Egy este, tikkadt fényű ég alatt
mendegéltem, mindentől elhagyottan,
untam az égen a csillagokat -
az életemmel aznap szakítottam.
Mint hal a tóban, füst a légben, mentem -
a Krisztinában égbeszúrt torony
mutatta bölcsen, milyen semmi lettem:
a tűz egéből földre hullt korom.
Mint hal a tóban, füst a légben, mentem -
vagy mint az égből kerengő szirom...
Tisztán éreztem, nem gurulna szebben
egy rezzenő göröngy a friss síron.
A templom előtt fejem lehajtottam -
sóhajtás mosta ajkam, egy tűnő
angyal éppen repült az égbe, tudtam:
hogy keble van és rózsás képű nő.
És gondolatban elnéztem a golyvás
galambokat a szentek vállain -
bajuszként simult egy borús mosolygás
ajkam köré - fehér galambra rím...
Az eget távol érckutyák ugatták,
orromba rossz szagot hozott a szél -
kivetett velőcsomók, havas vatták
gurultak - s fröccsent Prágában a vér...
Agyamban egy vers füstölt tűzre vetve
akár ha tömjént emészt a parázs -
és sóhaj füstje lett belőle: messze,
égbe csavarodó fohászkodás.
*
Istenem, már nem úgy írok, mint régen!
A kin megőrölt és a szenvedély
magasba vert, mint port a szél, merészen
és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.
Istenem, már mint a rossz ruha bomlok:
lengő fehér rongyok a lelkemen -
elszórta lángsugarait e homlok,
rémségek árnyéka kólint fejen.
Gondfürtök árva érlelője, költő,
már alig bírom el a verseket -
és elfonnyadok, mint egy biling szőlő, -
akit a gazda keze felkötött.
Már csak a puszta szemlélet vigasztal:
az égi fényhasábok, a színek,
egy lábaival égnek álló asztal,
a mindenségben pilledő szemek -
A Vár fölött a hold pirosló szarva,
felvont szemöldök, sarló is lehet -
mellbimbó egy fátyollal letakarva,
gyöngy harapás, egy rúzsos csók helye -
A pásztás fényű lég, mely úgy dereng
néha, mint a szín borban úszó fátyol -
eső után a föld arcára kent
azúrszín ég, melyben egy tündér táncol...
*
Mint függönyt, szétvontam az éjszakát:
kábult fejem kidugtam, visszakaptam.
Vártam, mert ott künt zajlott a világ,
vártam, hogy végre meghasad alattam
S a nap a ködöt éhesen fölissza,
mezítlen repülőgép sustorog
a fény levében - s a tépett kulissza:
az ég a ködrongyokkal meglobog
S zeng a világ, mosoly hasítja ajkát
s a békeszárnyú szél fuvallatán
a költő tiszta szóra nyitja ajkát -
és tanul a világ egy balladán
Hogy visszavonja karmait a rútság
a föld húsából és a vájt sebek
beforradoznak - dögvész, háborúság:
kotródnak mind az uszított ebek
Hogy fölragyog talán az ember arca,
ha szemeiben maradt még sugár,
hogy a jóság fohászát elsóhajtsa
kiköpve szájából a vért s a sárt...
*
Ó, meddő lelkesedés, játszi ábránd...
Világ, világ a csillagok alatt!
Elhagytak álmaid, letép s tovább ránt
költőid lantjáról az indulat.
Elhagy a méla Isten is, szent arcát
félre fordítva - Tegnap a süket
rabszolgák tízkörmükkel kikaparták
a sírból a szabadsághősöket.
Sűrű eső jött, hajlongva seperte
a temetőt, mind sárrá lett a test:
s szétözönlött, mint az ég rozsdás üszke -
Hová lettek a hősök? ne keresd...
Csordogáltak ők már az úti sárban,
rájuk az égről fénykosár terült -
s mint hosszú lábszárcsontok egy kosárban:
nagy sugarak küllőzték át az űrt.
S dördült a menny s a fény az égi, roppant
torokban orgonált, megannyi kürt -
s hullt az eső - talán a nagy torokban
a bánat fényes nyála összegyűlt?
Ődöngtem arra, hátán vitt a bánat,
legelészve megállt imitt-amott
s ki szolga földben nem leltem hazámat:
most égre fordítottam arcomat.
Ott szállt a tünemény, az égi sárkány:
a Szabadság bólongva szállt tova -
S feltűnt a táj fölött az égi márvány
piros-fehér-zöld ékű oszlopa...
*
Ezért a régi, tikkadt fényű estén
gondoltam: boldog, aki nem beszél.
Ha tudnám, hol a sírom, megkeresném...
Óh, mért nem fuj el engem is a szél?
Inkább a vad szelekhez és a fákhoz,
füsthöz kiáltanék, mely égbe visz!
Semmi közöm az itt múló világhoz -
az utolsó szál, elszakadt az is...
És megindultam, nyugtomat keresvén,
és mendegéltem, hányt-vert a sóhaj,
menekültem a bársony szőrű estén,
sarkamat verte távoli zsivaj.
S zúgva mögöttem hat hónapja füstölt
a felgyújtott világ, - fekete mén:
a bánatom vitt, szikrát fújva prüszkölt
s kidőlt... Így értem a világ fölé:
Szembe veled, elillanó Szabadság,
- óh, szemfényvesztő, égbolti alak! -
kit körültáncol esztelen a vadság -
kit csonka szájjal kiáltoztalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése