Július utolsó napja, köröskörül ezer versztára: Oroszország - a hazai föld.
Az egész eget egyenletes kékség önti el; egyetlen felhő lebeg rajta - félig lebeg, félig foszladozik. Szélcsend és hőség... a levegő, mint a frissen fejt tej!
Zeng a sok pacsirta-dal; golyvás galambok burukkolnak; némán cikáznak a fecskék; a lovak rágnak és fújnak; a kutyák nem ugatnak, csak állnak s békésen csóválgatják a farkukat.
Füstszag is van, fűszag is van; egy kicsit a kátrány és a bőr szaga is érzik. A kenderföld is jelentkezik: nehéz, de kellemes illatot áraszt.
Mély, de enyhe lejtésű szakadék. Az oldalakon néhány sor kerekfejű, lefelé lehasadt fűz. A szakadékban kis patak szalad, fenekén apró kavicsok villognak, szinte remegve, a fényes habfodrozódáson át. A távolban, ahol a föld az éggel összeér, nagy folyó kékes vonala látszik, a szakadék mentén csinos kis magtárak és csűrök állanak,k az ajtajukon erős zár; a másik oldalon öt-hat, fenyőből ácsolt, deszkafedeles parasztház. Mindegyik fedél felett ott magasodik a seregélydúc kiugró rúdja, minden tornác felett ott a vasból kivágott, meredek sörényű, kicsi ló. A rücskös ablaküvegek szivárványosan csillognak. Az ablaktáblákon cserepes virágok színes képe ékeskedik. Mindegyik ház előtt csinos formájú, helyes kis lóca áll, a földpadkákon macskák hevernek gombolyagba csavarodva s áttetsző fülüket hegyezve; magas küszöbök mögött hűvös árnyékú pitvarok sötétlenek.
Fekszem a szakadék szélén egy kiterített lópokrócon, körülöttem frissen kaszált, majdnem émelyítően illatos szénacsomó. A leleményes gazdák a ház előtt teregették szét a szénát; hadd száradjon egy kicsit a verőfényen; de aztán - be a szénaszínbe! Milyen pompás alvás esik ott majd rajta!
Göndörhajú gyerekfejek tűnnek elő minden szénarakásból; kontyos tyúkok legyeket és bogarakat keresgélnek a szénában; az összekuszálódott fűszálak között fehér szájszélű kutyakölyök hempereg.
Szőkehajú legények támaszkodtak mellel egy lovatlan szekérnek - alacsonyan átkötő öv az ingükön, zsinórral szegett nehéz csizma a lábukon - s pattogó szavakkal hajigálják egymást, csúfolkodnak.
Az ablakból kerekarcú fiatal leány néz ki; nevet a legények ingerkedő szaván s nevet a magasra rakott szénában hancúrozó gyermekeken.
Egy másik leány nagy, nedves vedret húz fel erős kezével a kút mélyéből, a veder remeg és himbálódzik a kötélen s hosszú, ragyogó cseppeket hullat.
Előttem öreg gazdasszony áll új kockás szoknyában és új lábbeliben.
Három sor üveggyöngy tekeredik sovány, barna nyaka körül; pirosbabos, sárga kendővel kötötte át őszbe csavarodott fejét, mélyen behajlik elhomályosodott szeme fölé.
De a két öreges szem nyájasan mosolyog, mosolyog az egész ráncos arca. Alighanem túl van a hetvenen... de most is meglátszik rajta, hogy faluszépe lehetett a maga idején!
Napbarnította ujjait szétnyitva, tejesfazekat tart a jobbkezében, benne jó hideg, fölözetlen tej van, egyenesen a pincéből hozza; a fazék oldalát harmatszerű cseppek borítják gyöngyös sűrűséggel. Balkezének a tenyerén nagy karéj kenyeret hoz nekem; még meleg. - "Egyél, jó vendég, váljék egészségedre!"
A kakas hirtelen kukorékolni kezd, serényen csattogtatva szárnyát; feleletül elbődül egy bezárt tulok vontatottan.
- Ez aztán a zab! - szólal meg a kocsisom hangja.
Ó, szabad orosz falu jóléte, békessége, bősége! Ó, csendesség és áldás!
S elgondolom: mire való nekünk a kereszt a bizánci Szent Szófia kupoláján - mire való mindaz, ami után olyan erősen epekedünk mi, városiak!
1878. február
Ford.: Áprily Lajos
Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 3-5. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése