Keresztury Dezső: Török Sophie: Értem és helyetted

I.

A vers annyi nekem, mint jajgatni
kibírhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet.

Török Sophie költészetét általában úgy ismerik, mint a modern női lélek legőszintébb s legerőteljesebb kifejezőjét a magyar irodalomban. A közfelfogás ebben az esetben meg is felel az igazságnak. A modern, válságba került női lélek mozdulatai jelentgetik magukat már a költőnő első, bizonytalankodó kísérleteiben; annak problémáit bogozzák, sebeit tépik, panaszát sikoltják a kifejlett művész novellái, regényei és mind meztelenebb őszinteségű lírai költeményei is. Aki magasabb értelemben vett kortörténeti dokumentumokat keres az irodalom alkotásaiban, szinte évtizedes pontossággal megvonhatná azokat a lélektörténeti határokat, amelyeken belül a Török Sophie verseiben kifejezést nyert lelkiállapot döntően befolyásolta szellemi életünk fejlődését. De rendkívül igazságtalan lenne e dúlt és nyugtalan költészetet csak kortörténeti szempontból értékelni. A legmélyebb réteg, ami kifejezést nyert benne, mégis elsősorban az örök-emberi vágy az élet, a gondolat, a költészet vigasztaló szépségei után; a szeretet és harag, az odaadás és önzés, a születés és halál bilincsekbe verő és felszabadító érzései, az igazi költészet kimeríthetetlen és megunhatatlan, örök tárgyai ihletik. Ami a korhoz kapcsolja e verseket, az a féktelen és önmarcangoló hévvel lemeztelenített lelkiállapot, ami kiemeli őket a kor változékony hullámveréséből, az a bennük feltörő érzések tüzes forrósága, a kifejezés megváltó boldogságát kereső lélek lobogó fényessége.

„Én áradtam, mint vad patak, hangosan és haszontalan”, e sorok nemcsak a túlzó gúnnyal önmagába tépő lélek természetére, hanem a kifejezés formáira is jellemzők. Török Sophie versei valóban a szorongatott lélek segítséget kereső sikolyaira emlékeztetnek; egymásba gyűrűző soraik nem valami architektonikus rend, gondolattól megszabott szerkezet vagy áttekinthető zenei forma szerint rendeződnek, hanem a felszakadó, a szív s az indulat lökései szerint áradó s apadó érzések hullámverését követik. Ennek a költészetnek legtermészetesebb, szinte egyetlen elképzelhető formája a szabadvers, e látszólag oly könnyű, valójában azonban oly rendkívül nehéz versalak. A szabad versnek gazdag és értékes hagyományai vannak modern költészetünkben; Török Sophie azonban alig vett át valamit elődei és kortársai eredményeiből. Vannak ugyan részletei, amelyek Kosztolányi ideges, novellisztikus pillanatfelvételeit idézik emlékezetünkbe; egy-egy versének váza Gellért Oszkár epigrammatikus vers-szerkezeteire emlékeztet s nem egyszer bukkanunk oly sorokra, amelyeknek finom bordázatán mintha Babits szellem-ujjainak nyomát éreznők. Mindez azonban inkább emlék lehet csak, öntudatlan találkozás. Ennek a költőnek nem a forma a fontos, hanem a mondanivaló; a versek alakzatait inkább ösztöne, mint mesterségbeli tudása formálja. Ezért tart ki oly makacsul primitívnek tetsző zenéjük mellett, amelynek egyhangú csobogásában csak a finom fül veszi észre az ezernyi árnyalatot. Ezért nem törődik azzal, hogy motívumai unos-untalan visszatérnek, hogy verseinek belső rendje nem egyszer megzavarodik, hogy finom részleteket elnagyolt, nyers keret foglal össze, hogy tiszta szép zengésű sorok fás, prózai sorokkal váltakoznak. Nem a vers szépsége s befejezettsége érdekli, hanem a kifejezés maradéktalan hűsége.

II.

Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsüllyed, - nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé fordított
lámpákkal most járhatnám újra lelkem
bódulatból felrezzentett kísértet-tájait -
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kútjából valaha egy cseppnyi jó italt?

Ha az igazi lírikus az a költő, akinek legfőbb tárgya önmaga, akkor Török Sophie a leglíraibb lírikusok közül való. Egocentrikus lélek? Ez a költészet határain kívül könnyen vádként hangozhatnék; a költőnek azonban inkább alkatára, mint erkölcsére jellemző. A költő a titkot keresi, amelyet, hite szerint, egyedül ő találhat meg, a hírt, amelyet, úgy tudja, csak ő mondhat el az embereknek. A világ persze tele van titkokkal és üzenetekkel, de vannak költők, akik vak idegenekként őgyelegnek a külső világ színterein s a hír, amit tudtul kell adniok, saját lelkükben van elrejtve. Ilyen költő Török Sophie is. „Hagyd meg a fátyolos kísértést, tilos és változó világod után hagyd meg olthatatlan szomjúságomat”, könyörög egy ismeretlen Istenséghez, s mégis, a külső élet dolgaival mit sem tud kezdeni; csak akkor érdeklik igazán, ha énjének félhomályos körébe lépnek, ha megsebzik éles szögleteikkel, vagy ha ráfonódnak a szeretet, a kötelesség, az érdek polipkarjaival. Az igazi harc, költészetének szinte egyetlen táplálója és éltetője, az érzések és gondolatok, a szív és lélek belső, rejtettebb világában játszódik le. S erről a világról valóban sok újat és szépet mond. A romantikus költők nagy témája, az eszményi s a valóságos én között dúló örök küzdelem, az ő verseiben is állandóan jelen van, akár mint az ihlet közvetlen forrása, akár mint halk, távolról felbukkanó emlék. De az örök téma nála valahogy személyesebb, vérzőbb; veszít példaszerű elvontságából és nagyarányúságából, de meggyőzőbb lesz; egy tétova szélsőségek közt határozatlanul ingó lélek fájdalmas sebeivel van tele.

Mert a lélek valóban a legveszedelmesebb titkok országa, s szellem legyen, aki meg nem szédül, el nem bukik, bénára nem sebesül félhomályos tárnáiban, örvényes szakadékai fölött s ijesztő visszhangokkal teli csarnokaiban. Török Sophie azonban nem a felfedező bátor eltökéltségével száll le a titkos, kísértetekkel telt világba. Úgy bolyong sötét vizeinek partján, mint az üldözött, aki a nyomába özönlő rémület elől menekül egyre mélyebb és sötétebb rejtekekre. Versei tehát nem is a higgadt, kutató szellem beszámolói, hanem az elgyötört emlékezés riadt látomásai. Veszélyes tájakon jár, a lélek legmélyebb redőiben keres menekülést a lélek rettenetei elől: a titok, melyet leleplez, egyszer szelíd, gyógyító orvosság, másszor nehéz, maró méreg. «Úgy bezárultam önmagamba, mint vackába a száműzött, kinek a világból már semmi sem kell, se fény, se hír, se szerelem», halljuk fanyar vallomását. De mi vár e világtól, s önönmagától egyaránt elidegenedett lélekre a magányban, amelyre inkább sorsa kényszerítette, mint vágya vezette? Megtalálhatja-e elfoszló, minden hálóból kisikló önmagát e világ-előtti s élet-alatti tájakon, ahol „nedves ködben bujkál a nap, nyirkos unalom borít be tájat s fakult tárgyakat”? Végül is mindnyájan a világ részei vagyunk s ha a valóság nyugodt formái kicsúsznak kezünkből, mihez mérjük magunkat, „Én? de melyik? semmi sem végleges, csak kapkodó kísérlet illeszkedni valami homályos parancshoz”, sikolt a kétségbeesett felelet, s „Micsoda köd! Ferdén csúszkálok e körvonalait vesztett világban”. A költő megsejtette a titkot s bár felfedni nem tudja, rabjává, holdkórosává lett. Úgy tér vissza újra és újra a titkot rejtő kísérteties, nyomasztó vidékek sűrűjébe, mint ifjú álmaink lidérces hőse, Hatteras kapitány, aki, bár tudja, hogy útja végén a rettenet fogadja, nem tágít s tengereken és jégsivatagokon át járja végzetének irtózatos ösvényeit.

III.

Úgy érzed, nem vagy külön test, külön
élet, mindent elvállaltál egy másik életért
engesztelő áldozatból, mert mit Isten
reá mért, egyetlen életnek elviselni lehetetlen

Igazában csak egy út van, amely e kínzó labirintból kivezet: a szeretet útja. Az énjének tömlöcébe, a mindennél romlandóbb testnek bilincseibe zárt lélek csak akkor szabadulhat önmaga unt és kívánt, imádott és gyűlölt társaságától, ha feloldódhat egy másik lélek világában. Az olyan természetű egyéniség azonban, mint Török Sophie, még a szeretet ösvényein sem tud egészen megszabadulni önmagától. A tépő önbírálat kaján démona s a magánosság lázával beoltott lélek lázadó önzése ezekre a szelídebb tájakra is elkíséri. Milyen problematikus, törésekkel teli, a gyűlölet és félelem visszacsapó hullámaitól milyen zavaros az az érzés, amelyről a szeretet-versek nagyobbik része - különben a kötet legemberibb darabjai - hírt ad! «Minden szeretet rabság! aki felém nyúl, már megkötöz», halljuk a függetlenségre áhítozó én felcsattanó kiáltását. „Szeretet, kedves szalagjaid mint hínár fognak körül. Már lépni se tudok, ajkam elé ülsz s elzárod lélegzetemet.” Az ilyen léleknek, lám, még a szeretet is fáj, a jóság is gyötrelem, az aggodalom és önfeláldozás is keserű kétely tárgya s legfeljebb a sajgó öntudat bódítószere. A maguk keserű hűségében milyen szépek és hitelesek mégis e versek! Mily sokat mondanak el a bonyolult, ellentmondásokkal és démonokkal telt emberi lélekről! S milyen meggyőző ellentéttel emelik ki a szenvedésben, rettegésben, önfeláldozásban salaktalanná tisztult érzések fehér fényességét!

A felfokozott érzések viharzó zűrzavarában alig akad nyugodt pillanat. A szeretetből, amely rabbilincs is lehet, csak a gyermeke mellé húzódó anya szívében lesz forrón felbuzgó öröm s oly boldogság, amely ha nehéz s izgatott is az elfojtott aggodalomtól, mégis úgy önti el a tikkadt szívet, mint váratlan, friss tavaszi áradás. A keserű, borult és dúlt háttér teszi talán, hogy a hamis anya-versek mai parttalan áradásából olyan magas szigetekként emelkednek ki Török Sophie ilyen tárgyú versei. Vannak területek - s ez olyan -, amelyeken valóban csak a mondanivaló véres-nyers hűsége hozhat a költői formáknak is újulást. Mert íme: milyen lágy lejtéssel követik a különben nem egyszer göröngyös szabadvers sorai az anya megbékélt szívének verését az olyanféle bűbájos költeményekben, mint pl. a „Van ez olyan édes...” című. „Mindegy már, mi volt s mi hiába hullt, - fecsegő múltam csukódj be! Van ez olyan édes, mint a szerelem...” S milyen jellemezhetetlen édesség árad el az ilyen képeken: „Éjjel ágya mellett ültem, kis kezén jártatva óvatos ajkam leheletét”. Az igazi, egészen salaktalan szeretet azonban mégis az élettársé. A két lélek teljes azonosulásában született érzés ez: „sötétben élek s csak az lett enyém magamból, mit lényed édes fénye átvilágít”. De ez az érzés sem a nyugalom, a boldog beteltség pillanataiban kér kifejezést; a boldog szerelem hangjai csaknem teljesen hiányoznak a kötetből. A cím-adó ciklus, az „Értem és helyetted”, maga az éjszakába merült tenger, holdja a halál, torlódó hullámain a rémület száguld. Ezek a versek mégis a kötet csúcspontját jelentik; a szeretetnek, a gyengédségnek és odaadásnak oly mély s forró rétegeiből törnek fel, amelyekből csak nagynéha érkezik hozzánk üzenet s a gyengédségnek oly finom árnyalataival gazdagok, amilyenekkel csak kivételes női lelkek rendelkeznek. Hadd álljon itt igazolásul csak a következő pár sor: „Kedves kezedet szorítom s a visszatért vér melegén melegszenek félelemmel hallgatózó ujjaim”.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)