Egy sárgarépa bent felejtődik ősszel a földben. A következő tavaszon kihajt és felnyúlik. Júliusban ernyős fehér virágot nyit, - már hát olyanféle ernyőset, mint amilyen a japáni lapos ernyő, kis kerek fehér ernyő, csupa-csupa kis finomka csipkéből.
Ez a virág a bogarak vendéglője.
Amint a júliusi nap megnyitja a legfelső virág apróka szirmait, zöld cikázással jelenik meg az első vendég, - a szemtelennek nevezett víg család valami hercegi tagja: a zöld aranylégy.
Van úgy, hogy csak maga érkezik. Van úgy, hogy többedmagával. Honnan? Nem, tudható. Az efféle úrinép nem egy helyen hál: ki a réten, ki az erdőn, ki nádon, ki nyírfán, falombok sűrűjében, fakérgek buckóin, zöld levelek alatt. Csak egyszer előtűnnek, - mikor már kisütött a nap. Táncolva és muzsikaszóval jelennek meg a vendéglőben.
- Hopp Isten jó napot! Ebédet ide!
A répavirág a legédesebb menüjét adja föl nekik, souterrain konyhájából, a tiszta fehér tányérkákra. S megkezdődik a dínom-dánom.
Mi városi emberek, akik légy néven csak azt a barna kis kellemetlent ismerjük, bizony nem is gondoljuk, hogy a világszerte járó nagy légy-nemzetségben micsoda ragyogó öltözetű urak, asszonyságok, úrfiak, és kisasszonyok találkoznak. A házi légy csak paraszt közöttük, a dongó meg kövér jókedvű orgonász.
Tessék megnézni délfelé a répavendéglőt! Ott élnek au urak, a bárók, grófok, hercegek, mindenféle aeroplánon járó vidám méltóságok. A zöld aranylégy, az bizonyosan báró, mert sok van belőle. Napos időben mindenfelé látjuk, csak a városokban nem. Hogy is lehetne bárót látni nyáron az aszfalton!
Hanem a sárga aranylégy, - valami főherceg lehet köztük, - az már ritka. Azt hetenkint ha egyszer látni. Gyakoribb az olyan, amelyik fölül zöld-arany, alól kék-arany, vagy amelyik rubinszínben játszik.
Hanem a legszebb még sem a sárga köztük: vagy egy aranylégy faj, amelyiknek a megpillantásakor elnyílik még a bogarász tudós szeme is talán.
Annak a légynek a dereka is zöldarany, de a potroha már ragyogó karminszín. Piros gyémántka. Zöld és piros gyémántka.
Az a légy csak forró, napos időben jelenik meg. Mikor ember és állat árnyékba vonul. Mikor a föld pora olyan hevült, hogy a tojás megfőne benne. Mikor a kő olyan tüzes, hogy a gyík is lehőköl róla, s búvik a haraszt árnyékába. Akkor jön a ragyogó piros aranylégy. A légytündér. S megjelenik ő is a vendéglőben.
Nézni nézheted, de ha feléje lépsz, úgy elillan, mintha ott se volt volna. Mintha tudná, hogy ritka ragyogó szépség ő, és hogy az ember, - az óriás nagy szárnyatlan bogár, - kap azon, ami ragyog.
Sokáig vadásztam rája, míg végre fogóhálóval sikerült egy kis fiatalt rabul ejtenem.
Ötvenszeresen nagyító üveg alatt olyan volt a zöldje, mint valami napon-izzó smaragd, amely ezernyi ezer apró fényragyából töri vissza zölden a sugarakat. És ilyen tündökletes zöld ennek a kis gyönyörűnek a feje, melle, háta, lábacskája is. Csak a potrohának a felső fele piros. Az is tündökletesen piros, amilyen piros fénypompája nincsen se drágakőnek, se selyemnek. Szinte azt véltem, hogy az a kis légy-tündér a sötétségben is zöld és piros fényű.
Amelyiket elfognom sikerült, nem nagyobb a házi légynél, de sokkal karcsúbb. Láttam azonban kétszer akkorákat is, és álmélkodtam a pompájukon.
Az ékes urak és hölgyek még le se telepedtek, máris közéjük tolakodik két-három nagy osztrák légy. A tudományos nevük ugyan nem ez. De hát bánom is én: mi neveket adogatnak rájok a tudósok. Én magamnak csak így nevezem őket: osztrák légy, - mert a ruhájok hasonlít azokhoz az oszlopokhoz, amelyek a kaszárnyák körül láthatók.
No jól elszaporodott család ez is. A közönséges légy kicsiségétől kezdve a kék darázs nagyságáig mindenféle termetű megfordul közülök a vendéglőben. Csak a fekete-sárga gyűrűk másulnak rajtuk: egyiken több a sárga, mint a fekete, másik meg csak éppen annyi sárgaságot vesz magára, hogy ki ne átkozzák a famíliából.
Van aztán másforma légy is.
Van tarka pepitaruhába öltözött, elegáns és fürge.
Van prémes derekú, aki bizonyára fázékony természet, azért nem hagyja el a prémjét.
Van aztán gyönge krémszínű. Annak a szeme mandulaszín barna. De a legtöbb persze az apró fekete légy.
Mindezek ott zimmegnek-zümmögnek, szállongnak, táncolnak, le-leszállnak, nyalakodnak, torkoskodnak napos időben a virágcsárdában és körülötte. Egyik jön, másik megy. Mint a forgalmas vasúti vendéglőben szokott lenni. Csak a fedeles szárnyú bogarak (a kis biplános aviatikusok) maradnak órákig. Azok székes-vendégek. Ráérők, sokat zabálók. Mint ahogy minden kocsmában ülnek olyan naplopók, akik sohase tekintenek az órára. Többnyire szürke, vagy fekete bogárkák. Lomhák, álmosak, nehézkes mozgásnak, mint afféle eszem-iszom-filozófusok.
Déltájt azonban két-három ékes-piros úri bogár is lakmározik köztük. Akkorák, mint az írótollam fele. Bíborszínpirosak és két kék-acélfényű öv köríti a testüket. Szép bogarak ők is. Mikor kétfelé nyílik a felső szárnyuk és fölrepülnek, akkor még pirosabbak, mert a testük is bíborszínű.
Ha nem ismerném őket, azt mondanám, hogy ők a bogárvilágnak a kardinálisai, előkelő eminenciás urak. Az ám: gonosz rabló ritterek. Méhrontó bogár a magyar nevük. A kölykeik bizonyosan ott falatozzák most is az én kis méheimet a bölcsőjükben.
No el is pusztítanám őket. Balga szívvel kellene végeznem velök. De olyan magukfeledte boldogan zabálnak a kis zsiványok, nem mozdul rájok a kezem.
Azonban vannak itt futóvendégek is, akiknek örökké sietős a dolguk. Mint ahogy a vasúti vendéglőben is vannak, akik lábujjhegyen ebédelnek, vagy hogy csak hippentenek egy pohárnyi sört, felkapnak egy bélelt zsemlyét, és futtokban falogatják. Hát a virágvendéglőben is látunk efféléket. Gyorsan illongó kis szárnyasok ezek. Cikkcakkos villongással járnak a virágok között, s mikor az ebédlőtársasághoz érkeznek, megállanak percre-pillanatra arasznyi távolságban a virág fölött, vagy mellette, a levegőben. Egy-egy sárga, szürke vagy barna pont egyik-másik. Csak a szárnyuk gyors reszketése vallja, hogy ők a szárnyon járó művészei.
Hiszen művészileg repül a fecske is, a denevér meg éppenséggel nagy mestere a szárnykezelésnek. De ezek az aprók túltesznek rajtuk. Ezeket nem látni, mikor repülnek rajtuk. Ezeket nem látni, mikor repülnek, csak mikor megállanak egy-egy momentumra a levegőben.
- Nézzük mi van itt ebben a jószagú fehér csárdában?
- lakodalom?
- Térjünk be egy percre.
- De hátha ugrópók ül a szirmok rejtekében?
Egyik-másik mégiscsak odaillan a virághoz, és le-föl lengedezve nyújtogatja hol az egyik kehelybe, hol a másikba hajszálnyi finom nyelvecskéjét.
Egyszer egy ilyen gyors-szárnyast sikerült hálóval elkapnom. Ő ugyan nem az apró fajtából való volt, lehetett olyan hosszú, mint a datolya magva, s nem is a répavendéglőben fogtam el, hanem egy gladiólusz mellett. Galambszín-szürke, selymes pehelyruhája volt. A szeme olyan fehérpillájú, mint a kenderszín szőke embereké szokott lenni.
A nyelvét összegöndörítette, mikor elfogtam, - olyan volt a nyelve, mint a női zsebórácskák rugója. De hogy egy fűszállal kinyújtottam, olyanra egyenesedett, amilyen alakban ő szokta a mézes virágba nyújtani. Hát olyan hosszú volt a nyelve, mint ő maga és olyan vékony, mint a tű.
A tudósok kacsafarkú lepkének nevezik ezt az ügyes kis teremtést. Én bizony inkább galamblepkének nevezném, mert éppen olyan ő, mint valami pici kis hamvasgalamb.
De őt sohasem láttam a répavirágnál, csak a rokonait, azokat a mindenféle színű apró nyalánkodókat, akik sohasem érintik lábbal a virágot. Talán a földet is csak akkor, ha meghalnak.
A darázs is szereti ezt a vendéglőt.
Hej, a darázs mindig megtalálja, hol terítenek a zöld-élet cukrászai! Hol illatozik a virágméz, a barack, a körte? Mikor érnek a szőlőtőke mustos tömlőcskéi. Mindenre rátalál a darázs, ami édes, még a kávésfindzsára is, ha cukor-olvadék maradt a fenekén.
Ki gondolná, hogy ennek a kisasszonyderekú feketesárga teremtésnek haja is van. Mint az embernek. Olyan a haja, mint a kopaszodó szőke emberé, aki még nem ősz, de már túl van a negyvenen, s abban a reményben, hogy a haja újra kinő, rövidre nyíratja ritkuló fürtjeit. Persze a darázs haját a borbély is csak nagyítóüveggel láthatná.
Néha egy-egy kis zöld kabóca is fölpattan az ebédelők közé az emeletre. Némi ijedelmet okoz ottan a kis lófejű. De mikor látják, hogy ez is csak jámbor vegetáriánus, rá se néznek többé.
De benéznek olykor oda pecsenye-kedvelők is, mint amilyen például a kis púpos-takaros katicabogár, vagy amilyen az aranyszemű kis krizopa. A kis krizopa olyan a fényes legyek között, mint mikor a régi világban a vár zöldfátyolos kisasszonya megjelent a tündöklő arany és ezüstpáncélba öltözött vitézek között; csupa gyöngeség és finomság. Szivárványszínbe játszó halványzöld hosszú fátyolszárnyait sleppként bocsátja végig nyúlánk olajfa-levél-szín zöld karcsú termetén, és néz és hallgat.
Tündérálomba illő bogár!
És hát ezek mind ott dőzsölnek, zümmögnek, hegedülnek, brummognak, nyalakodnak, falnak, habzsolnak a répavirágon. Az a virágzó növény nekik ugyanolyan táplálóhelyük, mint nekünk a Pannónia, Ritz, Hungária, Zserbó. Csakhogy ők se nem rendelnek, se nem fizetnek. Teljes náluk a személyegyenlőség és vagyonközösség. Az apró keményhátú parasztok egy tálból esznek a nagyméltóságú kardinálisokkal és az aranyba öltözött főhercegekkel. Egyik a virág mézét, másik a finom sárga smarniját, harmadik az illatos fehér selyemtortát eszegeti, és egyik se tolakodik, egyik se lökdösi el a másikat, egyik se néz kevélyen, vagy hogy elégedetlenül.
Mikor a nagyító üveget föléjük tartom, a légyfélék meg a darazsak otthagyják nagy bosszankodva az ebédet, de a keményhátú bogarak úgy bele vannak édesedve a dőzsölésbe, hogy se nem látnak, se nem hallanak.
Csak egyszer tapasztaltam, hogy egy piros katicabogár (csupa sárga por volt a kabátja), fölemelte az első lábát, s rám nézett, és megvakaródzott. Mint a cigány, akit az ebédtől zavarnak el:
- Apríts more egy kis tűzrevalót.
Vajon gondolkodnak-e a bogarak? Vagy csak eleven gépecskék? Ha nem gondolkodnak, mért húzódik be némelyike a virágba, ha embert lát, Mért ágaskodik szembe a szarvasbogár? Mért les ki a tücsök a lyukából, hogy elmentem már? Gondolat nélkül nincs védekező mozdulat, se támadó, se vigyázó.
Hogy állok a répavirág mellett, valamennyien néznek rám.
- Mit keres ez itt, ez a nagy állat? – kérdé magában egyik-másik.
- Ha közelebb lép, elröppenek – mondja az aranylégy.
- Ha hozzám nyúl, megszúrom – komolykodik a darázs.
- Én meg levetem magam a földre – mondja a katicabogár -, s halottnak színlem magamat.
Állok és nézem őket.
Az ebéd hosszan tart, mint a régi nagyurak ebédjei. Csak mikor a nap már a nyugati hegyek felé ereszkedik, akkor hagyogatják el az asztalt.
Az esti homály már csak az apró fekete keményhátú bogarakat találja ottan. Azok éjjelre is ottmaradnak. Azok a lumpok. A virágon szanaszét hevernek, torkig jóllakottan, méztől és illattól részegen alusznak a tiszta és fehér selyemszirmokon.
(Forrás: Gárdonyi Géza: Mai csodák / A természet mindenségéből / -Dick Manó kiadása,VII. Erzsébet körút 14.)
