Mosták a lábad szép menyecskék.
Formás és oly fehér kezek,
hogy most is elönt az irigység,
e napra, ha emlékezek.
Aztán vígan a kádba léptél.
Tapostad a gerezdeket.
Akár egy antik görög isten,
ringtál a mustoskád felett.
Zománcos ujjaid alól csak
csurgott a cukros, drága lé,
s lábad oly rózsásan piros volt,
mint a kelő új hajnalé.
De szép voltál Sándor barátom!
Lányok csipkedték bőrödet.
Feszült a nagy hegy páros melle,
s dalolva fejte a szüret.
Azóta minden telt pohárban
látom vidám kis lábadat,
s ott úszol minden mámoromban,
ringatva mustos-kádadat.
Meg kéne venni - így tűnődöm -
e hajnali vidám helyet.
Húsz kék esztendőt vennék vissza
a kormos jövendő helyett.
(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése