Mit rebeg a víg hír? mért gerjedez annyira kedve,
S összvecsapott kézzel tapsol az édes öröm?
A tudományok, irígy rejtekből fényre kikelvén,
Készek-e állandón nyújtani többre reményt?
És valamelly nemes elmének szüleményeit áldván
Ébred-e már nyelvét többre becsűlni hazánk?
Hogy Vanier magyarúl szóll, s fejti Paraszti Majorság
Kincseit, országunk most igen annak örűl.
Szűzek! Hernádnak kik zöld partjára kiültök,
S víg nyájassággal töltitek ott az időt:
Ekkó is, veletek mulatozván, kassai hegynek
Erdős oldaliról éneketekre felel.
Ott szóllalt ő nyelvünkön, s ti vóltatok elsők,
Akik bámúltan néztetek ennyi csodát.
Kedvetek ott újúlt, kívántatok arra szerencsét,
S láttátok felesen megszaporodni szavát,
Mellyet az áldottabb ész szerzett a köz örömre,
És boldog tollal hosszas időkre felírt.
A völgyekbe tehát vígan kiüzöntetek, arra
Felzendűlt a hír, s vitte repűlve tovább.
Ó te Baróti Szabó Dávid szép kertje’ gyümölcse:
Boldog munka, hazánk új örömének oka.
Én is megtisztellek, azért bátorkodom írni
Versemet, és vallyon kérded-e, hogy ki vagyok?
Révai, kit Molnár buzgóbb kérése felunszolt,
Hogy valamit merjek kezdeni útja nyomán.
A Jeles Épületek történetképen akadtak
Hozzám, és abból gerjede szikra tüzem.
Még nálunk nagy könyvtárak s a régi magyarság
Kincsei és nyelvünk titkai ritka nevek:
Szűk értéke miatt tehetetlen szerzetem erre,
S minthogy más nemzet többire, kedve se vólt.
És azután alacsonyságom, mint gyermeki korban,
Annyi tekíntetnek meg nem adatta becsit,
Külső bölcsektől hogy társalkodva tanúlnám.
Mit kezdett nyelvén hajdan is írni hazánk.
Így a puszta falak, csak ez egy példára szerencsét
Nyújtván, úgy mutaták, én leszek itt legelől.
S elragadott édes képzésem, fennyen eresztém
Most lett múzsámat, s hangosan írni merék.
Mintha Propertiusát valamelly új Umbria szülné,
Majd úgy álmodozott én kicsiny elme tüzem.
Annak iparkodtam próbálva kiejteni hangját:
S lelkem utánna azon gerjedezésre hevűlt.
S megbántott tüzem, úgy hallám. De te versidet eddig
Én még nem láttam, s nélküled útba menék.
Nem fér énhozzám te dicsőségedre rohanni,
Sem nagy múzsádnak dúlva ragadni nevét.
Én hozzád képest, ifjabb kori próba dologgal,
Mint mutatóba valót, közre kevesbet adék.
Légy első, kik most támadnak, többre is adjon
Kedvet, egészséget, s adjon az Isten erőt.
Kössön drága hazánk víg népe fejedre borostyánt,
Én is azokkal eme tiszteletedre jövök.
S amit az egy Molnár ébresztésére követtem,
És útat törtem kis vezetése után;
Akinek én, ha mit érdemelék már verseim által,
Háladatossággal most is adóssa vagyok:
Menj csak előre, csekély alagyáimat írom utánnad,
S ekközt jó szemmel társ-követődre tekínts.
Mindenben versem törvényei hogy nem egyeznek
A te szabásiddal, hallom, iránta buzogsz.
Nem szerzettük együtt. S a nyelv járása külömböz,
Én is mást láttam benne lerejtve, te is.
Engedjünk egymásnak. Okod vagyon, úgy hiszed, arra,
Amit szabsz: soknak majd adom én is okát.
Bátor meg sem egyeznénk is, görögökre tekintvén
Több nyelv járását fogja szeretni hazánk.
Attika hol fog ugyan még is támadni hazánkban
Várom igen, s örömest majd viszek annak adót.
Üdvözöl, és szívből jót kíván Józsa barátom,
Ő is fog versben majd hamar írni neked.
Engedjék az egek, lássák a váradi múzsák
Jobb szemmel, s örömest ők is előbbre vigyék,
Amit véle csekély munkámból közleni szoktam,
S jobbítok fontolt vélekedése után.
A futosó hírnek könnyű repesése szavaknál
Más egyebet nem bír, s kél csak azokkal előbb.
Hogy teljék örömünk, munkádból küldj ide hozzánk:
Élj frisen, és szíves jó akaratba fogadj.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése