Tompa Mihály (1817-1868): Végpanasz

 
Tavasz van… a táj kéklő halmirul
Felém mosolygó élet, ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én… miként kinyilt virág-
Bokorban, a mult évi száraz ág!

A természet új köntöst ölte fel,
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sirvirágot öntöz künnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!

A kedves él, - de halva nékem ő…
Élő halottat gyászol életem;
Bús messzeség, a gyászos  t e m e t ő,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sirhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!

Aggó szülék hiven karolnak át,
Még is szememben árva köny ragyog;
Kezet szorit velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!

Az ifju sziv egy kurta év előtt,
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is… hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!

Hogy rám az ég megnyugvást küldene.
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak kinom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy!… nincs többé mit veszitenem,
Ostor, vagy áldás egy becsű nekem!

Mert bár öleltesd újra őt velem:
Megőszültek az ifju napjai…!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak – mint halálé – csókjai.
Ha megtört a sziv nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.

Ah hagyjatok gyászomnak engemet…,
Tudjátok: a tavasz ha elvirul;
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgy is földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kin árva gyermekét!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.