

(1879. június)
(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 76 old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Turgenyev: Amikor nem leszek...

Amikor nem leszek, amikor, mint a por, szétfoszlik minden, ami voltam - egyetlen társam, te, akit olyan mélyen és gyöngéden szerettem, te, aki bizonyosan túl fogsz élni engem, ne járj ki a sírhalmomhoz... Nincs ott mit keresned.

Ne feledj el... de ne is emlékezzél reám mindennapi gondjaid, élvezeteid és szükségeid között... Nem akarom én a te életedet háborgatni, nem akarom csendes folyását megzavarni. De a magányosság óráiban, amikor meglep az a szemérmetes és ok nélküli bánat, melyet nemesebb szívek olyan jól ismernek, vedd a kezedbe valamelyik kedves könyvünket s keresd meg benne azokat a lapokat, azokat a sorokat, azokat a szavakat, amelyek olvasásakor - emlékszel? - mind a kettőnk szeméből egyszerre buggyantak ki az édes, néma könnyek.

Olvasd el, takard el a szemed és nyújtsd ki a kezed felém... nyújtsd ki a kezedet társad felé, aki már nincsen veled.

Én nem tudom olyankor megszorítani a kezemmel: mozdulatlanul fekszik majd a föld alatt, de most jólesik nekem arra gondolni, hogy olyankor talán egy könnyű érintést érez meg a kezed.

Arcom elédbe lebben, szemed csukott pillái alól kiperdülnek a könnyek, olyan könnyek, amilyeneket a Szépségtől meghatottan hullattunk együtt valamikor, egyetlen társam, akit olyan mélyen és gyöngéden szerettem!

(1878. december)

(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 72-73. old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Turgenyev: Mikor magam vagyok...

(Az alteregó)

Mikor magam vagyok, sokáig s teljesen egymagam, egyszerre úgy rémlik nekem, hogy valaki más is van a szobában, mellettem ül vagy ott áll a hátam mögött.

Amikor megfordulok vagy hirtelen odakapom a szemem, ahol az az alak rémlett, természetesen senkit sem látok. Még közelségének az érzése is eltűnik... de néhány pillanat múlva visszatér megint.

Néha két kezem közé fogom a fejem s elkezdek töprenkedni róla.

Ki lehet? Mi lehet? Nem idegen nekem... ismer engem - és én is ismerem. Mintha vérrokonom volna... pedig közöttünk mélység tátong.

Sem hangot, sem szót nem várok tőle. Néma és mozdulatlan... És mégis mond valamit nekem... valami homályosat, érthetetlent - és ismerőst. Minden titkomat ismeri.

Nem félek tőle... De kényelmetlenül érzem mellette magam s nincs ínyemre, hogy belső életemnek ilyen tanúja legyen. És mégis: hiába más és idegen a lénye, nem tudom beleérezni magam... Csak nem az alteregóm? Csak nem az elmúlt énem? Mert csakugyan: a között az ember között, akinek látom magamat a múltban, és a mostani magam között - nem tátong-e mélység?

De nem az én parancsolatomra jön el, - úgy látszik, külön akarata van.

Örömtelen így élni, testvér, neked is, nekem is, ebben a gyűlöletes szótlan magányosságban.

De várj... Mikor én meghalok, egybeolvadunk - régi és mostani magam - s átsuhanunk a soha vissza nem térő árnyékok birodalmába mindörökre.

(1879. november)
(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 76 old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Turgenyev: Sírva fakadtál...

Sírva fakadtál az én bánatom miatt; én meg sírni kezdtem együttérzésből a miattam való sajnálkozásodért.

De hiszen te is a magad búját sirattad: csakhogy bennem láttad azt a bút.

(1881. június)
(Ford.: Áprily Lajos)

*

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.

Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 76 old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.