Ankarából
érkező jelentés számol be a hírről, hogy a török köztársasági posta új
bélyegsorozatot hoz forgalomba. A csinos, egyszerű minta rajza már el is
készült, az újjászületett török állam nagy megalapozójának és megszervezőjének,
Kemal pasának, az Atatürknek képét ábrázolja. A világsajtó hasábjairól oly jól
ismert kemény, ázsiai fej, élesen metszett, csupasz arc, szigorú, szinte
fenyegető tekintet, amelynek nézését senki sem feledteti el, aki életében, ha
csak egyszer is szemközt állott az országépítő parancsuralkodóval. Kemal
Atatürk mellképe díszíti az új bélyeget, nyugat-európai divat szerint szabott
városi ruhájában, de – sok egyéb ábrázolása közt ezúttal első ízben – piros
fezzel a fején.
Valószínűleg
ez az a pillanat, amikor békésen nyugvó halottak nagykeserves nyögéssel meg
szoktak fordulni koporsójukban. A hír olvasója meghökkenve tűnődik. Kemal pasa
fezben…
Vagy
tíz esztendővel ezelőtt történt, hogy sorsom különös forradalmárral hozott
össze. Bódító balkáni nyár volt, a forróság szinte folyékonyan ömlött a
magasságból. A fák a szófiai királyi kastély előtt csapzottan csüggesztették
lombjaikat, mintha ez a záporozó meleg leveleiken peregne alá. A félig kihalt
utcákról aki csak tehette, hűvös fedél alá menekült, a kastéllyal szemben, a
nagyszálloda előkertjében alig pár mindenre elszánt és mindentől elfásult
vendég üldögélt. Közöttük voltam én, és közöttük a forradalmár.
A
mellettem lévő asztalnál foglalt helyet, elég terebélyes formák között.
Jeges-szeszes poharát és ingujjra vetkezett könyökét az asztalra helyezte, az
egyik széken szikár, hatalmas alakját ingatta, a másikra kiskabátját lógatta, a
harmadikra botját, a negyedikre ballábát vetette hanyag nemtörődömséggel.
Közben mélán, laposakat pislogva meredt maga elé, melegtől áthevült zsíros és kövér
verítékcseppek gyöngyöztek, főleg homloka táján, ahol a bojtos, piros fez
szorította. Ingujjban, kigombolt gallérral, nyakkendő nélkül, de a meleg
posztófezzel a fején, különös látvány volt. Nem látszott rajta semmi harcias,
talán maga sem tudta világosan és önérzettel, hogy ő milyen alapos forradalmár.
Számára ugyanis – amint ezt hamarosan megtudtam -, ez az állapot nem hivatás,
sem mesterség, inkább csak lelki alkat volt.
Ültünk
és csörgedeztünk a melegben, néha, levegő után szippantva, üveges halszemekkel
egymásra meredtünk. A testen tapadt a ruha, a szem sarkában sajgón lüktetett a
vér. Az idegen egyszerre bevezetés nélkül felém hajolt. Busa, lekonyuló
tatárbajusszal keretezett szája barátkozó vigyorgásra ferdült.
-
Meleg van – szólt a nagy kinyilatkoztatások nemes és egyszerű hangján.
-
Meleg! – feleltem.
Némi
habozás után hozzáfűztem:
-
Miért nem veszi le a fejéről azt az izét?
Megrebbent
a szeme, ráncba szaladt a homloka és olyan megrökönyödéssel, megvetéssel és
elutasítóan nézett felém, mintha legalábbis a nadrágjáról beszéltem volna.
hatalmas öklét súlyosan az asztalra ejtette:
-
Arról szó sem lehet. Azért vagyok itt, hogy a fejemen tartsam.
Nem
egészen értettem a dolgot, mindenesetre barátkozó kérdéssel próbáltam
megenyhíteni.
-
Ön, ugyebár dél-bulgáriai? Ott élnek muzulmánok?
Fejét
rázta:
-
Nem, uram. Török vagyok.
Pattintott
a pincérnek, ellentmondást nem tűrő hangon, mindkettőnk számára újabb italt
rendelt, majd székét közelebb húzta és bizalmaskodva hajolt hozzám. Gyermekes
kérkedéssel lendült a beszélgetésbe:
-
Tudja uram, hogy én e pillanatban mit csinálok? Súlyosan bűnözők. Rászolgálok a
börtönre, sőt, tulajdonképpen mint állandóan visszaeső javíthatatlan, a halálos
ítéletet is kiérdemlem. És mit gondol, mivel? Ezzel itt! A fezzel! Uram, hithű
mohamedán vagyok, nekünk nem szabad kalapot, meg sapkát, semmi karimás föveget
nem szabad hordanunk. Odahaza azonban hivatalosan művelődünk; tudja: új
Törökország, nyugati civilizáció, meg mit tudom én, mi minden egyéb dolog. Nők
fátyol nélkül, házak hárem nélkül, balról jobbra írunk, új betűkkel, mellényt
szabatunk meg keménykalapot vásárlunk. Tudom, belőlem a hajdani, soha vissza
nem térő világ beszél, még azt is elhiszem, hogy az új nemzedéknek jobb sora
lesz, mint nekünk volt. De én kitartok a régi mellett. Ha bort iszom,
csettintek hozzá, hogy: hej, be jó szörbet!, viszem magammal mindenüvé az
imaszőnyeget, és aki ezért kinevet, azt megverem. A fezt, uram, a fezt pedig,
ha felakasztanak is, de hordom.
-
Hát szabad? – vetettem közbe.
Hamiskásan
mosolygott:
-
Dehogy szabad! A fez több, mint fejfedő: jelkép az a maga karimátlanságában.
Mutatja, hogy a viselője ima közben fedett fejjel, előírás szerint homlokával a
földet érinti. Ezek az újítók, a Kemal is, jól tudják, hogy valamit azzal is el
lehet pusztítani, ha kiirtják a jelképét. Ezért van tehát, hogy tilos a fez
hordása. Börtön, több visszaesés esetén akár halál vár az ilyen magamfajta
lázadóra. A fez eltörlése annyit jelent, hogy megszűnik nálunk mindaz, ami
elsősorban egyetemes muzulmán volt, hogy helyet adjon annak, ami elsősorban
török. hát ezért van ez így.
Már
egészen az asztalomnál ült és úgy folytatta
-
Én azonban járom a magam útját. Kereskedő vagyok, azt hiszem, elég gazdag.
Kezdek kiöregedni a munkából, ma már a fiaim dolgoznak helyettem, azok is olyan
modern-fajták. Így tehát, valahányszor csak tehetem, szököm hazulról, jövök át
a Boszporuszon, sietek ide, Bulgáriába. Amint a vonat átgördül a határon,
kinyitom a bőröndöt, felteszem a fezt és máris egyszerre megnyugodtam, mintha
megállítottam volna az időt. Azért vagyok itt, hogy fezben járjak. Egyéb dolgom
nincs is. Lehet, hogy ön most, kedves idegen, kinevet ezért a gyerekes
lázadozásért, de úgy vélem, hogy akkor igazságtalan. Öreg vagyok már, kicsit
butulok is, de azért sokat megtanultam.
Elgondolkodva
nézett a levegőbe és fejét ingatva beszélt:
-
Kemal akar valamit. El is fogja érni, mert nagy ember, becsületes, jószándékú
és szereti a népét. Célját most még csak forradalommal, erőszakkal tudja
kiharcolni. Ha úgy érzi, hogy neki van igaza: jó, legyen erőszakos. De a fezt
nem kellett volna bántania; hiszen az nemcsak a múlt maradiságának, hanem az
örök vallásnak is jelképe. Hogy az általa megálmodott új világ meg is
szilárdult, gyökeret vert a lelkekben, a továbbfejlődés alapjául szolgálhat:
azt csak akkor hiszem majd el, ha az új Törökországnak nem kell többé félnie a
feztől, mert azzal is modern lesz a török. Ám ha másként következnék be, ha
nincs megbékélés és kiegyenlítődés, akkor Kemal hiába élt és dolgozott, mert
előbb vagy utóbb kitör a harc a fez és a micisapka közt. Mi lesz a vége? A
kalapot hányjuk el magunktól és könyörtelenül visszatérünk a fezhez, és akkor
megtagadunk mindent, még a jót is a kalap-korszakból. Akkor a fez lesz a
kegyetlen, zsarnok győztes. Mert Allah nagy és hatalmas, és mert az ősi Isten
ellen új kultúra tartósan sohasem lázadhat. ezt a nagy, bölcs, hatalmas Kemal
talán nem is tudja, de értem én, az egyszerű, korlátolt muzulmán-török
kereskedő.
Jó
volna tudni, vajon tíz év előtti asztaltársam megérte-e a furcsa eseményt, hogy
a török állam bélyegén megjelent a kiegyenlítődés jelképe: az Atatürk városi
ruhában, fezzel a fején.
Forrás: Uj Idők XLVIII.
évf. 454. sz. 1942. nov. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése