Ney Ferenc (1814-1889): Miskolc

A város ég, dulong a vész;
A jajszó szó árnyra kél;
Nem hangzik el pusztába, nem -
A hon szerelme él!

A romboló tűz szerte csap;
Hatalma elterül,
Százezrek bánatos szemén
részvét könyűje ül.

A láng megkapja a szivet,
A keblek mélyiben,
És áldozatra lelkesül,
Erénye kéjiben.

Gyuladjatok föl szent tüzek,
Miként a város ég:
Ott sujt a sors haragja, itt
Irgalmat oszt, az ég.

Lobogj föl  honfi szive, légy
Vész lánginál is hőbb:
Ott dúl a tűz, e láng minél
Nagyobb, annál dicsőbb.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lakner Sándor (1822-1847): Viszonlátás – November 6-dikán 1843.

 
Ne hidd, leány, hogy nem szerettelek,
Miért ne vallanám ki titkomat?
Még mostan is, ha reggel fölkelek,
S ha szúnyadásra int az alkonyat,
Imámba, melly az istenhez vezet,
Belészövöm szelid emlékedet. -

Csak tompa sziv s csalárd okoskodás
Állitja elfeledhetőnek azt;
Mit a sors multak örvényébe ás,
Hol a halón vihar nyög csak panaszt;
Az ifju sziv, oh, fönviraszta ott,
Holtán az ész elaggva szunnyadott.

Gyakorta búsan visszagondolok,
Olly gyorsan, oh, hová repültek el
Az üdvderüt mosolygó szép napok,
Csalképzetem hiú reményivel?
Hisz még jelennen is mosolyg a hold,
Melly titkos esküink tanúja volt.

Midőn kezed kezemben reszketett
S megszámolám szűd dobbanásait,
Hivém, hogy kő szilárdabb nem lehet,
Mint, melly szivrejtekemben ég, a hit;
Akkor talán még a lehetlenen
Sem kétkedendett elfogult eszem.

Ki rója ezt föl nékem vétekül,
Hisz az, kit túlvilági üdv tetéz,
Kirt a lány mint élteért hevül,
Miket nem volna önkényt hinni kész?
Igaz keresztény mert csak az lehet,
Ki tisztán, mint az angyalok, szeret.

S te könnyeden, mint játékát gyerek,
Enyelgve a szent érzemény felett,
Nem szánva, hogy milly mélyen szenvedek
Gúnyeszközül vevéd szerelmemet;
S bensőmben így habár siránkozám,
Jajongva nem fakadt panaszra szám.

A kor nyomán évek röpültek el
S a sorssal némileg kibékülék,
Oh, mert olly jól esik, ha a kebel
Példán okulva élvez, égi bék!
S kiszenvedett dühös csaták helyett
Megtörve bár ér csöndes nyughelyet.

De csakhamar letünt e szent idő,
Miért kell újra látnom tégedet?
Itt áll megint a kinos szenvedő,
Tört sajka a zajos habok felett;
S szivemben, míg pillámra köny tolúl,
Emléked él kiolthatatlanúl.

Egyért könyörg ez elhagyott kebel,
Ne vesd meg, oh leány, esdésemet.
Ha tán még e szegény sziv érdekel,
Mit nem sokára búja eltemet,
Sirasd meg, oh, hűven sirast meg azt,
Ki érted most is éjeket viraszt.

Ha majd dicső honába költözött
S körüllebeg sírtúli szellemem,
S nem lészesz boldog más karok között,
Ne zengjen ajkad átkot ellenem;
Hisz haldokolva is tanúm az ég,
Megvetve bár, rád áldást mondanék.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Halászy József (19. sz.): Első április

Két leányka, bájoló szép
Mint a kikelet,
Gyöngytavaszra nyilt ki, bár még
Egy sem ért telet.

Náluk nincsen e világon
Szendébb, lelkesebb:
Bátor egy a másikánál
Hőbb, szerelmesebb.

Összesugtak és magok közt
Tervet főztenek,
Hogy szerelmes ifjaikkal
Tréfát üzzenek.

’Én hát inditványozom, szól
Hévvel egy hamis -
Öltözkedjünk torzalakba,
Ez lesz április!’

’Én veled nem értek egyet
S így nem érni célt,
Rejtsük inkább el magunkat’
- Másik így beszélt. -

„Nekem – mond egy harmadik – nem
Tetszik mindennapos csin egy sem
Lenne április.’

S hogyha tán ohajtanátok
Jó tanácsomat…
Halljuk a derék tanácsot!
Mond a többi hat.

Öltözkedjünk férfimezbe
Bajsz s szakállosan,
Ez lesz a derék április!
Monda hangosan.

S mint a hét leány helyeslve
A tanácsadást:
Már a más perc megkezdé az
Átruházkodást.

Hát a szomszéd kis lakában
Hét csinos fiu
Mint vitéz? Talán hogy köztük
Egyik sem hiu?

Ollyak ők mint bármellyik lány,
Tetszelgő bohók…
S a szerelmes lányi csókért
Váltig lángolók.

- Nos tehát mi lesz a végzés
- Mond közőlük egy -
Ki leszen, ki kedvesétől
Csókot kérni megy?

- Egy se – mond egy barna – ebben
Meg nem egyezem,
Mind, vagy egy se, mert különben
Elhiresztelem.

S mit tevének? Elhatárzák
Nagy szeszélyesen,
Hogy leányi mezt cserélnek
Ünnepélyesen.

Gondolák: hogy női mezben
Csókot nyernek ők, -
S hölgyeikkel aprilt üznek
A hű szeretők!…
***
Már a hölgyek várva várták
A hű ifjakat,
A gunykaczagva illegették
Álszakállukat;

És az ifjak is közelgtek
Nőruhák alatt,
S mind a két fél azt remélte
Győztöt ő arat.

Rendre ültek, nyíl az ajtó - -
Szivök megdobban:
S hét fi helyt a szűk szobába
Hét leány toppan…

Egy se szólt, némák maradtak
Mint a tőkehal,
 S vig szeszélyök elbucsúzott
Játsziságival.

Hölgyek férfi – s ők leánykört
Véltek lelni ott,
S mint a két fél éhes vágya
Igy kijátszatott. -

Igy csalódék a spanyol grand
A hü kép szerint .
Kire hölgy helyett öléről
Rút matróz tekint.

Már a hölgyek álszakálla
S bajsza hullni kelt,
És az ifjak szűk ruhája
Hosszakat feselt.

Mért a vig kacaj köröttük?
E zsivaj miért?
Ki pironkodik közöttük
Árulásaért?

Im a hölgyek bajsz s szakálla
Földre pártola
És az ifjak nőruhája
Mind kitágula…

Vége nem lőn a kacajnak
És fogadva lett:
Hogy ne űzne senki aprilt
Többé más felett.

S ifjaink, kik csók után úgy
Sóvárogtanak,
Esküvék hogy szándokokrul
szót ses szólanak.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lauka Gusztáv (1818-1902): Tolvajpercek

Paul Kockot olvassa
Zsanetke szüntelen,
Főleg ha jó atyus 
S mamácska nincs jelen.

S bár egyedül mulat
Kedves óráiban,
Halvány arcán a pir
Bevádló szine van. -

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Jeszenszky Dani (Danó 1824-1906): A völgyi leány

Keskeny völgy ölében
Bus magányosan
andalg egy leányka
Fölviditalan.

Ott virit a rózsa
Ott a liliom
S zeng vidáman a dal
Lenge lombokon.

Hajh hiába a dal,
Hasztlan a virány;
Nem vidul a dalra
A bus völgyi lány.

Lányka mért a bánat?
Mért a fájdalom,
Melly lehervaszt minden
Éket arcodon?

Mért adád a búnak 
Ifju kebledet?
Nem találsz-e többé
Édes örömet?

S hallgat a lány, forró
Köny rezeg szemén,
Hallgat a lány, néma
Bánat ül szivén.

Arra jőnek ifjak
Dallal ajkukon,
S visszazeng a vig dal
A hegyormokon.

„Jer körünkbe, zord itt
Sorsod e leány;
Árt a néma bánat
Árt e bus magány.

Szép korunk virága
Most virit nekünk;
Azt megyünk letépni:
Lányka jer velünk!”

S hallgat a lány, forró
Köny rezeg szemén,
Hallgat a lány, néma
Bánat ül szivén. -

S melly fölött állt, hantra
Hullnak  könyei,
Benne nyugszanak hajh!
Sziv reményei.

Zöld ruhában jő majd
Ifju lánysereg,
Vig dalával eltel
A mező s berek.

„Arcodon a bánat
Társné mit jelent?
A magány elhervaszt,
S bánatot teremt.

Szép korunk virága
Most virit nekünk,
Azt megyünk letépni,
Társné jer velünk!!”

S hallgat a lány, forró
Köny rezeg szemén,
Hallgat a lány, néma
Bánat ül szivén.

Ismét hölgyfüzér jő
A menők után;
Özvegyfátyolokban,
Arcban halovány.

Szomoru karének
Hangzik,merre megy,
Gyászdalára búsan
Visszazúg a hegy:

„Búban száll az est,
Búban kél a nap,
Nincs öröm számunkra,
Nincs az ég alatt.

Kedvesink sirjára
Tépni elmegyünk
Hervadott virágot,
Társé jer velünk.”

S gyászkörükbe állt a
Bánatos leány;
Özvegyfátyolában
Arcban halovány.

S míg a többi messze
Szed virágokat,
Hozzájok hasonló
Hervadottakat: -

A völgy bus leánya
Keskeny hantra hág,
Sirján kedvesének
Lőn hervadt virág!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Beöthy Zsigmond (1819-1896): Csöndes álom

 
Fehér párnán fehéren
Egy ifju lány pihen;
És álma, keble csöndes,
Mint egyház ünnepen.

Rózsái archavába
Temetve tüntek el;
Nincs ajk, melly fölszíhatná,
Nincs olly erős kebel.

Mellette édesanyja
S testvére agganak:
Mikor kelend mosolygva
A nap sugárinak?!

De a nap elsugárzott,
S a lányka még pihen,
- És most sejté csak anyja
Megcsalt reményiben:

Hogy lánya istenének
Néztébe sülyedett,
S ezért hogy édes adni
Egy földi életet.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Tompa Mihály (1817-1868): Búcsuzó leány

 
Csendlakta magány
Búcsúzni jövék kebeledre!
Dallos csalogány,
Száz tarka virány,
Elválnom e kinos örökre!
Mert érezem.. oh de kimondani fáj:
Most látlak utólszor hüs erdei táj!

Megtérni akar
Emlékiben, édeni multam:
Kit lengve takar,
Bús siri avar:
Ah, itt kebelére simultam!
S a hű szerelem szavat ejteni félt,
Arról, csak az érzelem ajka beszélt.

És lelke magát
Mély andalodásba ha ejté:
S rám fűzve karát,
Forró ajakát
Ajkimra tapadva felejté:
Nem festhetem létem e pillanatát,
Mennyben vala lelkem, elhagyta lakát.

S ah, most szomorú
Ezernyi virágival a föld!
A lombkoszorú,
Mint őszi ború,
Fájó kebelembe’ panaszt költ:
Hüs völgy, kit öledre bu árja ragadt:
A sziv beteg érzeni bájaidat!

Ez végtavaszom,
Ez hinti siromta le árnyát…
Mellyen nyugalom,
Mint estfuvalom,
Altatva lebegteti szárnyát.
S míg dalt zeng hantjain a csalogány:
Megnyugszik ölében az árva leány. --

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Pájer Antal (1817-1881): Tavaszkor

Magasba leng föl a szelid pacsirta,
Dalár folyik le kisded ajkiról,
A mellyben a természet lelke szól,
Hogy a tavaszt virág- s örömre birta.

Hol az, ki keble szent sugalmiból
A legmüvészibb éneket megirta?
Vagy az, ki mesterékesen kisírta
Legistenibb dalát a szív alól?

Figyeljen e madárka zengzetre,
Midőn együgyű dalja mennyet ére,
Mi báj lehelli át ez édes árt?

De a ti lantotoknak énekére,
Az ujj mit ész szabályain kimére,
Hideg fesz ád csak őszi fénysugárt.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lakner Sándor (1822-1847): A kisded halála

Elállt a szív verése,
Örökre megfagyott,
S picin koporsójával
Mély sírba záratott.

És nem remélve, mégis
Csalódik minden ész,
Ha a szép gyermekecskét
H a l o t t n a k  hinni kész.

Nem élt ő a világnak,
Létét nem tudta még -
Csak  á l o m   f o l y t a t á s a,
Mit rá küldött az ég.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Tompa Mihály (1817-1868): A virasztó

 
A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.

Hogy csöndesülni tudjon
Fájdalma, nem hivé;
S arcán a szép tavaszból,
Mi sem maradt övé.

Fölnéz bágyadt szemével
És összeborzadoz:
Arc néz felé, hasonló
A sir lakóihoz. -

Szegényt míg úgy gyötörte
Kis szive bánata:
Felejtett tükörébe
Tévedt pillantata.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lisznyay Kálmán (1823-1863): A siratók

Két ifju tart busan
Egy sirhalom felé,
Hol a legszebb virág
Enyészetét lelé.

Egyik testvért sirat,
A másik szeretőt;
Könyezzétek meg a
Szent búban szenvedőt!

De ők nem ismerik
Egymást s egymás buját,
S tovább haladnak így
A sir virágin át.

Mig végre rózsafán
Új sirhalom fölött
Megállnak zordonan
Keserves gyász között.

De a hant rétegét
Nem ölelhetik át; -
S zokogva ott lelék
Az édes jó anyát.

Az  é g n e k  szülte ő
Szép angyalgyermekét,
S a  f ö l d  ölelte be
Szűz keblét, hű szivét…

Jolánka gyönyörül
Virágza egykoron,
Eljegyzett mátka volt
A szende hajadon.

Lengyel lovag birá
A drága hölgykebelt,
Mig testvérbátyja rég
Merész csatákra kelt.

A hölgy imádta a
Kiűzött bajnokot,

S menekvő szivének
Hazát, keblén adott,

Mint templomot nyitá
Meg néki kebelét,
s az árva hontalan
Ott lelte édenét.

S most lelkén végtelen
A szánó fájdalom,
Dult szivén önmaga
Egy élő sirhalom!

Üdvromján a szülő
Némán imádkozott,
Illy veszteség miatt,
Ah ő nem szólhatott!

Illy kinra nincs szava
Elfogytak könyei,
Pedig a könycsöpek,
Enyhület gyöngyei!…

Szegény már harmadik
Halottját ásta el,
S most önmaga készül
Utánuk… mennybe – fel…

A bátya nagysoká
Megtudva a viszonyt,
Mellyet a szerelem
S az isten gondja font, -

Szivmetsző kinosan
Mint egy buverte lant,
Imigy köszönté föl
A lengyel hontalant:

’Üdvözlöm én a hű
Szerelem emberét!
Ki szivszakadva él
Ha veszti kedvesét.

Fohászit siralom
Szellőkké érleli,
S utána könyiben
Egy tengert sirna ki!

Testvérem kedvese,
Jőj karjaim közé,
Reánk e sorslepelt
Az istenkéz szövé.

Ha majdan éjfelen
Föld és ég elborul,
Szaggassunk sirfüvet -
S virágot vánkosul,

Milly fájó kéj leend
Ha róla álmodunk
S álmunkban ajkiról
Szellemcsókot kapunk!’

S illy kinbeszéd után,
Mélyen elalszanak
S fölöttük éjfeli
Sirszellők inganak.

E hármas bánatot
Az ég is érezé,
S megnyilott kebliből,
Egy angyal leng elé.

Gyöngyös párázatu
Borúpalást között,
Isten tündéreként
Leng a sírdomb fölött.

S kinek imáira
Megnyilt az égi bolt,
Ez áldás angyala
J o l á n k a  lelke volt.

Övéit mennyben is
Olly hűven szereti,
Szellemkarjaival
Lelkéhez öleli.

Raphael bűve kell
Illy képet festeni,
Ki vásznán szellemet
Tudott teremteni.

Mert oh! Ki mondja meg
Fölötted sirhalom;
Mellyik három közöl
Legszentebb fájdalom?!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Pönögei Kis Pál (Petőfi Sándor 1823-1849): Lopott ló

Mint a porszem, szélvész
Fuvatán,
Röpül a legény gyors
Paripán.

„Honnan, atyafi, olly
Hevenyén?”
’Pusztárul csikóval
Jövök én.

A nyeritő ménes
Ott legel;
Pej csikómat onnan
Loptam el.

Túri vásár nincsen
Messze már:
Szegény legény oda
Lovon jár.’

„Ejh, nem úgy, jó földi,
Nem úgy ám!
Adja kend csak vissza
Paripám.

Enyém a ménes, melly
Ott legel,
A csikót kend tőlem
Lopta el!”

De szavára nem hajt
A legény;
Őkegyelme már jó
Tova mén.

Mégis a gazdának
Vigaszul,
Hátra fordulván, így
Válaszol:

„Föl se vegye kárát,
Gazduram!
Hiszen úgy is elég
Lova van.

Hejh csak egy szivet birt
E kebel:
Azt is a kend lyánya
Lopta el!”

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Vajda János (? 19 sz.): Róma – Három képben

 
I.
A ronda szükség összevezet Tibér
Partjára éhes férfiakat, kik ott
Seregbe gyülnek össze, edzett
Karral emelni acélt egekre.

A kis falúbul város emelkedik,
És lesz diszévé a Capitolium,
És két halomrul nézi büszkén
A hamar őt uraló világot.

A gyülevész nép nemzet, erős leszen;
Törvényimádó, rendszerető, a harc
Veszélye közt ingathatatlan,
Halni tudó, de igát türetlen.

Nem a szerencse, férfi erénye győz,
Átszáll sasával a havasok fölött,
A tengereknek árja nem gát
Hogy letiporja a fél világot.

Hol a nap első súgarait veti,
Eufrat vidékin rettenetes neve,
Hol Iszter a tengerbe ömlik,
A skita hős erejét megérzi.

A balti tenger habjai ismerik,
Előtte hódol régi Britannia,
A gallusz úrnak vallja s a vad
Cantaberek faja megszelidül.

A szent Nilusnak habjai tisztelik,
Kartágo főt hajt s büszke Numidia,
És Róma földe lesz, hol Atlasz
Vállai a nagy eget feszitik.

Ki van ki hozzád mérni acélt erős?
Ki van, ki szembe szállani hős veled?
Egy nép vagy a világon ősi
Róma, - tied: hatalom, dicsőség!

Bámulja a nap szép palotáidat,
Nem hisz szemének; „honnan e fény, erő?
Honnét e sok kincs, e dicsőség,
Mellyre Olymp irigyen tekint le’?

És látja hogy nincs semmi lehetlen ott,
Hol férfikar küzd, s bölcsek igazgatók,
Hol vesztegetlen áll az erkölcs,
Hol haza és becsület szeretvék!

II.
Magasbra szálla, Róma, merész sasod,
Mint a világ más szárnyasa bármikor;
A föllege körét haladta
És beüté a tüzárba karmát.

Fölment a naphoz a mennyköveket hozott
Onnan magával; és remegett a föld;
A mint akartad, minden úgy lőn. -
Róma parancsai Zeüsz parancsi.

De nincs a szellem már e falak között
Melly a világot volt vala hóditó;
Nem indul e nép tettre, nem vágy
Fényleni népek előtt erénnyel.

Feledve, hagyva a rögös ut, simán
Csapongnak ők már kényeik, élv után;
Nem  tenni, hagyni a vitézség,
És heveredni dus asztalokhoz.

Hol a vitéz faj, győzni tudó csupán
Vagy halni? Merre küzd, Scipio, hadad?
Hol sir leverve Hannibal? Hol
Dűl le romokba kevély Corinthus?

A mit szereztek harcban a hős apák,
Elkölti mostan dus lakomáiban
Az ivadék, melly telhetetlen
Bor- szerelem- s alacson negédben.

Nem hont szerez, nem védi a meglévőt,
De hogyha szükség, jól eszik és iszik
Érette, és elmondja gőggel
Hogy Romulus vala alkotója.

De jő a barbar; kardot, acélt mutat,
És elkiáltja: „már eleget falál,
Elég soká nyújtózkodál lágy
Pamlagodon, jere, küzdened kell.”

És Róma, nem mer küzdeni, honn marad,
S használni éltét dús lakomákba jár;
Helyette vérmezőkön izzad
Zsoldosa, és aranyának örvend.

De veszve van már, hogy kiadá vasát
Gyöngült kezéből. Hogyha te rösteled
Megvédni tüzhelyed, ne gondold,
Hogy leszen, a ki halált tür érte.

Mint jósolók, lett. Zsoldosaid magok
És zsoldosidnak főnöki nyomtak el,
Megjött a barbár a szelekkel
És levevé nagy arany palástod.

Koldus, mezetlen vagy kezeden nehéz
Láncok csörögnek. A Capitolium
Földulva, rontva; isenidnek
Templomait kirabolta vad nép.

Törölve vannak hajdani istenid:
Minerva, Jánus, Jupiter, és Venus;
Elrontva oltáruk s helyettök
Új hatalom nyeri áldozatját.

Oszd a világnak, rajta, parancsidat!
Hol van, ki hallgat szódra? Nevetnek ők,
Dőzsölnek, és te sirsz; ruhádnak
Gyász feketéje örökre tartó…

III.
Kit nagyra szültek, nagy marad az soká!
Kit tündökölni helyheze isten az
Ormokra föl, helyét birandja
Minden idők sorain keresztül.

Undok bünökbe fertezetig merült
Királyi Róma, s buknia kelle, mint
Még nem bukott más: földre hulla,
S barbar előtt ölelé meg a port.

De ködbül új nap égre emelkedék,
És messze küldé szende sugárait.
Tetszett az új fény a világnak
És öröm áradozá keresztül.

A harci ész közt templomok álltanak
Hol béke, csönd és szent nyugalom lakott,
Hol a hadak kemény vezérit
Megzabolázta az égi eszme.

Kiket veszély megdönteni nem tudott,
Kik a halállal szembe rohantanak,
Bárány gyanánt hagyák vezetni
Önmagukat, hova Róm’ akartad.

Te más alakban újra parancsolál,
Megrendülének mennyöveid előtt
Az egyesek, népek, családok, -
Rettegve a biboros királyszék.

Ki mondja meg, szent Róma mikor valál
Hatalmasabb: most, vagy mikor a világ
Kardodnak élét rettegé, és
A legióknak előtte hódolt?

Hajdan, midőn a Tigris-Eufratig
Parancsolál s a nyúgati tengerig?
Vagy most, midőn három világrész
Azt hiszi és teszi, mit parancsolsz?

Fényed nagyobb mint volt Augusztusé - 
De már deleltél – szólj, mikor ébredez
Újabb korány ismét fejedre
Fénybe föröszteni büszke földet?

Mert nem hihetném hogy köd eméssze föl
A régi fényt és régi sugárakat,
Élned, ragyognod kell tenéked
Hosszu idők sorain keresztül.

A kor bebáboz néha egyéneket.
De pattan a báb s lepke röpül elő
És könnyű szárnyon száll magasra
Égi virágokon édelegni.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Vidor Emil (Kerényi Frigyes 1822-1852): Dalnokbaj

 
Dal a sziv hangos verése!
Egykor így daloltam -
A midőn a szerelemnek
Még ujonca voltam.

Nem, nem így van tarka nép
E magyar hazában:
Itt meghalhat énekével
a dalos magában.

Tedd szivedre kedvesedek
Lágy kezét s megérti -
Idegen hang a magyar dal
Még talán megsérti!

S míg közöttünk a leány mind
Honlány fogna lenni:
Jó fiú meleg sziveddel
Elmentél pihenni.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Pájer Antal (1817-1881): Lantomhoz

  
Jövel, jövel kezembe, árva lantom!
Ó hadd feszitsem föl szent hurjaid;
Zengd e sziv örömét, vagy bánatit,
Mint játszó zajlatát reád sohajtom.

Zokogd föl a véres mohácsi kanton
Lehunyt apáknak drága hamvait;
S zengd Mátyás gyözedelmi harcait,
Csatákra buzditó vezéri hangon.

És zengj szerelmet oh de hősi lángut,
Melly lelkesitve minden ifjat átfut,
Mint Vesselényi hölgyeé vala:

Hogy félve nyögje szét a szikla bérce,
S mind a ki hallja, tudja és megértse, -
Ez egy magyar sziv ősi gyászdala!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Petőfi Sándor (1823-1849): Álomkéjben

’Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente fösti égi kéz;
Az álom ablak, mellyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpültem
A levegőt, a végtelent.’

„Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! Örvendezz,
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.”

És nőtt a gyermek; lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szivnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyom a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpült a büvös ének,
Lehozta a hir csillagát,
És a költőnek, súgarábul
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze,
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága
Éltébül egy-egy drága nap.

Gyehenna lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék,
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

„Halál! Ne vidd el őt karombul,
Ne vidd korán el a fiút;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?”

’Anyám az álmok nem hazudnak:
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak
Anyám, soká, örökkön él!’

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Halászy József (19. sz.): Legédesb jutalom

Kis szobácska rejtekében
Barna ifju ült;
Asztalán beirt papirból
Több szelet terült.

Lángszemében vágya égett,
S kétkedés szivén,
Illy szelid, reményes arcot
Még nem láttam én.

Irt, de ollykor fölsohajtott,
S elmerült igen,
Mintha gyöngyöket keresne
Keble mélyiben…

S mint az eszmekép szivében
Fölelevenült,
Szép vonásin ihletettség
Égi fénye ült.

Műve kész lőn, s áttekintve
Néma rendelt:
Meghaladva látta benne
Szűk reményeit.

’Ida ah4 lerajzolám én
Bájvonásidat,
Szűmben élt a kép, s szivemből
E hű másolat.

Nézd a kék szem csillagában
Szűz szerelmed él,
Melly magasszerűbb a mennynek
Üdvösséginél;

Ajkidon mosoly virágzik,
Liljomártatlan,
És dalukban a virágnak
Tiszta méze van.

Hajselyemnek árnyzatában
Homlokod derül,
S kebled új haván a bájnak
Csábhatalma ül!’

Szólt az ifju s tulragadtan
Földi gondjain,
Elfogóék, s már ne élt hang
Mézes ajkain.
***
Mig az ifju képzetittas
Gondba sülyedett,
Székkarára egy madonna-
Fő ereszkedett.

Hókezét az ifju vállán
Megpihenteté,
Bájos volt: arcát szerelme
Megdicsőité…

S csók hangzék, és fölriadt az
Ifju általa, -
S Ida csókja szivsugallott
Művén lángola.

Ó! Idám – szólt – üdvözítő
Bájos angyalom,
A költőnek hidd! Ez a leg-
Édesb jutalom!!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Tompa Mihály (1817-1868): Végpanasz

 
Tavasz van… a táj kéklő halmirul
Felém mosolygó élet, ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én… miként kinyilt virág-
Bokorban, a mult évi száraz ág!

A természet új köntöst ölte fel,
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sirvirágot öntöz künnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!

A kedves él, - de halva nékem ő…
Élő halottat gyászol életem;
Bús messzeség, a gyászos  t e m e t ő,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sirhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!

Aggó szülék hiven karolnak át,
Még is szememben árva köny ragyog;
Kezet szorit velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!

Az ifju sziv egy kurta év előtt,
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is… hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!

Hogy rám az ég megnyugvást küldene.
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak kinom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy!… nincs többé mit veszitenem,
Ostor, vagy áldás egy becsű nekem!

Mert bár öleltesd újra őt velem:
Megőszültek az ifju napjai…!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak – mint halálé – csókjai.
Ha megtört a sziv nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.

Ah hagyjatok gyászomnak engemet…,
Tudjátok: a tavasz ha elvirul;
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgy is földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kin árva gyermekét!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

- L – Ida (19. század): Alvó leányka fölöttem

Alszol kis gyöngyvirág,
Mint boldog üdvezült,
Szemedre dalszelid
S mézédes szender ült.

Arcodnak ifjudan
Elömledett havát,
A gyermek – ártatlan
Pirlob futotta át.

S ez arcnak bájegét,
Mellyen kegy ünnepel,
A szenvedélyború
Még nem redőzte el.

Igy szép vagy édesem
Gyönyördus égi szép,
Mint jámbor gondolat,
Mint tulvilági kép!

Aludják bájvirág,
Álmod nyugodt legyen,
Mint angyaltársidé
A titkos mennyeken.

S ha majd fölébredendsz,
Kiolta szendered,
Mint alva légy nyugodt
És olly elégedett;

Mert mint hogy szenvedély
Átjárna tőrivel, -
Úgy inkább édesem
Többé ne ébredj fel.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Samarjay Károly (1821-1894): Visegrád

 

Hast du das Schloss gesehen
Golden und rosig wehen
Die Wolken drüber her.
U h l a n d.

Visegrád! Ormodon
Hajdan király lakott,
Most is a saskirály
Szirttrónon fészkel ott.

Naponkint útasok
Rád föltekintenek,
De kéz nem int alá,
Lakóid nincsenek.

Kopár szirtormaid
Kékellő mély vízen,
Habokban fördenek
Dunánknak medriben.

Tükörben látszanak
Ezüst hullámiban,
De tornyod viz alatt
Im fölfordulva van!

Minden fölfordula
Benned, s rég puszta lőn,
Villám s fölleg honol
Veled magántetőn.

Még áll az egykori
Rabok mohos fala,
Lánccsörgés és panasz
Közötte elhala.

Hol van Zách és dühe?
Ébredni ő se fog…
Hol tőre villogott
Ott rommadár huhog.

Hol vannak magzati?
Hajh! Ők ártatlanul
Haltak, de sírjokon
Átok viharja dul.

Klára! Szelid leány!
Rablott erényedért
Mért lettél áldozat?
Mért vől olly szörnyü bért?

Károly! Tőled hová
Szállt a jog istene,
Midőn zsarnokszavad
Kiáltád ellene?

Hol voltak a szegény
De gyáva honfiak,
Kik gyász parancsiban
Egyezni tudtanak?

Miért nem keltek ők
A honnak gyermeki,
A trónt és a hazát
Bűntől megmenteni?

Nem volt ki szót emelt
A tipratott jogért
Nem kért véres boszút
A nép illy tettekért? -

De éjjel láng között
Jőnek Zách magzati
Felhőn, s Károly lakát
Átkuk megrengeti.

Tüzes villám közöl
A romra néznek ők,
Ártatlan éltükért
Boszút, gyászt hirdetők.

A zsarnok fénylakát
Dörögve nézik át,
Zúgják enyészetét
S a villámok szavát.

Zúgják és rémesen
Inognak a falak,
Visegrád! Romjaid
Dörgés közt foszlanak.

Vagy új derű hasad
Ismét eged fölé,
S eltünnek rémeid
Az éjlepel mögé.

Újonnan hajnalon
Piroslik romfalad,
Hol Mátyás trónja állt
Arany felhők alatt.

A hajnal csillaga
Melly éjben rejtezett,
Reszketve rád tekint
S eltűn romod felett.

Hűs szellő lengedez
Táv erdők mélyibül,
Az ébredő madár
Dalt zeng bérced körül.

Tudnék mint istenek
Teremtni, porba még
Nem szállnál, romtetőd
Újonnan fénylenék.

De én ledőlt falad
Mozdítni sem tudom,
Enyészted s multadat,
Azt zengi csak dalom.

Tetődre szállok, itt
Az anda képzelet
Merengve századok
Enyésztén átvezet.

Miként az égi hold
Tetőn és völgyeken,
Varázsban reszkedez
Borongva képzetem. -

Romodbul egykori
Fényed ég fölmerül,
Mögötte képzetem
Álmokba szenderül.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Beöthy Zsigmond (1819-1896): A hontalan

 
Ha mégysz ki reggel ember a mezőre,
Ki honnal birsz, de melly csak lak nekem,
Hol zöld selyembe szövék a virágok,
De hol virág számomra nem terem;
Ha mégysz hajnalban e selyem mezőre,
Meglesni a kelő természetet,
S fris arca pompájába elmerülve,
Hallasz vidám s fájdalmas éneket:
Csodálkozzál, hogy a szenny tiszta kék,
S hogy len mégis harmat csilláma ég!
Öröm, könyű, és fájdalom s vidámság
Szövik csak életté az életet;
Még a nap is félhet borútol estig,
S gyakorta pályáz el felhők felett.
- Két ember üdvözölte künn a hajnalt,
Nevetni, sirni mindegyik tudott;
És sirt az egyik, társa míg mosolyga,
S bú és öröm két dalba olvadott.
A honfiu méltán dalolt vigan;
De sirtam én megtépett hontalan!
Ti! kik mondjátok sirni gyermekesség,
S haszontalan kesergni hon miatt,
Ha van föld, melly kenyérrel és vizével
Enyhitni fogja éhem s szomjamat:
Ti halljátok meg szívem vallomását,
Melly mint imádság, olly bünszenytelen:
Mikép hazámmal lelkem összefüztem,
És lánca áthat földi éltemen,
S szakasztanám ki szűmből e hazát:
Öngyilkolásnak venném el díját.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lakner Sándor (1822-1847): Népdal

Hét meg hat: az tizenhárom:
A farsangot alig várom,
Mint tavaszt a fürge fecske,
Mint urát az új menyecske.

Beh okos volt az a fajta,
Ki a párost kigondolta; -
Bús a leány, ha egyedül
Tornác alatt epedve ül.

De ha szépen mint virágszál
Hű Palkója mögötte áll:
Szive dobog örömében
Táncra kelne jó kedvében.

Kinek nincsen páros ágya
Be sem nőtt a feje lágya;
Azt sem tudja a nőtelen
Miért mosolyg nap az égen.

Gyakran könyez, gyakran sohajt,
Ismeretlent kiván, ohajt,
Egyszer izzad, másszor fázik,
Még sem tudja, mi hibázik?

Jertek hát előmbe, lányok,
Ártatlan szép gyöngyvirágok!
Ki meghódít utójára,
Azt viszem el a tanyára.

A barna hogy pirul amott,
Mintha tudna minden titkot,
Tudja is, hogy minden áron
Tőle függ csak boldogságom.

Jer hát elő, kedves Maris,
Te kis bohó, te kis hamis!
Ne sirj, hisz a jövő télen
Te lészsz az én feleségem!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Samarjay Károly (1821-1894): Népdalok

I.
Isten hozzád

Isten hozzád drága szép galambom!
Lelkem is sir, én Dunába ugrom.
Meghalok, mert csókot másnak adtál,
Hejh! A kert végében mit fogadtál?
Majd ha erre visznek s földbe tesznek,
Jőj a sirhoz, mondd el a keresztnek,
Hagy te egykor engemet szerettél,
S meghaltam, mert más babája lettél.
Jaj de siromon ne sirj galambom,
Mert én azt a siron át lehallom,
Megfordulnék és a sirt kitörném,
Felpattannék, szived át ölelném,
Meghalnál, vagy megijednél tőlem,
S föld végéig futnál majd előlem.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Tárkányi Béla (1821-1886): A nemtő (ballada)

 
Még csönd van a város fölött, -
De im zendül a vészharang:
S a nép ijedve összefut,
Sok ajkakon megáll a hang.

Szétnéznek… barna füstgomoly
Kavarg szikrázva ég felé,
A bősz láng mit csak érhetett
Kimélet nélkül elnyelé.

A szél kitárva szárnyait
A lánghoz bosszutársnak áll,
S a fölriadt város fölött
Ropogva, bőgve s rontva száll.

Bus vérpalástot ölt az ég,
És szánakozva visszanyög
A tompa zajra, melly felé
A tűzörvényből felhörög.

Itt félig égve gyermekét
Kapá ki anyja és szalad,
S atyját emelve görnyed egy
Fiú a kedves suly alatt.

Ott férje biztos karjain
Fut egy nő üszkön lángon át,
Amott barátot ment meg egy,
A tűznek hagyva vagyonát.

Oh milly magasztos győzelem,
Mit illy halálos vész felett
Feledve mindent s önmagát
A sziv igaz szerelme volt!

Dühöng a szél, pusztít a láng,
Ropogva dülnek a falak,
S sok élet és remény fölött
Bús sírkeresztül állanak.

Terjeng a vész, s egy házra csap,
Melly minden sarkán fölremeg;
Tüzéből hű testvéri kar
Egy sápadó nőt mente meg.

„Hah gyermekem!” kiált a nő
S a lángba visszatörni kész,
Kiált, de nem bocsátja őt
Új vészbe a testvéri kéz.

Kit érhet gyötrőbb fájdalom,
Miként egy hő keblű anyát
Ha kötve vannak karjai
S veszélybe látja magzatát?

De a hol elhal a remény
S minden segély sükertelen,
Az ur hatalmas szelleme
Nemes szivekben megjelen.

Pusztit a tűz, a nő kiált:
S a város békeangyala
A lelkes érsek ott terem
Arcán erő s részvét vala.

Jön, lát, hall, és körültekint,
„Ki megy be – szól – a gyermekért”
És szózatához súly gyanánt
Tesz kétezer forintnyi bért.

Mindenki meglepetve áll,
És hallgat mozdulatlanul,
A tűz ropog s alél a nő,
A főpap szive tettre gyul.

Vizet vön és az égre néz,
S isten nevével bérohan
A gyáva népség arcain
A szégyenülés pirja van.

Dühöng a szél és reng a ház,
Feszült kebellel áll a nép
S a főpap hozva a fiut
A láng dicsfénye közt kilép.

A nép szemében köny remeg,
S fölharsog hálaszózata,
Imádva istent, hogy neki
Illy lelkes főpásztort ada,

A nő föléled, hála szól
Szivében, ajkán s szemein,
de már a  n e m t ő  akkoron
Máshol segite hivein.* 

(* E nagylelkű főpap Apchon auchi érsek volt.)

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lauka Gusztáv (1818-1902): Őszinteség

 
’Alszol-e Tinikém
Te kis szőke bohó,
Csevegjünk keveset,
Tőled édes a szó!’
„Bácsikám, bácsikám
Hiába beszélek,
Megmondtam már! – neked
Alszom a míg élek.”

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Liszy Vajk (Liszy István 1821 körül -1893): Bertához

Leány! Ha elgyürüzted
Szerelmes szivemet,
s keblemben fölgyulasztád
A pusztitó tüzet.

Jőj! Oh siess – im esdek,
Eloltni szüm hevét,
S csókzáporoddal öntsd le
Szerelmem lángtüzét.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Jámbor Pál (1821-1897): Egy anya gyermekéhez

Munkára föl! Hosszú a nap,
Sorsom beteg, szegény,
S fölöttem súlyos fölleget
Hallok zuhogni én.

Fonyadt az arc, a test nehéz,
Mint tél a sziv hideg,
Örvény a lélek, mint a sir
Az élet olly rideg.

Nem gyúlad a kebel honért,
Üres, nincs isten ott,
Kemény kérgére istenül
A gyűlölet fagyott.

Élet, halál, vagy álom ez?
O ennek nincs neve!
Nem él, nem hal, nem álmodik,
Ki élve holt leve! -

Kié e kép? Nem ismered
Gyermek: te képed ez!
Ki ifju-aggon dicstelen
Sírod felé sietsz.

S ha jő az éjszakóriás
- Pirulhatnál! – ki véd?
S több éltet – nincs föltámadás -
Nem ad se föld sem ég! -

Puhulj! S ha hallasz vérzeni
Egy elgyöngült anyát,
Gondolj reám, s átkomra majd,
Én voltam az -  h a z á d.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Halászy József (19. század): Kútba estem

 
’Kútba estem’ – szólt a lányka,
„Ki huzzon ki kedvesének?”
’Máli, Ida, vagy Mariska’.
„Férfinak kell” felelének.

De a lányka ellenálla,
Bár a csókért úgy hevüle,
És e percben a szobában
Sirsötét homály terüle…

„Szabad a csók!” a pajzának
Egyetértve riadának,
S már a lányka ajka csókolt,
Mint e szók hozzájutának.

Új világgal monda a kör:
„Készen állnak a kihúzók!”
’Semmi vásár – szólt a kedves -
’Csak sötétben szabad a csók!’

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Császár Ferenc (1807-1858): Számüzött szerelem

Ah nem mosolyg már, Emma, szép szemedből
E szivre üdv; - te engem nem szeretsz!
Mit nem hivél, im, már is teljesüle,
Szerelmed nélkül még boldog lehetsz.

Boldog?… De kebled boldog mint lehetne,
Bár számkiűzte pártos magzatát?
Csöndes leend az; ah de földeritni
Ki fogja annak elpusztult honát?

Most számüzöttként bolyg, oh hölgy, szerelmed,
Bolyg elhagyott, nem ismert téreken,
S csak szűm kíséri tartós bánatával,
Kiséri hiven gyászos énekem.

S ha majd kifárad, és leül pihenni,
És visszanéz, hogy lássa szent lakát,
Hogy lássa egyszer még, s talán utószor
Csöndes – magában zsarnok asszonyát.

Bágyadt fejét nem fogja fölemelni -
A bú megölte őt, és társait;
Együtt nyugosznak: szűm, dalom, szerelmed,
Egy hant boritja síruk titkait!

 Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Császár Ferenc (1807-1858): Számüzött szerelem

Ah nem mosolyg már, Emma, szép szemedből
E szivre üdv; - te engem nem szeretsz!
Mit nem hivél, im, már is teljesüle,
Szerelmed nélkül még boldog lehetsz.

Boldog?… De kebled boldog mint lehetne,
Bár számkiűzte pártos magzatát?
Csöndes leend az; ah de földeritni
Ki fogja annak elpusztult honát?

Most számüzöttként bolyg, oh hölgy, szerelmed,
Bolyg elhagyott, nem ismert téreken,
S csak szűm kíséri tartós bánatával,
Kiséri hiven gyászos énekem.

S ha majd kifárad, és leül pihenni,
És visszanéz, hogy lássa szent lakát,
Hogy lássa egyszer még, s talán utószor
Csöndes – magában zsarnok asszonyát.

Bágyadt fejét nem fogja fölemelni -
A bú megölte őt, és társait;
Együtt nyugosznak: szűm, dalom, szerelmed,
Egy hant boritja síruk titkait!

  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Sujánszky Antal (1815-1906): A játékos

I.
„Szerencse! Egyszer légy hivem,
Imádód el ne hadd;
Könyörre mért nem lelkesit
Már annyi áldozat?”

Igy szól az ifju, s rémesen
Eltorzult arcain
Hajat borzasztva fölmerül
Az óriási kin.

Hiába zeng marasztalás
Nejének ajkirul,
Kit oldalához égi kegy
Kötött őrangyalul.

É szirtrepesztő hangokon
Hiába kér eseng,
Föllegredőzött homlokán
Derüfény nem dereng.

Hiába szól: az istenért!
Tekintsd nőd, gyermeked,
Irántunk nincs-e szűd ölén
Egy csepnyi szeretet?

Éhség kopogtat rémesen
Lakunknak ajtaján,
Hajolj könyörre lángoló
Szerelmünk zálogán.

„Ti élni fogtok, oh! Igen
Gyönyörben élni még.”
Kiálta ő, s az angyali
Nő ajkin csókja ég.

És mintha bőszült párducok
Üldöznék, elrobog;
S a szende nő halványszelid
Arcára köny csorog.

II.
Sötét teremben pisla mécs
Halvány sugárinál
Vad cimborák csoportja kincs-
Rakásnál körben áll.

A szenvedélydult arcokon
Remény és félelem
Dühös csatát viv, mint külön
Hatásu két elem.

S a néma csönden át öröm
Vagy kinkacaj sivit,
Mint a szerencsefordulat
Zsebet tölt és ürit.

S az ifju ott, kiért a nő
Keservkönyűje folyt,
S szívének visszaszerzeni
Reménye haldokolt.

S kiáltá: „többet cimborák,
Csak az nyer, a ki mer;
A bátor ér magas tetőt,
S a gyáva lenn hever,

Hiába, a sors változó,
Ma engemet kegyel,
Ledér mosollyal perc alatt
Kebléhez mást ölel.”

S szilaj kacajjal gúnyolá
A vesztő társakat,
Kiket tovább is merni készt
Már ennyi áldozat.

Dörögve szólnak, száz arany!
Nem, kétszer annyi még;
Szerencse istenasszonya,
Kit érend veszteség?’

Kereng a kártya és a kéz
Remegve tartja azt,
A szenvedélyharc annyi sziv
Erében vért fagyaszt.

S az ifjut éri veszteség,
Kisebb a pénzhalom,
S hideg verejték gyöngyözik
A felhős homlokon.

S kiált: „vegyétek ördögök
Csak az nyer a ki mer;
Az első kártyán mind e pénz,
Előttem melly hever.

S a pénzzel égi üdvöm is,
A nő és gyermekem,
Kiket vesztökre ihletett
A leghübb szerelem.

Szerencseharcra vérszopók!
Vagy élet vagy halál.
Lássuk, ki lesz, ki kéjözönt
Vagy kinpokolt talál.”

’Mi elfogadjuk’ lőn a sors-
Határozó felelet,
S a torz vonalmu arcokon
Alig lelsz életet.

S e bűnodúban csend honolt,
Megrázó a kebelt,
Minő a ős chaos fölött
Gyászolva ünnepelt.

S a néma csöndet ez szilaj
Sikoltás tépi szét,
S a vesztő ifju elrohan
Végezni életét.

S kün a viharzó förgeteg
Szivéhez olly rokon,
Felejtni készit nyughelyet
Zajos hullámokon.

S a zúgó szélvihar neki
Habörvényt nyit sirul,
S a bevesző fölött megint
Sirhanttá tornyosul.

III.
„Oh! Add anyám, add nyughelyül
Kevessé szivedet,
Ott tán az éhség nem gyötör
Halálig engemet.

Kün a borús ég záporoz,
Te itt ben könyezel;
Reményem bágyadt csillagát
Buéjed oltja el.”

’Bizzál az ég kegyelmiben,
Fiam légy csöndesen,
Mihelyt a förgeteg szünik,
Atyád is honn leszen.

Mert visszahozva gyámolul
Nekünk az isten őt,
Ki veszi nem hagyja soha
A jámbor szenvedőt.’

S a gyermek anyja kebelné
Felejtve bánatát,
Buzgó ajakkal zengi le
A szende estimát:

„Isten! Ki égi trónon ülsz,
Dicsérjük szent neved;
Tiéd az ég, a föld: te adsz
Nekünk létperceket.”

S imája, mellyen angyalok
Sirának könyeket,
Hogy ajkain lezenge, hall
Nehézkes lépteket.

A tompa zaj közelbre hat,
Az ajtó megnyilik;
S reményük tünde csillaga
Mély gyászba öltözik.

A férjt, ki nem szerette hűn
A nőt és magzatát,
Halottan hozzák,  és iszap
Rutitja hajzatát,

Szemének fénye megtörött,
És arcvonalmiban
Az óriási szenvedély
Rémképe vésve van.

A nő előtte, könytelen
Szemekkel, egy szobor,
Szivében a kétségbesés
És hit csatája forr.

És ajkain nem leng panasz,
Nem átok kinjaért,
Mit a könnyelmü férj öröm-
Fosztott éltére mért.

S még egyszer a szerelmi láng
Elárad hű szivén,
És csóközönben elterül
A férj hült tetemén.

S ez indulatroham között
Dult szive megreped;
És házról házra megy fia
Koldulni kenyeret.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Tompa Mihály (1817-1868): Lant és korona

 
Ti csak mulattok a költő dalával…!
Szép nektek az, - piros bársony darab,
Ha tudnátok: hogy egy élet szivéből
Folyt a pirosra festő drága hab!

S elgyultok-e a dalnok énekére…?!
Szép nektek az; fénylő selyem-szövet;
Ha tudnátok: hogy ő szivérzeménye
Szent szálaiból szövé az éneket!

Lelkének abból sző, selyembogárként,
Tündérhont a lant fölszentelt fia;
S mint Illést tűzszekéren elragadja,
A fönnen szárnyaló phantasia.

Röpül, röpül… de visszahall palástja,
Fönségiből lezeng az égi dal;
S vagy rózsaszárnyon jő, vig csattogással:
Vagy a kebelnek szent fájdalmival.

Sötét a föld, - a költőrajt idegen!
Lángszellemét a por le nem köti;
Türhetlen a nyűt, bár gyémánt s arany;
Trón és korona földi sár neki.

És lepkeként, melly áttöré gubóját,
A költő lelke mennybe visszaleng;
Szeneltessék meg ő neve… s porember,
Hajolva halld, mit égi lantja zeng!
***
Indúl a dalnok, utra kél vele
Tündérvilága, lantja, kebele;
Jár a világon, énekelve jár,
S édes dalától zeng a földhatár.
Elnémitván az édes csattogányt:
Az est fuvalma hallni őt megáll,
Bús dalt ha zeng, sirhalmok orminál.
Éjben a holdnak méla fényinél,
Édes szerelmet lantol – és regél.
Várak mohlepte omladékain
Föltámad a mult lantja hurjain.
Örül, sir a nép, hol fölzeng dala,
Szivét találva érzi általa.
Száz fő hajol meg a dicső előtt.
Mindütt dalának hire várja őt,
S a nagy világon, bármi utra tér,
Fürtin fris ágtól zöldül a babér. -
***
Dus tartományban a lantos megáll,
Holott dalára vágy az agg király;
Ő énekel… s szól rá a fejdelem:
’Ne hagyj o dalnok el, maradj velem!
Agg éltemnek már hosszu árnya van,
A csöndes esetet várom untalan,
Dalolj, míg élek, édes dalt nekem!
És oszd meg a királyi irónt velem;
Kincsem nagy, - birtokom kiterjedett,
Uralkodván tiz nagy nemzet felett,
S majd lantodon zengj lágy álmot reám…
S lesz éneked jutalma: koronám’
Ő mond: ”a költő csak lantjának él,
Nehéz koronát érte nem cserél.”
S indul… de a királyleány legott,
- Képzelni szebbet álma sem tudott,
Nem földi ő… tündérvilági szép! -
Eléje, napszemét lesütve lép:
„’O dalnok! – így cseng égi dalszava,
- Emelkedvén szűz keble  bűhava -
O dalnok! A trón, gyöngy s arany mit ér?
Szivem maraszt, s szerelme lész a bér;
Mennyről te lantod bájos hanginál,
O én tudom, gyakorta álmodál,
Mennyből a mennyet néked e kebel
Lehozza, dalnok, lángérzelmivel!
Maradj… o légy miénk… szép dalnokom!”’
Küzd… szédül a költő e hangokon,
S a tárt karokba elbüvölve hull. -
Megpattan árva lantján im a húr -
Feledve lét… dal… ajkok összeforr…
Hah, … szellemen győzelmet ül a por…!
***
Fön, - trónja biborán a dalnok ül,
Fény és hatalm sugározván körül;
Szivét tündérhatalmu nő-kebel
Forró szerelme melegiti fel.
S kihez keggyel mosolyga istene,
Kit a dal bajnokává fölkene:
Lantot ragad… de kürt riad legott,
Csatára hi királyt s hű bajnokot;
És elhal a dal – zúgván harcmoraj, -
Mint bősz viharban a kebelsohaj. -
Megtér az ütközetrül a király;
A nép örül; a dalnok szive fáj.
S míg a hon ül győzelmi ünnepet:
Titkon borong a harcbabér felett.
Hatalma nőtt, - leverte ellenit,
De ah, költőt csak a lant boldogit!

Királyi székén, izzadozva ül,
Száz gondok ölyve röpkedvén körül,
Országa súlyos terhe vállain.
Felé panasz sir ezrek ajkain,
Igazságért népek kiáltanak. -
S utána a nap fáradalminak,
Ha est borit be völgyet és tetőt,
Keblére vonván bájos hölgye őt,
Meglopja éjét, lángzó érzemény
S kéjmámornak merül el tengerén…
S ha szende nője mellől álmiban
Magát ellopva, lantjához suhan:
Mit ujja reszkető hurjain kicsal,
Ah… szárnyszegetten porba hull a dal!
Bus a költő, - szivén nehéz seb ég;
Pokolba hullt, ki mennyet álmodék.
Ah, más a dal tündérvilága, más
Huron kel a bú s a vigasztalás.
Ott fön röpült… göröngyös itt az ut; -
S hervasztja fürtin a zöld koszorut,
Mit érdemágakból a hir fona,
Égő sugárival a korona. -

De összetörni földi láncait,
Megcsattogatván fényes szárnyait -
Im, ébred a  szellem  hatalmasan:
S arany, gyémánt a porba sujtva van.
A dalnok él! Im, égi lantja zeng,
Lelkének bájvirága földereng;
Eltépve hull le porba a bilincs,
Csalfényiből a dalnokon mi sincs,
És szenvedelme, melly csak földi volt,
Vak ösztönével szivéből kiholt. -
Nagy a  szellem! Soká nem tűri ő
Nyügét, - s melly rabbá tégye nincs erő!
***
Kel a dalnok; s a bércek orminál,
Föllelkesülten, lantjával megáll:
Dall, - s öndalától elragadtatik,
Mit árrohamtól a könnyű ladik.
Fején kizöldül újra a babér,
Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér!
S im fölmagasztalt lelke, romjainál
Porbörtönének, mennybe visszaszáll. -

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Pájer Antal (1817-1881): Egy müvelt hölgyhez

 
Mint a nemes gyémántnak közepén
A nap sugári összetükröződnek:
Ugy rólad a báj és a csáberőnek
Központosult tökélye leng elém.

Hát még a dus müveltség s szüz erény,
Mellyek reád legszebb fényt kölcsönöznek!?
- Fődiszeül lehetnél bármi körnek,
E tulmüvelt kor ál s hazug delén.

De lány! A báj összes birása mellett,
Ha nem heviti hon szerelme melled, -
Silány üvegház kórvirága vagy.

S majmold bár a világ megannyi nyelvét,
Ha ős hazádé nem zeng ajkadon szét, -
Müvész korunk rezgő cimbalma vagy!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Vidor Emil (Kerényi Frigyes 1822-1852): Harangszónál

 
Nyugszik a völgy szenderegve,
Est pirul le ormiról -
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva szól.

Hallgatom, s ismert szavára
Elmerengek boldogan:
A ki önté a harangot
Tudja isten merre van!

És benyúlok gondolattal
A jövőbe, hogy ha majd
A jelennek nemzedéke
Nem örül és nem sohajt:

Lesz talán, ki énekimre
Elmerengjen boldogan,
Gondolván – ki ezt dalolta,
Tudja isten, merre van!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lisznyay Kálmán (1823-1863): Álomdal

Édes álom
Légy halálom
Reggelig!
Az álomképet,
A tündeszépet,
A mátkaszivek,
A tisztahivek,
Kedvelik.

Ha énvelem
A szerelem
Csöndes éjben
Álomkéjben
Ünnepel;
Üdvre talál e mátkakebel
S szivcserére vágyik,
Érzete lángja ha játszik
Álmai bájos képeivel.

Csöndes álom!
Ideálom
Föltalálom kebleden,
Szellemed e sziv mélyibe hat,
Mert szeretőmnek képe mulat
Velem homályos éjien.

Csillaggyöngyös
Éjszakában
Nyugszom tünde
Hölgy karában,
A ki szivhevülve,
Félig üdvözülve
Lángkebelemhez füzi magát,
Lágydad édes
Csókot ád,
S isszuk a kéjmámornak
Harmatát,
S kebleden o szerelem,
A gyönyör üdvét
Ünnepelem.

Ezüstfolyam, aranyvirág,
Mosolygó kedv, zöld ifjuság,
S szivolvasztó zengemény,
Álmaimban élemény.
S mint játszi méh a rózsafát,
Szivem kelyhét úgy lengi át,
Kéjteremtő
Érzemény,
Egy istennő
- A remény.

Oh édes álom!
Légy hát halálom,
S ha ébren fájdalom,
Sohaj, köny, siralom
Vár engemet,
Ugy érted elcserélném
S tündérálommá tenném
Az életet.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.