Úgy vagyon, ó Molnár! sok dolgot felteszen ember;
Íme de más képen rendelik azt az egek.
Hogy mi igen buzgom s keresem törekedve hazánknak
Én is az ő hasznát, s fennyen emelni nevét:
Bátorkodtam elég jó hosszasan írni iránta;
Még Bécsből levelem nemde kezedbe jöve?
Erre felébresztél azzal, hogy drága hazánknak
Fő javait kereső fáradozásba merűlsz.
A’ vonzott hozzád, mint jó fiat édes atyához,
S félénk szívemnek nagy bizodalmat adott.
Bátran is írtam ugyan, s bátrabban szóllani többről
Készűltem, Bécsből amire visszajövök.
Készűltem. Hanem ím most már szomorodva tekíntem,
Amit az új végzés benne keresztbe vetett.
Hirtelenűl megyek el, Buda tornyai messze maradnak,
S meggyűlt könyveimet csaknem elönti szemem.
Molnárom! legalább hogy enyémnek mondjalak, engedd:
Vagy már azt tőlem tiltanod úgy se lehet.
Ó mi igen szeret én szívem, melly nagyra becsűllek,
Tudjad, hogy sokkal tartozom én teneked.
Tudja magyar haza is, soha el nem hallgatom én azt:
Általam is terjed messze világra neved.
Mert nekem út-mutatóm magyar új Helikonra te vóltál:
És oda, hogy mi nyomon menjek, előre menél.
Gerjedezett kedvem már régtől erre is, amit
Hallék fül-heggyel, hogy mivelésbe vevék.
S mindjárt próbáltam módját lelegetni magamtól:
Ó! de nehéz akadály közbe vetette magát.
Míg Jeles Épületid véletlen kézbe vehettem,
Honnét már inkább tiszta világra jövék.
Itt vóltál nekem út-mutatóm, vólt ösztön is, amit
Írsz ugyanott, s forrón illy kötözetre hevítsz.
Itt a gerjedezés, melly csak fojtódva szikrázott,
Már nyilván lánggá lobbana s ége tüzem.
Általad ége tüzem, s alagyás éneknek eredvén
Már alagyás könyvem jókora nagyra dagad.
Általád ám: örömest megvallom, s nézzed, idővel
Hív követőd lévén majd miket érdemelek.
Jól hiszek Istenben, hogy az a nap elérkezik egyszer,
Mellyen versünkkel fog dicsekedni hazánk.
Köt koszorút nekem is, bémetszeti a nagy időkre
Hamvaimon feküvő tiszta kövemre nevem:
Révai, Molnárnak követője, te mersz vala újabb
Lanttal nyelvünkön szóllani Fébus előtt.
Ím mutatunk mí is már benned gyenge Filétát,
Írnak Callimachus versei boldog időt.
Hallunk Nasót is, nevel új Messala Tibullust,
Umbria költőjét fogja mutatni Csanád.
Molnárom! ne pirúlj, nagy Apolló bíztat ezekkel:
Megnyerem, és csakugyan verseim egybe szedem.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése