Bocskai 1604-ben, Kerekiben, Biharban levő kastélyában egy tavaszi délután Propertiust olvasgatta, mikor az udvarbírája jelentette, hogy valami csavargó örmény kalmár mindenáron beszélni akar vele.
Bocskai apró, szúrós szemeivel nézte az udvarbírót s értette annak aggodalmait, aztán csak intett, hogy: "ereszd be", hiszen végső esetben itt a tőr...
Az örmény bejött, előrehajlott, félrevetett fejjel furcsán soká nézte Bocskait s csak nézett, nézett a szemébe.
- Mit akarsz?
De az örmény nem szólt, csak nézett.
- Mit kívánsz, - szólt rá újra Bocskai, de az csak nem felelt, úgyhogy harmadszor is rá kellett szólani: - Mi bajod ember?
Akkor az örmény megmozdult, lehajtotta a fejét s azt mondta jó magyar szóval:
- Bethlen Gábor azt üzeni nagyságodnak: légy jó a te testvéreidhez.
Bocskai megdöbbent. Bethlen nevét ismerte a bujdosók híreiből, de rá magára csak homályosan emlékezett az erdélyi udvarból, mikor ő még Zsigmond fejedelem udvarában volt s a fiú bele volt keveredve a törökösségbe. Hogy a párt főembereit, Boldizsárt, Kendit s a többieket a fejedelem az ő tanácsára elfogatta s maga gyáva dühében leölette, mindenki menekült, aki bírt s a fiú Bethlen Gábor is. Soká nézte az örményt, aki nem akart egyebet szólani s kialakult előtte e szerencsétlen öt esztendő, amelyben három fejedelem pusztult el s a harcokban egész Erdély egy hadvert farkasfészekhez lett hasonló.
- Magyar vagy? - mondta érdes hangján, inkább mogorván, mint gyengéden, Bocskai.
- Székely vagyok, - szólott az örmény. - Apámat, anyámat, családomat, házamat, jóéletemet elvitte a háború.
Bocskai sóhajtott, magába süppedt. Az ő birtokai megmaradtak idekünn Biharban, ő maga Prágában élt a Rudolf udvarában nagy tisztességben, annál égetőbb volt az érzés, hogy Erdéllyel mi történt, a Básta, a Mihály vajda, a német-oláh uralkodás alatt... Ebben a szörnyű korban, mikor a közös nyomorban irígy gyűlölködéssel lesték egymást a hazafiak s ki a másikra rákiáltott, hogy „németes”, vagy „törökös”, az a kellő pillanatban halált jelentett arra...
A Bethlen Gábor üzenetére mélységesen megilletődött: Úristen, hát lehetséges volna, hogy a szemben álló pártok egyesüljenek a közös célra, a haza zászlója alatt... Fellobogott benne valami öröm: akkor még nincsen minden elveszve s az örményt szinte megperzselte a tekintetével:
- Bethlen Gábornak mondd meg: ezt izenem: ő egy szót izent, én is egy szót felelek: „Nekem is anyám, akit ő sirat”.
Többet nem beszélt, az örményt elbocsátotta s maga kiment a kertbe, ahol végtelen sétába kezdett, csak néha állt meg, Ibrahim nevű kertészénél, aki hűséges fogoly volt nála. Bölcs és tanult ember volt a török, akivel jól el lehetett beszélgetni s emír volt, vagyis a próféta családjából származott, tehát minden szegénysége mellett nagy tiszteletben állott a törökök között.
Egy hét mulva egy zsidó jelentkezett, aki levelet rázott ki a kaftánjából s odaadta Bocskainak.
- Magyar vagy? - kérdezte Bocskai.
- De zsidó vagyok, - szólott a zsidó.
Bocskai feltörte a levelet s elolvasta. Bethlen Gábor hosszúszálú betűi voltak, oly hosszan lengő betűk, mintha a szél fújja a kalászokat, mintha az, aki írta, nem bírt volna lelke szálldosásával s a toll ujja közt szívének hosszú lobbanásait követné.
A levélben meg volt írva Erdély siralma, a bujdosók reménykedése s hogy ők bármely percben készek az üres trónra megválasztani, csak küldjön megbízott embert hozzájuk s izenje meg, mit kíván s mit akar...
Bocskai szárazon szólt:
- A bujdosók tudtommal már választottak fejedelmet még a télen s az Bethlen Gábor.
- Igen, nagyságos uram, de Bethlehem uram el nem fogadta, fiatalságára való nézvést, de már akkor nagyságodat proponálta.
Bocskai nehéz sóhajjal hallotta. A bujdosók kis serege mit számít, bárkit tesz s választ is; de érezte, ez a választás most parancs s kötelesség; a megromlott haza minden felelősségét érezte magán.
A zsidót reggelig vallatta s mikor elküldötte, ennyit izent vele:
- Bethlen Gábornak mondd meg, ezt üzenem:”te küldtél hozzám aranyat réztokban s ezüstöt ónhüvelyben, én küldök neked vasat vasban: el ne vesd...”
Bocskai másnap az öreg törökhöz így szólt:
- Jó kertész vagy Ibrahim, - minden palántádra egyformán gondot viselsz, nem nézed, ki s milyen párti...
A török csendesen felelt:
- A kertész jó gondot visel a kert palántáira, a próféta az ő híveire, Allah a világ minden teremtményére.
Bocskai sóhajtott:
- De ki visel gondot az én hazámra. Kertésznélküli kert...
A török szólt:
- Nem a kert dolga, hogy kertész után nézzen, hanem a kertészé, hogy felfogjon az elhagyott pallagon.
Bocskai élesen pillantott a törökre, vajjon ez gondolataiba lát-e, vagy hírt hallott valamiről?
- Sok kertész kapkodik, Ibrahim, egynémelyik kerten, s míg ők viaskodnak, idegenek veszik meg a kertet.
Az emír így felelt:
- Aki az versengő kertészek közül első: híjja be a többit magához munkára: jobban megél tíz ember a kerítésen belől, mint a termőföldtől elszakasztva kettő.
Elhagyta a törököt s két álmatlan éjszakát töltött. Fejben a hadakat számolta, kikre s mit számíthat, hajdúk ezeri biztosak voltak, székelyek, szászok, magyarok mind egy percben lángra lobbanhatnak. Básta német hadai, kik a várakban ülnek, egy pillanat alatt fogóba kerülnek, mint egér a csapdába s a vár nem védelmük, tömlöcük lesz...
Egy reggel így szólott a törökhöz:
- Emír, mit cselekedjen a kertész, ha a többi kertészek egybefont ujjakkal könyörgik, hogy álljon a versengők élire.
A török felelt:
- A próféta megoldja a legbogosabb csomókat, de a hitetlen az egyenes kiáltást sem érti meg.
Bocskai szólt:
- Látom atyám, gondolataimat érted, akarsz-e egy árva özvegyen segíteni?
Az emír meghajtotta fejét:
- Allah irgalmas a szegény emírhez.
- Akkor el fogsz menni Temesvárába. Ott vagyon a temesvári pasa, az én testvérem és jóakaróm.
- Mit kell a szegény emírnek mondania?
- Megmondod neki atyám, hogy tízezer aranyért fejedet kiválthatja kezembül.
A török elgondolkozott:
- Tízezer arany. Sok egy elesett koldusért, aki egy petákot sem ér.
- Akkor visszatérsz a fogságba elém, emírem.
A török intett:
- Allah nagy s az én uram, az én oltalmazóm.
Bocskai most így szólt:
- Mentedben bemégy Bethlen Gáborhoz, atyámfiához és ezt mondod neki; „Az aranynak vagyon csengése, az ezüstnek zengése, a vas csak ezt zörgeti; a kert hívja a kertészt s a kertész hívja a kertészlegényeket a kertnek művelésire”.
Ibrahim a földig leborult Bocskai előtt s megcsókolta az anyaföldet.
- Allah nagy és Mohammed az ő prófétája, legyen áldott az úr, hogy a legkisebbet használja a legnagyobbra.
Még aznap elballagott s két hét alatt megtért a rabságba, mert a tízezer arany sok egy szegény emírért.
Hozta Bethlen Gábor levelét, hogy a török minden segítséget megad s még azonfelül koronát ígér...
Bocskai négyszer küldte vissza a törököt, mindig újabb kétezer aranyat engedve el neki a váltságból hűségeért s mikor ötödször küldte, ezt mondta:
- Emír, nagy a te hűséged, utolsó kétezer aranyodat is elengedem s ezzel téged szabaddá teszlek. De jöjj el hozzám Kolozsvárra annak idejében s tízezer aranyat adok néked a te emberségedért.
A török így szólott:
- Fejedelem, az erdélyi vilajetnek hatalmas fejedelme ki vagy Bocskai István, kit a padisah szárnyai takarnak; bármint lesz, Allah tegye könnyűvé... Ha a jó Isten hosszú életet ád, meg fog téged keresni még a te emíred, akinek előbb Mohammed koporsója elé kell zarándokolnia.
- Jól van emír, - szólott Bocskai, - de utolsó dolgodat még elvégezd. Bethlen Gábornak mondd meg: „Azt üzeni a te urad és fejedelmed, csináltass egy nyerget olcsó, ócska fából, durván és üresen, ahogy a hajdúk használják, annak a belsejébe csináltasd belé az athnáme-levélt s küldj fiatal csikókat, de nem válogatottakat a szentjobbi vásárra, de óvatosság és vigyázat, mert közel vannak a kopók”.
Bethlen átvette az emírtől az utolsó üzenetet s végrehajtotta. De únta már a hosszú bölcsességet, a túlságosan is aprólékos diplomáciai előkészületet s hogy egyet lendítsen Bocskai koronája dolgán, titokban hírt adott a kopóknak, a szalontai német kapitánynak, aki rájuk lesett s csakugyan vallonok csaptak a vásáros ménesre. Mikor kifosztották a legényeket, egy hajdúnak a zsebében megtalálták a Bethlen Gábor levelét, amit rögtön vittek Kassára.
Castaldo azt mondta: „Nagy vadat fogunk!” s lóhalálba vágtattak Bihar felé.
Három nap mulva Bocskainak éjnek éjszakáján kellett futton futnia, három hét alatt lángban volt egész Erdély s Magyarország s három hónap mulva Pozsonynál kergették a németet s Bocskait Budán várta a szultán koronája.
(Forrás: Móricz Zsigmond: Arany szoknyák – Történelmi melódiák)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése