Fekete István: Hajnal Badányban (könyvismertetés)

Szívemre szeretném szorítani ezt a könyvet, oda nem adni másnak, ne legyen senki másé, csak az enyém. De ugyanakkor oda szeretném adni mindenkinek, olvassa el mindenki, legyen mindenkié.

Miről szól a történet? Egy kisfiú, meg egy kislány, Matyi és Panni egymás mellett nőnek fel nagy szeretetben és idő múltával a szeretetből szerelem lesz. Ez eddig nem valami szövevényes mese, ugyebár. Mégis úgy olvasod, hogy a füled belepirul és elfelejtesz magad körül mindent. Ha vonaton olvasod, könnyen rajta feledkezel a vonaton. Én majd úgy jártam, azért mondom. De van tovább is. A történet vége felé csomót köt a mesemondó, azt se valami különös ravaszsággal, csak egész egyszerűen. Akkor meg úgy érzed, a tulajdon nyakad szorult bele abba a csomóba, te magad is szörnyű nagy bajba jutottál, nemcsak Matyi és Panni. És hálás vagy, mikor velük együtt te is szabadulsz.

Matyi és Panni mégis egymásé lesznek, az a vége. De csak a betűk sorozatának van ott vége, magának a könyvnek nem. Az ott kezdődik, a végén, mikor már a szívedben, lelkedben együtt van az egész. Mikor visszagondolsz rá, mit is olvastál. Mikor tenyeredbe hajtod a fejed és lehunyod a szened.

Minden jó könyv élete ott kezdődik, mikor már a betűktől elvált az olvasó szeme. Mikor már magába fogadta az olvasó az egészet, de olyan teljességben fogadta magába, hogy egy árva betű se veszett kárba. Ilyen könyv a Fekete Istváné, „Hajnal Badányban”.

Mi a legszebb a könyvében?

Talán az, mikor a kötekedő ispán, meg a hirtelen haragú molnár, fogcsikorgatva az egyik, ökölbe szorult kézzel a másik, szemben állnak egymással és már-már nekirontanak egymásnak, de az egyik véletlenül elejt egy jó szót, az aztán a másikból is kicsal egy jó szót és utána nincs megállás, egyik jó szó követi a másikat, egyik jótett a másikat és a két haragos összebékül, a legjobb barátok lesznek. Kicsi kis rés támadt a kérges felületen, éppen csak annyi, hogy az a jó szó keresztülhajtott rajta, és lám, lám, hogy megeredt, hogy zuhog már, milyen vastag sugárral kétfelől is, két szívből is az édes-meleg emberi jóság.

Vagy talán mégis az a legszebb, mikor a molnár kezében lesújt a bot, de nem az pusztul bele, akit megütöttek, hanem az, aki ütött. Mert azt ütötte le a molnár, akit úgy szeretett, a nevelt fiát, Matyit. Meg se tudja soha, hogy igazságtalan volt, hogy Matyi ártatlan, anélkül pusztul bele a molnár. Az ütésbe magába pusztul bele. Magamagát ütötte le

Nem, nem, az a legszebb, mikor a betyárok nyomoznak. Ez a pandúrok dolga volna, de azok elmulasztják, helyettük a betyárok kerítik kézre a gyilkost, hogy megmentsék a bitófától az ártatlant. Ők lesznek az igazság fáklyavivői, az akasztófára való betyárok.

Lehetne még tovább találgatni, mi a legszebb, de ahelyett inkább arról beszélek, mért oly különösen szép ez a könyv a maga egészében és részleteiben is Azért, mert a sorok közül tanítás sugárzik. Azt tanítja ez a könyv, hogy mindenkiben van jóság, és mindenkiben van becsület, csak ki kell csalogatni belőle. Fekete István ezt nem magyarázgatja, szót se szól róla, egész észrevétlenül hiteti el velünk. És ha hisszük, már igaz is.

Milyen jó, hogy éppen ezt akarja elhitetni velünk, milyen szerencse! El tudna hitetni ehelyett mást is, rosszabbat. Megtehetné, megvan a hatalma hozzá.

Vannak írók, akikre igazán nem lehet semmi rosszat mondani, legfeljebb csak azt: nem varázsló. Az ember azt hinné, ez nem is kisebbítés, mert hiszen varázsló nincs is, ugyebár. Varázslókról, boszorkánymesterekről, minthogy nincsenek, szó se essék. De nem úgy van ám. Itt is egy varázsló, Fekete István.

Azért is olyan egyszerű a történet. Minél nagyobb csudatételre legyen alkalmas. Erről ismerni meg a varázslót első pillantásra. Egyszerű kis pálcikát szúr le a földbe, arra parancsol rá, hajtson levelet, lombot, nőjön fel az égig.

Magyar ember ez a varázsló. Napkeletről hozta a tudományát, a magyar őshazából. Valami ősi magyar dalt dúdol szakadatlan attól hajt ki a pálca, attól nő fel az égig.

Szemem láttára varázsolta el még a tulajdon nevét is. idegen volt és üres az én szememben ez a név, mikor a könyvet a kezembe vettem. Keveset olvasok, Fekete Istvánnak is csak a puszta nevét olvastam addig, azért volt számomra olyan semmitmondó ez a név, mintha csak valami falusi fűszeresbolt cégtáblájáról olvastam volna, átutazóban. Emlékszem, erőltetni kellett magamat, hogy megjegyezzem. Most pedig ékesen és melegen csillog előttem ez a név és egyre gyarapodik ékességben, melegségben. Külön érdekesség ez: üldögélni a szobában, csukott könyv mellett és figyelni, mint alakul át az egyszerű név nagyszerűvé. Most már csak úgy magától, rohamosan, csudálatosan.

Annyi nagy írónk távozott el az utóbbi években, olyan szomorú volt őket látni távozóban. Annál jobban esik most egyet látni, nem kisebbet azoknál, érkezőben.

Annyi minden omlik, romlik mostanában, szerte az egész világon. Olyan jól esik látni, hogy azért gazdagodni is tud a világ. Most ezzel a nagyon szép könyvvel gazdagodott.

NADÁNYI ZOLTÁN

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.