Nem lebegett a csendes egen bús felleg, eloszlott
A köd is a földön, s tiszta időre derűlt.
Gyengén lengedezett a fris napenyészeti szellő,
Enyhítvén napnak hűs lebegése hevét.
Én is egészségem kedvéért néma szobámból
Messze kiindúlván fris levegőre menék.
A sebesebb járás lankasztott gyenge erőmben,
A térséget azért nézni megállapodék.
Ott folyt a megapadt Körös is, vize’ habja se zúgott
Mélyebb árkábann olly rohanással erőt:
Mint mikor a magasabb havasokról zápor-esővel
Feldagad éktelenűl, s gátokat árja szakaszt.
Amint ott azután a zöldes partra ledűlék,
És magamat szabadabb gondolatimnak adám:
Szenderedő szemeim mélyebb álomba merűltek,
És a megfáradt test kipihente magát.
A sebes ész, ki serény munkáját nyugtalan űzi,
És most futkos alatt, most az egekbe repes.
Akire sem lankadt munkák, sem az éjszaka nem zár
Álmot, s untalanúl szárnyain ébren evez.
Ő széllyel kapdozva tehát ott szülte szerencsés
Álmomat, ott ez öröm képezeteknek eredt.
Bessenyeit láttam, de nem ám a régi pogányság
Álmodozásának furcsa meséji között,
Hol valamelly zöld bérceknek tetejekbe felépűlt
Kar csak hívságot költ s enyelegve mulat,
S tántorodott seregek képzelt italokra hevűlvén
A feslett szerelem mocskait írni merik.
Más szentebb hegyeken mély völgybe ereszkedik ébredt
Lelke, s magánosság bús kebelébe borúl:
Ott, amelly részről aranyos súgárait égnek
Tisztán alkanyodó napja Pozsonra süti;
Ó erdős bércek, bércek közt ritka mezőkre
Közbe szakadt szép völgy öblei, ritka helyek;
Ahol mesterség kitanúlt keze még soha nem járt,
És a természet csak maga írta magát:
Bessenyeink boldog versének tárgyai, mellyben,
Szinte jelen láthatd, úgy veti színek alá.
A szent irtózás mire gerjesztette fel itten
Mély szív érzését és sebes elme tüzét?
Istenem! ó! úgy mond, s keseredve fohászkodik, égbe
Felvetvén szemeit, s kéz felemelve kiált:
Ó! meddig haboz én lelkem? mire térjek? azonban
A sok megszakadott vélekedésre tekínt.
Emberi büszke nemünk ki igen vagdalkozik érted,
Tollal, fegyverrel harc mezejére kiszáll.
Úgy vitat kiki, hogy szentebb törvényedet érti,
És oltárt igazabb tiszteletednek emel.
Ó! azon egyház, mellyet erős kőszálra egyetlen
Szent fiad épített, nem szakad annyi felé.
Egységét és egy tudományát egy feje tartja:
Egy test, egy lélek, vet csak egy Úrba reményt,
Hogy soha meg nem fogy, jelesebb jele, mellyet erősen
Róla hiszünk s várunk szent fogadásod után.
Nemde te szent lelked szóllt hajdan Dániel által?
Ég, föld ígédet tiszeli, s minden erő:
Jő az idő, támaszt majd olly országot az égnek
Mindeneket tehető Istene s földnek Ura,
Melly el nem bomol, és amelly soha meg se hanyatlik,
S nem fog más rabló népnek adatni soha;
Ront s megemészt sőt minden egyéb országokat annak
Méltósága, s örök tér birodalma leszen.
Vallja közönségességet, s azt messze világnak
Minden nemzetinél hírdeti minden idő.
Tiszta tanítását igazán, és félbe szakadtlan
Renddel, apostoliság hív követőji hiszik.
Boldog tagjaival szentségét szent fia közli,
És az igaz szentség eszközit osztja velek.
Nem lehet ott csalatás örök ígéretnek utánna.
Mert az igazságnak lelke közötte lakik.
Nem bonthat, ronthat pokol írígy ajtaja rajta,
S mennyország kapuit nyitni hatalma vagyon.
A’ vagy-e, hét hegyen elszéllyedt nagy Róma, világnak
Asszonya, s illy jeleket, mondd, te viselsz-e tehát?
Ó! esmértesd meg velem, ó örök Istenem! amit
Tudni a természet s emberi elme csekély.
A te ajándékod s te örök fényed tüze, látom,
A hit, téged ezért kérlek, imádlak ezért.
Vérembenn az öröm buzgóbb indúlati forrtak
Illy képzések után álmom is egybe repűlt.
Istenem! azt mondám, mind erre malasztodat adjad,
Hogy már habjaiból ő kievezze magát.
Amire émetten zokogást szép verse fakasztott,
S bennem az ébredtebb ész gyakorolni szokott:
Álmom is ollyanakat szül ugyancsak ohajtva magának,
S vallyon igaz hírét halljuk-e már ezután?
Felkelek a partról, s megyek a várasba sietve,
Ismét hogy magamat néma szobámba vegyem.
S ott repesett szárnyakra kapott örvendetes újság,
Szóllott álmomnak tellyesedése felől.
Bessenyeink egyenesb ösvényre tekéllte el űgyét,
S nem fog kétségben lelke habozni tovább.
Kéz felemelve tehát Istent áldottam azonnal,
És írom versben most öröm énekemet.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése