Vajda János (? 19 sz.): Róma – Három képben

 
I.
A ronda szükség összevezet Tibér
Partjára éhes férfiakat, kik ott
Seregbe gyülnek össze, edzett
Karral emelni acélt egekre.

A kis falúbul város emelkedik,
És lesz diszévé a Capitolium,
És két halomrul nézi büszkén
A hamar őt uraló világot.

A gyülevész nép nemzet, erős leszen;
Törvényimádó, rendszerető, a harc
Veszélye közt ingathatatlan,
Halni tudó, de igát türetlen.

Nem a szerencse, férfi erénye győz,
Átszáll sasával a havasok fölött,
A tengereknek árja nem gát
Hogy letiporja a fél világot.

Hol a nap első súgarait veti,
Eufrat vidékin rettenetes neve,
Hol Iszter a tengerbe ömlik,
A skita hős erejét megérzi.

A balti tenger habjai ismerik,
Előtte hódol régi Britannia,
A gallusz úrnak vallja s a vad
Cantaberek faja megszelidül.

A szent Nilusnak habjai tisztelik,
Kartágo főt hajt s büszke Numidia,
És Róma földe lesz, hol Atlasz
Vállai a nagy eget feszitik.

Ki van ki hozzád mérni acélt erős?
Ki van, ki szembe szállani hős veled?
Egy nép vagy a világon ősi
Róma, - tied: hatalom, dicsőség!

Bámulja a nap szép palotáidat,
Nem hisz szemének; „honnan e fény, erő?
Honnét e sok kincs, e dicsőség,
Mellyre Olymp irigyen tekint le’?

És látja hogy nincs semmi lehetlen ott,
Hol férfikar küzd, s bölcsek igazgatók,
Hol vesztegetlen áll az erkölcs,
Hol haza és becsület szeretvék!

II.
Magasbra szálla, Róma, merész sasod,
Mint a világ más szárnyasa bármikor;
A föllege körét haladta
És beüté a tüzárba karmát.

Fölment a naphoz a mennyköveket hozott
Onnan magával; és remegett a föld;
A mint akartad, minden úgy lőn. -
Róma parancsai Zeüsz parancsi.

De nincs a szellem már e falak között
Melly a világot volt vala hóditó;
Nem indul e nép tettre, nem vágy
Fényleni népek előtt erénnyel.

Feledve, hagyva a rögös ut, simán
Csapongnak ők már kényeik, élv után;
Nem  tenni, hagyni a vitézség,
És heveredni dus asztalokhoz.

Hol a vitéz faj, győzni tudó csupán
Vagy halni? Merre küzd, Scipio, hadad?
Hol sir leverve Hannibal? Hol
Dűl le romokba kevély Corinthus?

A mit szereztek harcban a hős apák,
Elkölti mostan dus lakomáiban
Az ivadék, melly telhetetlen
Bor- szerelem- s alacson negédben.

Nem hont szerez, nem védi a meglévőt,
De hogyha szükség, jól eszik és iszik
Érette, és elmondja gőggel
Hogy Romulus vala alkotója.

De jő a barbar; kardot, acélt mutat,
És elkiáltja: „már eleget falál,
Elég soká nyújtózkodál lágy
Pamlagodon, jere, küzdened kell.”

És Róma, nem mer küzdeni, honn marad,
S használni éltét dús lakomákba jár;
Helyette vérmezőkön izzad
Zsoldosa, és aranyának örvend.

De veszve van már, hogy kiadá vasát
Gyöngült kezéből. Hogyha te rösteled
Megvédni tüzhelyed, ne gondold,
Hogy leszen, a ki halált tür érte.

Mint jósolók, lett. Zsoldosaid magok
És zsoldosidnak főnöki nyomtak el,
Megjött a barbár a szelekkel
És levevé nagy arany palástod.

Koldus, mezetlen vagy kezeden nehéz
Láncok csörögnek. A Capitolium
Földulva, rontva; isenidnek
Templomait kirabolta vad nép.

Törölve vannak hajdani istenid:
Minerva, Jánus, Jupiter, és Venus;
Elrontva oltáruk s helyettök
Új hatalom nyeri áldozatját.

Oszd a világnak, rajta, parancsidat!
Hol van, ki hallgat szódra? Nevetnek ők,
Dőzsölnek, és te sirsz; ruhádnak
Gyász feketéje örökre tartó…

III.
Kit nagyra szültek, nagy marad az soká!
Kit tündökölni helyheze isten az
Ormokra föl, helyét birandja
Minden idők sorain keresztül.

Undok bünökbe fertezetig merült
Királyi Róma, s buknia kelle, mint
Még nem bukott más: földre hulla,
S barbar előtt ölelé meg a port.

De ködbül új nap égre emelkedék,
És messze küldé szende sugárait.
Tetszett az új fény a világnak
És öröm áradozá keresztül.

A harci ész közt templomok álltanak
Hol béke, csönd és szent nyugalom lakott,
Hol a hadak kemény vezérit
Megzabolázta az égi eszme.

Kiket veszély megdönteni nem tudott,
Kik a halállal szembe rohantanak,
Bárány gyanánt hagyák vezetni
Önmagukat, hova Róm’ akartad.

Te más alakban újra parancsolál,
Megrendülének mennyöveid előtt
Az egyesek, népek, családok, -
Rettegve a biboros királyszék.

Ki mondja meg, szent Róma mikor valál
Hatalmasabb: most, vagy mikor a világ
Kardodnak élét rettegé, és
A legióknak előtte hódolt?

Hajdan, midőn a Tigris-Eufratig
Parancsolál s a nyúgati tengerig?
Vagy most, midőn három világrész
Azt hiszi és teszi, mit parancsolsz?

Fényed nagyobb mint volt Augusztusé - 
De már deleltél – szólj, mikor ébredez
Újabb korány ismét fejedre
Fénybe föröszteni büszke földet?

Mert nem hihetném hogy köd eméssze föl
A régi fényt és régi sugárakat,
Élned, ragyognod kell tenéked
Hosszu idők sorain keresztül.

A kor bebáboz néha egyéneket.
De pattan a báb s lepke röpül elő
És könnyű szárnyon száll magasra
Égi virágokon édelegni.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.