Turgenyev: Párbeszéd

Sem a Jungfrau, sem a Finsteraahorn

ormát nem érintette még emberi láb.

Az Alpok csúcsai... Meredek szirtek hosszú láncolata. A hegyvilág szívében.

A hegyek felett haloványzöld, hallgató, fényes égboltozat. Kemény, kegyetlen hideg; páncélos kérgű, szikrázó hó; a hó alól jéggel borított, viharvert sziklák komor tömegei emelkednek az égnek.

A látóhatár két oldalán két kolosszus, kélt hegyóriás tornyosul: a Jungfrau és a Finsteraarhorn.

És szól a Jungfrau a hegyszomszédnak:

- Tudsz-e valami újat? Te tisztábban láthatsz. Mondd, mi van odalenn?

Pár ezer esztendő fut el: egyetlen pillanat.

És visszadörgi válaszul a Finsteraarhorn:

- Sűrű fellegek borítják a földet... várj!

Ismét elfut pár ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Most már látok; odalenn semmi változás: tarka és kisszerű minden. Vizek éklenek, erdők sötétlenek, összezsúfolt kőhalmok szürke foltja látszik. S körülöttük még mindig bogárkák nyüzsögnek, tudod, azok az apró kétlábúak, azok, akik egyetlenegyszer sem tudtak beszennyezni sem téged, sem engem.

- Az emberek?

- Azok, az emberek.

Elfut ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Mintha most kevesebb bogárkát lehetne látni - zengi a Finsteraarhorn: - odalenn világosodni kezd; összébb húzódtak a vizek, megritkultak az erdők.

Ismét elfutott ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- Mit látsz? - szólal meg a Jungfrau.

- Köröskörül, itt a közelben, mintha tisztult volna - feleli a Finsteraarhorn: - de ott lenn, a távoli völgyekben, valami folt van még s valami mozgás van.

- És most? - kérdi a Jungfrau újabb ezer esztendő, egyetlen pillanat múlva.

- Most már jól van minden - feleli a Finsteraarhorn - , ameddig elérhet a szem, mindenütt tiszta és fehér minden... Mindenütt a mi havunk, havas síkság és jég. Megdermedt minden... Most már nyugalom van odalenn, most már jól van minden...

- Jól van minden - ismétli meg a Jungfrau. - De most már elég volt a fecsegésből, öreg. Ideje már, hogy aludjunk.

- Ideje már.

És alusznak a hegyóriások, alszik a zölden ragyogó égbolt az örökre elnémult föld felett.

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 5-6. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.