Eccellenza - bár csöppet sincs inyére,
hogy osztrákokba csíp tucatnyi versem
s gazságaik rímes leleplezése
nem kíméli a tekintélyeket sem -
hallgassa meg, hogy Milánóba érve
az egyik reggel merre tévelyedtem?
Szent Ambrus templomába vitt a lábam,
elfáradtam, mire odataláltam.
Egy ifjú volt velem, kinek az apja
egyike a veszélyt rejtő fejeknek,
keresztségben a Sandro nevet kapta
s nagy regényének címe JEGYESEK lett...
Nem hallott róla? Ugyan már! Ne adja
a tudatlant! Vagy talán a kegyelmed
agyában oly sok gond, nagy eszme fészkel,
hogy hívságokra időt nem fecsérel?
Beléptem - s benn hadfiakat találtam,
földünkre mind északabbról jutottak,
csehek voltak s horvátok általában,
idehozták őket szőlőkaróknak,
most is - akár dísz-szemlén - katonásan,
hegyes póznák módjára sorakoztak -
Isten házában is glédában állva
szőrös, zord képpel strázsált mindahánya.
A háttérben maradtam, mert bevallom:
ha egészen e csordáig megyek föl,
az undortól meg kellett volna halnom -
önt magas posztja megkíméli ettől.
Bűz terhe ült minden könnyű fuvalmon,
és - nézze el nekem, nagyúri rendőr -
azt kellett hinnem: minden faggyuból van
a gyertyáktól az oltárig e dómban.
Ám amikor a pap szentelni kezdte
az úrvacsorához szükséges ostyát,
váratlan édesség csendült fülembe:
a lomha csenden banda harsogott át
és harci trombiták hangján bezengte
epekedőn a templom hűs hajóját,
letört népségnek volt e hang a hangja,
amely elvesztett édenét siratja.
Az égre szállt a kórus, amit fújtak
a Lombardokból (Verdi operája),
ezt: „Ó, Urunk, érted vágtunk az útnak” -
nemrég e dal keblünk gyújtotta lángra.
Mérgem feledve húzódtam a bús, vad
katonákhoz, velük vegyülni vágyva,
úgy éreztem: sajátjaimra leltem
a kardalunkkal sóvárgó seregben.
Nos, kell-e több, uram? Szép volt a dallam
és a miénk! Játszották rendesen,
ahol művészet, fennkölt gondolat van,
elvakult indulat ott nem terem.
Ám végetért a zene - s újra harcban
állott háborgó szívemmel eszem,
midőn - minthogyha csitítani vágyna -
a bakáknak énekre nyílt a szája.
Lassan-lassan szállt fel a német ének,
sötéten szállt a fények Istenéhez,
hangot adván tenger keserűségnek:
komor fohász volt, súlyos, ünnepélyes.
És bennem ámulóra vált a lélek:
de szép, hogy ily nemes fájdalmat érez
e sok-sok báb, faragatlan fajankó!
Himnusszá lett ajkukon a panasz-szó,
melyben édes-bús emlék derengett fel,
melódia, mely kedves volt a szívnek,
kiskoromban, otthon tanultam egyszer,
borús napokban mindig felderített,
anyám dalolta nékem szeretettel
és énekétől minden halk, szelíd lett -
a régi dallam most is elvarázsol
s már magamat látom száműzve, távol.
Elhalt a dal - s én eltünődve álltam,
agyamban hő gondolatok cikáztak:
ezek, szegények, mint mi mindahányan,
szolgái egy tőlünk tartó királynak,
aki miatt itt mindőjük hazátlan
s aki rabokat rabokkal vigyáztat;
áttelelnek nálunk a cseh, a horvát
bakák, akár a Maremmán a csordák.
Nélkülözve, vaskemény fegyelemben
állomásoznak, gúnyt, bojkottot állva,
vakon szolgálnak s nem vetnek ügyet sem
az őket is kijátszó praktikákra,
a lombard s német közti gyűlöletben
önnön valós javát egyik se látja,
csupán azét, ki népeket megosztva
uralkodik, mert így szilárd a trónja.
Hazavágyó, szerencsétlen bakák,
megvetve, árván tengődtök minálunk,
éltetve népeink legfőbb urát,
kit lelkünk mélyén mind pokolra szánunk!
De menni kell. Nem maradok tovább,
mert szívem űz végül velem csunyán gúnyt
s megölelek egy mogyorófa-bottal
strázsáló nyársatnyelt káplárt bizonnyal!
(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költő versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése