Mint a kemény kőszál, mellyet bús habzással,
Ostromol a szélvész zúgó csapdozással,
Halkkal visszavervén a felforrt áradást
S a magába dűlő habos agyarkodást,
A tenger közepén fenn hordozza fejét,
Tisztábban mutatja ragyogó tetejét:
Nagy vér! te nemesen termett bátor elme!
Illyen nagy lelkednek megtért győzedelme.
Az a fejedelem, aki megalázott,
Előbbi nagyságos tiszttel felruházott.
Ez árnyék világból könnyebben múlhatott,
Hogy nyilván mutatta azt a szép bánatot,
Melly jó szándékának elég bizonysága,
De sok árúlónak érdemlett csufsága.
Hol most kérkedése az arany kulcsosnak?
Hol harsogó szava titkos tanácsosnak?
Kárhozatos jelek! mellyeket csak az nyert,
Édes nemzetébe ki több sebeket vert.
Mint csüggő galandjok, úgy pirúl arcájok,
Úgy száll, mint jégeső, az átok reájok:
Hatod ízig legyen gyalázatos nemök,
Mért hogy romlásunkban vólt gonosz érdemök.
De te, nagyságos vér! hazádhoz hív lélek!
Nézzed, körűlötted mi szépet szemlélek:
Akkor is, hogy rosz szél rázta szép nevedet,
El nem hervaszthatta nálunk érdemedet.
Most minden magasztal, hozzád ragaszkodik,
Hosszú életedért égbe fohászkodik,
Mind aki hallgatott az erőszak alatt,
Mind kiben szabad vólt a szó és gondolat:
Lehess újúlásunk elősegéllője,
Magyar Palládiom egyik építője.
Hathatós a szava ollyan férfiúnak.
Kit inség mutatott jó hazafiúnak.
Szóllj ott, és vonzz mindent az egyetértésre,
Hol eggyé kell lennünk a felépűlésre,
S mikor támogatod nemzetünk nagyságát,
E két oszlopra is vésd állandóságát,
Mellyet a ruhában és nyelvben találunk,
Ha egyéb virágzóbb népeket vizsgálunk.
Ezért sohajtozom én is e versemben,
Igaz űgyért szóllok búzgódó hevemben.
S hogy neked ajánlom, bízom jó szívedben,
Azzal kisebbséget nem teszek nevedben.
*
Mi az, amit látok? bizony szép változás!
Bámúlóvá tészen a nagy csodálkozás.
Higgyem-e, hogy azok vagynak olly nagyságban,
Akik elmerűltek minap puhaságban,
Más nyelven járatták kényes ajakokat,
Feltűzték magokra hasadt ruhájokat?
Helyettek pirúltam, hogy nagy őseiktől,
Úgy elhasonlottak szép erkölcseiktől.
Vóltam olly helyeken, hogy nemes bosszúban
Majd csak kárt nem tettem sok here fattyúban:
Ki nyílván fájlalta hazánk csufságára,
Hogy nem tagadhatja kitisztulására
Cigány eredetét, s magyarra mutatott,
Több illy káromkodást mérgében ugatott.
Szent Isten! hazánkat valóban megverted,
Mikor a magyar vért más vérrel keverted.
Mi romlást hozattál vásott menyeinkkel,
Kik fel nem tehettek édes mieinkkel!
A féke szakadott pajkos menyecskének
Nem tehetett ura eleget kényének:
Gyülevész cselédből hajfodró némettel
S más alacsony vérű idegen nemzettel,
Öszvebújt a cinkos a magyar’ ágyában,
S illyen poronty úr most annak jószágában.
Ez szóll illy gonoszúl, s nem a magyar’ vére,
Bár közelebb járjunk a dolog tövére.
Nézd, az igaz magyar, amiben vétkezett,
Idegen szokásból hamar kivetkezett.
S ha hajlott, ahová puhán elvezették,
De megtért, mihelyest rabsággal sértették.
Ha idegen köntös illy rosszal szomorít,
Nem nehéz a kalpag, a dolmány nem szorít:
Könnyű a széles kard, könnyű a buzogány,
Bajusz nevelésért a jó szív nem pogány.
Illyen magyar tessék nyájas szépeinknek,
Idejökre jutunk dicső eleinknek.
A sok pihe szárnyú lependék rongyokat,
Viszi az áldott szél a boglya búbokat,
Mellyek elrútíták a terhelt fejeket,
S úgy mutaták őket mint denevéreket.
Vitéz amazonok jöttek a mezőre,
Bársony csákó szebben illett a szép főre,
A kurta mentécske karcsu derekakra,
Új szépséget rakott a gyenge vállakra.
Gerezdes fejkötő készűl várasokban,
S már csinnyán fodrott fő jár az udvarokban.
Szép a síma haj is a piciny kontyokkal,
Béborítva földig érő fátyolokkal.
A hajadon főnek készűl ékessége,
Nem sértett virágnak méltóbb jelensége:
A gyöngyökből fűzött kellemetes párta,
Mellyben a jámbor szűz jegyesét elvárta;
Készűl a rét ümeg bokros karkötőkkel,
Hajlott derekú váll aranylánc fűzőkkel.
Megnyílt a magyar ég, s annak angyalai,
Leszállanak hozzánk Béla leányai.
Ó ti nagy erejű édes bálványaink!
Kiknek meghajúlnak jó szívű nagyjaink:
Azt az igaz panaszt most megszűntessétek,
Hogy őket németbe tí öltöztettétek.
A nagy hatalomra, mellyel mindent bírtok,
Mikor enyelegtek, vagy édesen sírtok,
A nagy hatalomra kérlek a hazáért,
Annak fennmaradó örökös javáért:
Amelly rosz tőletek vette eredetét,
Vegye ki pusztító kemény ítéletét.
Legyetek iránta olly eltökéléssel,
Hogy erősödjék meg egy törvény szerzéssel:
Mellyet aki felbont hebehurgya széllel,
Ne társalkodhassék a józanabb féllel:
Kiki úgy vesse meg, mint káros újítót,
Nemünk vesztésére hanyatló csábítót.
Bizony sok rejtezik a ruha módjában,
Megtartja a magyart szép tulajdonában.
Nézd csak vitézidet, hogy úgy emberkednek,
Ruhájok által is arra nevekednek.
Pederített bajusz kötött hajcsomóval,
A kurucos mente a rojtos csákóval,
Társolyos széles kard a feszes nadrággal,
Nyilván jeleskedik olly hathatóssággal,
Hogy a bátor szívet még bátrabbá teszi,
Töröknek tekercses fejét így elveszi.
Ezzel nyertes hadunk, s a magyar nemzetnek
Rettenetes nevét viszi napkeletnek.
S mivel egy a sorsa a nyelvnek ruhánkkal,
Tetszik az is most már, fellebb kap hazánkkal.
S akkor leszen hazánk tellyes erejében,
Ha felkél nyelve is nagyobb érdemében:
Valamint romlás ért, hogy ezt elmulattuk,
S csaknem pusztulásra nemünket juttattuk.
Hagytuk fenekedni e csodát hegyettünk,
S már nyakunkra hágott, mikor felébredtünk.
Boldog felébredés! mellyre zsibbadt tagunk
Már gyengébben érzett, s kipárlott maszlagunk.
Mint felgyógyult beteg a megtért életet,
Mellynek vesztésével halál fenyegetett,
Édesebben érzi, s már jobban becsűli,
Mindazt, ami árthat, gondosban kerűli:
Úgy jött meg kényesebb íze nemzetünknek,
Érdemét esméri korcsosúlt nyelvünknek.
De, jaj! melly nagy lenne nevünknek sérelme,
Ha illy indúlatnak múlnék gerjedelme.
Azért gondolkodjunk az állandóságról,
Az abból áradó tartós vigaságról.
Deli asszonyaink! tí nagyságos szépek!
Áldott természettől írott ékes képek!
Itt is csak tőletek lehet orvoslásunk,
Általatok vehet maradást szokásunk.
Ne morogj, szép alak! ne légy engedetlen,
Ne légy imádódnak durcás és kegyetlen,
Hogyha szobaleányt választ falujából,
És szoptató dajkát tészen jobbágyából,
Méhed gyümölcsének felserdűlő korban
Ha nevelőt keres a szomszéd bokorban.
Ó! mi sok szép lelket a homály itt rejtett,
Fínnyás asszony miatt kiket elfelejtett
A félénk uracska, s bitangot fogadott,
Kinek úri asztalt s bő jutalmat adott,
Hogy megrontsa vérét, s idegen szokásra,
Hajtsa gyenge szívét haza utálásra.
Vad vólt a mí nyelvünk, s vadabbat tanúltak,
Kiért a gyűlésben minap mint pirúltak.
A gyáva emberkék érzették károkat,
S hebegve, dadogva tátották szájokat.
Bezzeg, ha az úrfi magyar inasával,
Magyarúl szóllt vólna játékos társával,
Ha hallgatott vólna magyar nevelőre,
Oda szóllhatna most az igaz velőre.
Szegény jobbágya is jobban szerethetné,
Mert nyögő panaszát maga megérthetné,
Mellyet elmagyaráz, amiként akarja,
A kevély tiszttartó, s mocskát eltakarja.
Jobb atyja vólna így nyavalygó népének,
S mint vérszopó nadály, nem esnék bőrének.
Az is nevelhetné egy gyönyörűségét,
Melly hazában szedi jószága bőségét,
Annak fiaira oszthatná kegyelmét,
S nem ennék idegen herék jövedelmét.
Mind hazafi lenne, ki hív szolgálatért
Venné jó urától a holtig járó bért.
Töltsd meg udvarodat hazád magzatival,
Te, ki bírsz hazádnak gazdag határival,
S velek tanácskozzál még több eszközökről,
Hogy érdemed legyen újúló nyelvökről.
A jámbor szándékú társaság mit ohajt,
Látod te, már régtől e célra miként hajt;
A szorgalmas méhek virágos réteken,
Mézet hogy gyűjtenek a termő földeken:
Egy kasból kívánják édes takarmánnyal,
Kényedet nevelni sok jó találmánnyal.
Haszon, gyönyörűség, nyelved virágzása,
Amiket ígérnek, hazád újúlása:
Hogy közelebb érjed bölcseség kincseit,
S idegen nyom után ne járd ösvényeit.
Ez a szándék, mellyet a társaság forgat,
Kit a gonosz írígy sok váddal háborgat.
Fogd pártját, ápolgasd, most vagyon ideje,
Most jöhet meg egyszer állandó ereje.
Balúl vélekedtél, a királyt sértetted,
Hogy nyelvednek űgyét őtőle féltetted.
Nem vet ő akadályt, higgy bár levelének,
Kedvez inkább nyelved előbbre mentének;
A te kebeledben támadt ellenséged,
Kit még bátrabbá tett gyáva félénkséged.
Ó szentséges vallás s királyi méltóság,
Fennmaradásunkra szerzett két valóság!
A vakmerő gonosz, csak maga részére,
Mi sokszor bitangol titeket kényére?
Valamint a rosz pap, úgy az udvar híve,
Ha tisztét felejti, ha romlott a szíve,
Mindketten uroknak felséges nevével,
Készek vissza élni szent rendelésével.
A kegyetlen vászok hódúlást fogadnak,
Büszkén azt harsogják, kegyelmet ők adnak.
Uraknak képében a nép kívánságát
Elölik mindenben s nevelik rabságát.
Békeséges tűrő az Isten, s papjait,
Menykővel nem üti népe hóhérjait;
A más világon is megtalálja őket,
Bűntetheti ott is a gonosztévőket.
Csak már a királyok, kiknek a hatalmok
Addig tart, ameddig terjed birodalmok,
Ne hagynák szabadon az álnok szolgákat,
Ne kémélnék tőlök az akasztófákat!
De jobb jövendőről táplál a reménység,
Elnyomja ezeket a vígyázó felség:
Nem hallgat reájok nyelvünknek dolgában,
Nem hallgat hazánknak kívánt több javában.
Ne késsél hát jámbor! s amit javasolnak,
Bizony erre legjobb eszközt tanácsolnak
Szerető polgárid, kikben a hazáért,
Érez a szív annak maradó javáért.
Fogj hozzá, míg lángol a tűz a nagyokban,
A nyelv ízét így is neveljed azokban:
Magyar játék-színnel rakd meg várasidat,
Hódítsd oda hazatérő leányidat.
Ne félj, férjeiket mind oda vezetik,
Egyszer valójában ha azt érezhetik:
Mi furcsák lehetnek tréfás alakosid,
Mi szívet érdeklők komor játékosid,
Mi édes a nyelved az éneklésekre,
Mi erő száll azzal a gyengűlt szívekre.
Szomorú állapat! mondod zokogással,
Hogy honnjodban perelsz bitang árendással:
Aki kezdetében tiltja játékodat,
Azért hízott nálad, hogy bontsa házodat.
De első tüzeddel ha olly sokat tettél,
Hazádból sok káros szokást kikergettél:
Érte lehetsz itt is, útba vezetheted,
Gazdának engedjen, alább ültetheted.
Még egy vagyon hátra, fordítsd azt hasznodra,
Amit eddig lenni gondoltál károdra;
Megesik az sokszor, melly dolog sebet ejt,
Orvoslást magában arra ugyana’ rejt.
Nemzeti oskola! úgy vólt a lármája,
Átkozott találmány, sok rosznak a fája!
Általa a magyar lészen mind németté,
Hazánkat elnyelő kegyetlen nemzetté.
Nem tudom, e vólt-e, nem-e, a kitett cél,
De bátor a’ vólt is, megfordúlt a rosz szél.
Mí tudjuk, kik láttuk, s az Istent áldottuk,
Bizony csodát teszen, örömmel mondottuk.
Lám tanúl itt ugyan a magyar németűl,
De használ az néki, hogyha otthonn nem űl:
S vagy kereskedést űz, vagy áll mesterségre,
Kedve gerjed hadi vagy mi más tisztségre.
De bezzeg magyarúl tanúl a német is,
A tót, a rác s oláh, s több egyéb nemzet is:
S mivel több vért s tüzet magyarban tapasztal,
Kit ruhájáért is szeret és magasztal,
Édesgesd csak hozzád, mert őnkéntjén hajlik,
Hazád erejére mind magyarrá válik.
A fogadott magyar, már sokszor láthattad,
Mi buzgó melletted, azt is csodálhattad.
Úgy jár ez, mert mivel érzett már rabságot,
Meg tudja becsűlni a szent szabadságot.
Minthogy puszta hazád, illyen polgárokkal,
Töltsd bé határidat csinált magyarokkal,
Hogy hamarább juthass ohajtott célodra,
Egy nemzeten álló hív bátorságodra.
Becsűld az oskolát, mellyből ezt várhatod,
S terjesszed, ápolgasd, hol módját láthatod:
Terjed véle nyelved, nemzeted is tágúl,
S ha bele kapsz, példát láthatsz bizonyságúl.
Akarom, hogy tennen tapasztalásoddal,
Neveld örömödet igaz látásoddal.
Nekem, ha jól buzgom ruhádért s nyelvedért,
Ezzel együtt járó állandó létedért,
Mutass csak jó kedvet, ez elég jutalmom,
Elkevélykedhetik ezzel is sír-halmom.
A dicső koronát törvényünk erejét,
Hazánknak aranyra derűlő idejét
Minap énekeltem öröm innepléssel
S utánna ezt azon haza szeretéssel.
Nem tudom, mi ártott, alig végezhettem,
Már halni készűlök, olly beteggé lettem.
Megijedt orvosom, látom, forgolódik,
De tudományával, érzem, hogy csalódik.
Most várhatná hazám hív szolgálatomat,
Ha látta inségben érte vólt lángomat;
De nevel keblében olly jámbor fiakat,
Ép erővel bíró nagylelkű társakat,
Kik gondolnak annak támadó javával,
S ellehet bármely hív gyermeke híjával.
Szakassza a halál életem fonalát,
Magyar boldogságnak láttam már hajnalát.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése