Lakner Sándor (1822-1847): Viszonlátás – November 6-dikán 1843.

 
Ne hidd, leány, hogy nem szerettelek,
Miért ne vallanám ki titkomat?
Még mostan is, ha reggel fölkelek,
S ha szúnyadásra int az alkonyat,
Imámba, melly az istenhez vezet,
Belészövöm szelid emlékedet. -

Csak tompa sziv s csalárd okoskodás
Állitja elfeledhetőnek azt;
Mit a sors multak örvényébe ás,
Hol a halón vihar nyög csak panaszt;
Az ifju sziv, oh, fönviraszta ott,
Holtán az ész elaggva szunnyadott.

Gyakorta búsan visszagondolok,
Olly gyorsan, oh, hová repültek el
Az üdvderüt mosolygó szép napok,
Csalképzetem hiú reményivel?
Hisz még jelennen is mosolyg a hold,
Melly titkos esküink tanúja volt.

Midőn kezed kezemben reszketett
S megszámolám szűd dobbanásait,
Hivém, hogy kő szilárdabb nem lehet,
Mint, melly szivrejtekemben ég, a hit;
Akkor talán még a lehetlenen
Sem kétkedendett elfogult eszem.

Ki rója ezt föl nékem vétekül,
Hisz az, kit túlvilági üdv tetéz,
Kirt a lány mint élteért hevül,
Miket nem volna önkényt hinni kész?
Igaz keresztény mert csak az lehet,
Ki tisztán, mint az angyalok, szeret.

S te könnyeden, mint játékát gyerek,
Enyelgve a szent érzemény felett,
Nem szánva, hogy milly mélyen szenvedek
Gúnyeszközül vevéd szerelmemet;
S bensőmben így habár siránkozám,
Jajongva nem fakadt panaszra szám.

A kor nyomán évek röpültek el
S a sorssal némileg kibékülék,
Oh, mert olly jól esik, ha a kebel
Példán okulva élvez, égi bék!
S kiszenvedett dühös csaták helyett
Megtörve bár ér csöndes nyughelyet.

De csakhamar letünt e szent idő,
Miért kell újra látnom tégedet?
Itt áll megint a kinos szenvedő,
Tört sajka a zajos habok felett;
S szivemben, míg pillámra köny tolúl,
Emléked él kiolthatatlanúl.

Egyért könyörg ez elhagyott kebel,
Ne vesd meg, oh leány, esdésemet.
Ha tán még e szegény sziv érdekel,
Mit nem sokára búja eltemet,
Sirasd meg, oh, hűven sirast meg azt,
Ki érted most is éjeket viraszt.

Ha majd dicső honába költözött
S körüllebeg sírtúli szellemem,
S nem lészesz boldog más karok között,
Ne zengjen ajkad átkot ellenem;
Hisz haldokolva is tanúm az ég,
Megvetve bár, rád áldást mondanék.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.