O te Királyfalvát jelesítő szép csoda munka,
Szép kert! árnyékod most mi homállyal ijeszt?
Búson lengedező levelek, mit nyegtek? az ugró
Kút mi okért lövi fel csak szomorúra vizét?
Mit réműlsz, fegyverre szokott nagy Pálffyak úri
Szép házok! mi ereszt bús fedeledre ködöt?
Olly sűrű ködöt, ó! hogy arany súgárival a nap.
Sem szép csillagival nem ragyog éjjel az ég.
Mély szomorúságnak jele ez, s nem kétes előre
Érzés. Durva halál rejti homályba magát.
Így jő, s házunknak feltette ragadni gyümölcsét:
Már rút karja kinyúlt, s hogy leszakasztja, fenyít.
Már megsértődött, halavány már színe, elállott
Szép szava, már szeme víg fénye homályba borúl.
Fogyton fogy, s ajakán piheg immár lelke, hidegszik:
Ah iszonyú hideg ez! már oda a kis Alak!
Hosszú álmából soha már reggelre nem ébred?
Nem veti szép szemeit már mosolyodva reánk?
Kedv legelő nyájassággal nem nyitja fel édes
Méz ajakát? s nem fog már mulatozni velünk?
Orvos nagy tudomány! mért vagy tehetetlen erőddel?
Hogy semmit nem nyersz fáradozásid után.
Ó! nincs már Leopoldínánk? Holt teste kinyújtva
Rothaszt már abból hervadozása hamut.
Úgy csügged feje hó-harmat meglepte virágnak,
S azt már a nap csak fonnyadozásra süti.
Őszi mulatságunk melly drágán ejteti árát!
Vólt örömünk keserű sok siralomba telik.
Szép testvéri körűlnézvén, hogy megfogya számok,
Mély szívérzések jaj panaszokra fakad.
Bús anya főképen, mint szél megrázta gyümölcsös
Szép fa, törött ággal, földre omolva, lefügg:
Úgy esdik lankadt erejében, s fájdalom érvén
Megsérűlt szívét, már betegágyba feküdt.
Ott eped és gyötrelmében könnyebbszik ez eggyel:
Hogy rövid álmában gyermeke tűnik elő.
Látni csak akkor öröm színét mosolyodva derűlni;
Jaj! de mihelyt ébred, bús feje újra eped.
Durva halál! mi dolog vitt annyira, hogy te, kegyetlen,
Illy gyászt házunknak s ennyi keservet okozz?
Mért ragadod? Még csak tizenegy tavasz élete hossza.
Még csak nem régen nyílt tuba-rózsa virág.
Írígységedtől vagyon ez: nevekedni örömre
Sajnáltad, s nagynak láttad idő-nap előtt.
A sok szép Erkölcs mégis megtiszteli hamvát
Sírva körűlülvén bús temetője kövét.
Ott a Nyájasság, Ember-szeretésnek ölében
Megdűlvén, panaszát félbe szakasztva nyegi.
Ásott arcával sír ott a gyenge Mosolygás,
Ott a Vídámság elkeseredve zokog.
Ott a Módosság bágyadt feje csüggve leesdik,
És fájdalmában mellye szorúlva lehell.
Ártatlansággal búsong a tiszta Szemérem,
S fátyollal fedezett képek elázva dagad.
Ott hallgat mélyen vele a természeti Szépség,
S ott a Díszesség szép haja bontva eped.
Ott sírják gondos nevelések ritka gyümölcsét,
Hogy zsengéjében már töve sértve lehull.
Ó de mi szép villám lobbant fel amottan az égben?
Szent árnyék! te vagy az, s ott vagyon a te helyed.
Ott követed te is, ó menynek szép angyala! a szent
Bárányt, szűz karnak zengedezése között.
Hirtelen eltűntél ismét, vágyódom utánnad,
És én lelkem arany tiszta ruhádnak örűl.
Hogy teljék szemem, és fényét láthassa tovább is,
Ó ellen felhő! széllyel oszolva szakadj.
Hallom-e jól? s hogy messze vigyen, már támad-e a szél?
Vagy levegőnek egyéb ingadozása lebeg?
Ő édes szava ez. Mint a napenyészeti szellő
Zúg, mint távúlról a patakocska csereg:
Úgy hallom szép gyenge szavát. Kegyes Istenem! úgy mond,
Földiekért ha tehát már esedezni lehet:
Látod-e ott nevekednek alatt két édes öcséim,
Pálffy nem, akiktől szép haza várja javát;
Hogy bennem vesztett kedvek megtérjen ezekben,
Drága szülőimnek várt örömökre neveld;
Éltemnek mi derék esztendei hátra maradtak,
Oszd azokat köztök, s éljenek annyi időt!
Szép Alakim! mikor igy könyörög nénétek az égben
Én is azont kérvén áldozom Isten előtt.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése