Már késő éjszakán,
Hogy a göncöl szekér
Hajlott pásztor kezére:
És mélyen elmerűlt
Minden lankadt tagon
Enyhített édes álom:
Igen zörgött minap
Bézárt kilincsemen
A fürge kis Kupídó:
Alkalmatlan ne légy,
Ki vagy, mondék, ki így
Jó álmomat szakasztod.
Piciny gyermek vagyok,
Kitől, jámbor, ne félj,
Szépen felelt szavamra:
Eressz fedél alá,
Megvert sűrű eső,
Bolyongok a setétben.
Megszánom a szegényt,
Fogom kis mécsemet,
S ajtót nyitok hamarján:
Belépik nyájasan,
Tegzet s ijat visel,
Eresztem tűzhelyemhez.
Elfázott kis kezét
Gyengén dörzsölgetem
Langyos meleg kezemmel:
A bő esővizet
Csínyán facsargatom
Ázott bodor hajából.
Mihelyt megéledett,
Mond, nincs-e sérelem,
Azt lássuk, már ijamban:
Egyet vonyít, s nyilát
Mellyemnek úgy lövi,
Mint a bögöly fulánkját.
Ugrálni kezd reá,
S kacagva felkiált,
Örvendj velem, barátom!
Igen jó még ijam,
Jól rúgja a nyilat,
Beteg szíved megérzi.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése