Kerti ékesség, kiesen virágzó
Rózsa, melly szép vagy feselő korodban:
Úgy hasad reggel ragyogó tüzével
A piros hajnal.
Jaj! de elmúlik neked is mosolygó
Színed, és fonnyadt levelid lehullván
Gyenge bimbódról, elaszik kis ágod
Durva tövissé.
Míg tehát kedvet legelő örömmel
Villog épséged, leszakasztlak inkább,
Hogy nagy hévségtől nehezen lehellő
Mellyemen hervadj.
Így zokogsz, én méz ajakú Ilonkám!
S a piros rózsát kebeledbe fűzvén,
Nézed egy végben lesütött szemekkel,
S könyveid hullnak.
Csintalan! kedved vagyon azt mutatni.
Hogy megínt többel szaporítsd csodámat:
Akkor is szép vagy, mikor ázik arcád
Búba merűlve.
Úgye, felleltem? mosolyogsz szavamra:
Ó! megint vídám napomat tekíntem
Tiszta arcádnak kiderűlt egében,
Édes enyelgőm!
Mit nevetsz mégis? Nem hiszed valóban,
Hogy tanúságot veszek énekedből?
Érzem: úgy múlik fiatal korunknak
Dísze nekünk is.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése