Esméretlen lévén, kérdezed, ki legyek:
S azt pedig társamtól, akivel kimegyek.
Hanem magam szóllok, hogy megértettelek,
Én tudom magamat, jobban megfelelek.
Ami lettem vólna töredék képemből,
Inkább azt olvassad szomorú versemből.
Ki igen idején, mikor nevelkedni,
Csak kezdettem gyengén életre gerjedni,
Tárgya lettem a vad kegyetlenkedésnek,
S bennem dúló kedve telt az üldözésnek!
Még is érzem, s mikor jut csak eszembe is,
A sérelmek után hosszasb időre is,
Szakad újra szívem, könyveim hullanak,
És engem zokogó jajra fakasztanak.
Én kicsinységemet temérdek dolgokkal,
Ha egybe vethetem magamat nagyokkal:
Képezd, hogy egy jeles épűletet vetnek,
Mellyben mesterségek szép munkát követnek:
Hanem az ellenség még fél készültében,
Azt már dúlni kezdi felforrott mérgében.
Tehát az elpusztúlt porba keveredve,
Hellyel-közzel a dűlt földből emelkedve
Romlott kő maradvány fal töredékekből,
A sűrűen benőtt szomorú füvekből,
Hajdan mi lett vólna, csak azt sohajtatni,
Búsúlt hallgatással láttatik mutatni.
Vettem Istenemnek bőven kegyességét,
Megesmérem, s azért áldom szent felségét:
Nincsen az magamtól, nem én dícsőségem,
Kútfőre mutatnom szent kötelességem.
Szerencsétlen szolga! de én eltévedtem,
Az adatott pénzzel nem jól kereskedtem.
Ki ád róla számot? én Uram s mindenem!
Hogy énrajtam nem múlt, te tudod, Istenem!
De csakugyan mégis valamit gyűjtöttem,
Az adományt épen földbe nem temettem.
Tudok annyit, mivel felebarátomat,
Tartozom segítni én szolga társomat.
A köz-jóban jeles igyekezetimmel,
Nagy nevet nem várok cselekedetimmel.
Apróság én minden foglalatosságom,
S eléggé fizetem ezzel adósságom,
Mellyel a szent törvény lekötelez minket,
Akik egy hazában szeretjük földinket.
Elragadott néha hazám szeretete,
Édes képzésemben magasra ültete,
S kicsiny erővel is fennyen emelkedtem,
De illy hívságomat magam is nevettem.
Későn vagyon a’ már, elmúlt jobb ideje,
S elaludt véremnek tüzesebb ereje.
A lélek, ki romlott egy testben lakozik,
Nem üzhet olly munkát, szüntelen változik.
Felébredez néha, fakad panaszára,
Gyengén háborodik setét fogságára;
Talál abban, amit útál kényessége,
De vídúl, ha tetszik néha kis épsége.
Magas szál és karcsú én testem állása,
S gyenge erőben is sebes a járása.
Ritkúl szőke hajam búsúlt homlokoman,
Előre dűl fejem meggörbedt hátaman:
De mégis úgy, hogy ha néha felébredek,
Én is magam feljebb tartani gerjedek.
Hosszas arcám vídúl gyenge pirossággal,
Ha néha fellege múlik komorsággal.
Tisztán néz kék szemem, árúló hunyorgás,
Nincs benne álnokúl szökdöső bal forgás.
Egyenes ajakom együtt jár szívemmel,
Másból csúfot űzni kegyetlen örömmel
Írtózik egyűgyű lelkem, és tudatlan,
Más szégyenén kedvét tölteni szokatlan.
Igaz barátságot tellyes bátorsággal
Szeretek, s tisztelem azt állandósággal:
Engesztelhetetlen vagyok, s nem bízhatom.
Ha hívtelenségtől egyszer megcsalatom.
Ihol képem, mellyet már előbb is láttál,
Itt erkölcsöm véle, itt sorsom, mit vártál.
Esmérsz-e már, s hozzám hajlandóságodat,
Érzed-e gerjedni jó akaratodat?
Hív barátságodba én kicsinységemet,
Vagy-e eltekéllett fogadni engemet?
Feltetted-e egy illy szívet vigasztalni?
Ki igazán tisztel, míg meg nem fog halni.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése