Petőfi Sándor (1823-1849): Álomkéjben

’Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente fösti égi kéz;
Az álom ablak, mellyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpültem
A levegőt, a végtelent.’

„Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! Örvendezz,
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.”

És nőtt a gyermek; lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szivnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyom a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpült a büvös ének,
Lehozta a hir csillagát,
És a költőnek, súgarábul
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze,
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága
Éltébül egy-egy drága nap.

Gyehenna lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék,
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

„Halál! Ne vidd el őt karombul,
Ne vidd korán el a fiút;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?”

’Anyám az álmok nem hazudnak:
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak
Anyám, soká, örökkön él!’

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.