Tompa Mihály (1817-1868): Lant és korona

 
Ti csak mulattok a költő dalával…!
Szép nektek az, - piros bársony darab,
Ha tudnátok: hogy egy élet szivéből
Folyt a pirosra festő drága hab!

S elgyultok-e a dalnok énekére…?!
Szép nektek az; fénylő selyem-szövet;
Ha tudnátok: hogy ő szivérzeménye
Szent szálaiból szövé az éneket!

Lelkének abból sző, selyembogárként,
Tündérhont a lant fölszentelt fia;
S mint Illést tűzszekéren elragadja,
A fönnen szárnyaló phantasia.

Röpül, röpül… de visszahall palástja,
Fönségiből lezeng az égi dal;
S vagy rózsaszárnyon jő, vig csattogással:
Vagy a kebelnek szent fájdalmival.

Sötét a föld, - a költőrajt idegen!
Lángszellemét a por le nem köti;
Türhetlen a nyűt, bár gyémánt s arany;
Trón és korona földi sár neki.

És lepkeként, melly áttöré gubóját,
A költő lelke mennybe visszaleng;
Szeneltessék meg ő neve… s porember,
Hajolva halld, mit égi lantja zeng!
***
Indúl a dalnok, utra kél vele
Tündérvilága, lantja, kebele;
Jár a világon, énekelve jár,
S édes dalától zeng a földhatár.
Elnémitván az édes csattogányt:
Az est fuvalma hallni őt megáll,
Bús dalt ha zeng, sirhalmok orminál.
Éjben a holdnak méla fényinél,
Édes szerelmet lantol – és regél.
Várak mohlepte omladékain
Föltámad a mult lantja hurjain.
Örül, sir a nép, hol fölzeng dala,
Szivét találva érzi általa.
Száz fő hajol meg a dicső előtt.
Mindütt dalának hire várja őt,
S a nagy világon, bármi utra tér,
Fürtin fris ágtól zöldül a babér. -
***
Dus tartományban a lantos megáll,
Holott dalára vágy az agg király;
Ő énekel… s szól rá a fejdelem:
’Ne hagyj o dalnok el, maradj velem!
Agg éltemnek már hosszu árnya van,
A csöndes esetet várom untalan,
Dalolj, míg élek, édes dalt nekem!
És oszd meg a királyi irónt velem;
Kincsem nagy, - birtokom kiterjedett,
Uralkodván tiz nagy nemzet felett,
S majd lantodon zengj lágy álmot reám…
S lesz éneked jutalma: koronám’
Ő mond: ”a költő csak lantjának él,
Nehéz koronát érte nem cserél.”
S indul… de a királyleány legott,
- Képzelni szebbet álma sem tudott,
Nem földi ő… tündérvilági szép! -
Eléje, napszemét lesütve lép:
„’O dalnok! – így cseng égi dalszava,
- Emelkedvén szűz keble  bűhava -
O dalnok! A trón, gyöngy s arany mit ér?
Szivem maraszt, s szerelme lész a bér;
Mennyről te lantod bájos hanginál,
O én tudom, gyakorta álmodál,
Mennyből a mennyet néked e kebel
Lehozza, dalnok, lángérzelmivel!
Maradj… o légy miénk… szép dalnokom!”’
Küzd… szédül a költő e hangokon,
S a tárt karokba elbüvölve hull. -
Megpattan árva lantján im a húr -
Feledve lét… dal… ajkok összeforr…
Hah, … szellemen győzelmet ül a por…!
***
Fön, - trónja biborán a dalnok ül,
Fény és hatalm sugározván körül;
Szivét tündérhatalmu nő-kebel
Forró szerelme melegiti fel.
S kihez keggyel mosolyga istene,
Kit a dal bajnokává fölkene:
Lantot ragad… de kürt riad legott,
Csatára hi királyt s hű bajnokot;
És elhal a dal – zúgván harcmoraj, -
Mint bősz viharban a kebelsohaj. -
Megtér az ütközetrül a király;
A nép örül; a dalnok szive fáj.
S míg a hon ül győzelmi ünnepet:
Titkon borong a harcbabér felett.
Hatalma nőtt, - leverte ellenit,
De ah, költőt csak a lant boldogit!

Királyi székén, izzadozva ül,
Száz gondok ölyve röpkedvén körül,
Országa súlyos terhe vállain.
Felé panasz sir ezrek ajkain,
Igazságért népek kiáltanak. -
S utána a nap fáradalminak,
Ha est borit be völgyet és tetőt,
Keblére vonván bájos hölgye őt,
Meglopja éjét, lángzó érzemény
S kéjmámornak merül el tengerén…
S ha szende nője mellől álmiban
Magát ellopva, lantjához suhan:
Mit ujja reszkető hurjain kicsal,
Ah… szárnyszegetten porba hull a dal!
Bus a költő, - szivén nehéz seb ég;
Pokolba hullt, ki mennyet álmodék.
Ah, más a dal tündérvilága, más
Huron kel a bú s a vigasztalás.
Ott fön röpült… göröngyös itt az ut; -
S hervasztja fürtin a zöld koszorut,
Mit érdemágakból a hir fona,
Égő sugárival a korona. -

De összetörni földi láncait,
Megcsattogatván fényes szárnyait -
Im, ébred a  szellem  hatalmasan:
S arany, gyémánt a porba sujtva van.
A dalnok él! Im, égi lantja zeng,
Lelkének bájvirága földereng;
Eltépve hull le porba a bilincs,
Csalfényiből a dalnokon mi sincs,
És szenvedelme, melly csak földi volt,
Vak ösztönével szivéből kiholt. -
Nagy a  szellem! Soká nem tűri ő
Nyügét, - s melly rabbá tégye nincs erő!
***
Kel a dalnok; s a bércek orminál,
Föllelkesülten, lantjával megáll:
Dall, - s öndalától elragadtatik,
Mit árrohamtól a könnyű ladik.
Fején kizöldül újra a babér,
Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér!
S im fölmagasztalt lelke, romjainál
Porbörtönének, mennybe visszaszáll. -

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.