2019. nov. 19.

Neller Mátyás (1909-1957): Fez és kalap




Ankarából érkező jelentés számol be a hírről, hogy a török köztársasági posta új bélyegsorozatot hoz forgalomba. A csinos, egyszerű minta rajza már el is készült, az újjászületett török állam nagy megalapozójának és megszervezőjének, Kemal pasának, az Atatürknek képét ábrázolja. A világsajtó hasábjairól oly jól ismert kemény, ázsiai fej, élesen metszett, csupasz arc, szigorú, szinte fenyegető tekintet, amelynek nézését senki sem feledteti el, aki életében, ha csak egyszer is szemközt állott az országépítő parancsuralkodóval. Kemal Atatürk mellképe díszíti az új bélyeget, nyugat-európai divat szerint szabott városi ruhájában, de – sok egyéb ábrázolása közt ezúttal első ízben – piros fezzel a fején.

Valószínűleg ez az a pillanat, amikor békésen nyugvó halottak nagykeserves nyögéssel meg szoktak fordulni koporsójukban. A hír olvasója meghökkenve tűnődik. Kemal pasa fezben…

Vagy tíz esztendővel ezelőtt történt, hogy sorsom különös forradalmárral hozott össze. Bódító balkáni nyár volt, a forróság szinte folyékonyan ömlött a magasságból. A fák a szófiai királyi kastély előtt csapzottan csüggesztették lombjaikat, mintha ez a záporozó meleg leveleiken peregne alá. A félig kihalt utcákról aki csak tehette, hűvös fedél alá menekült, a kastéllyal szemben, a nagyszálloda előkertjében alig pár mindenre elszánt és mindentől elfásult vendég üldögélt. Közöttük voltam én, és közöttük a forradalmár.

A mellettem lévő asztalnál foglalt helyet, elég terebélyes formák között. Jeges-szeszes poharát és ingujjra vetkezett könyökét az asztalra helyezte, az egyik széken szikár, hatalmas alakját ingatta, a másikra kiskabátját lógatta, a harmadikra botját, a negyedikre ballábát vetette hanyag nemtörődömséggel. Közben mélán, laposakat pislogva meredt maga elé, melegtől áthevült zsíros és kövér verítékcseppek gyöngyöztek, főleg homloka táján, ahol a bojtos, piros fez szorította. Ingujjban, kigombolt gallérral, nyakkendő nélkül, de a meleg posztófezzel a fején, különös látvány volt. Nem látszott rajta semmi harcias, talán maga sem tudta világosan és önérzettel, hogy ő milyen alapos forradalmár. Számára ugyanis – amint ezt hamarosan megtudtam -, ez az állapot nem hivatás, sem mesterség, inkább csak lelki alkat volt.

Ültünk és csörgedeztünk a melegben, néha, levegő után szippantva, üveges halszemekkel egymásra meredtünk. A testen tapadt a ruha, a szem sarkában sajgón lüktetett a vér. Az idegen egyszerre bevezetés nélkül felém hajolt. Busa, lekonyuló tatárbajusszal keretezett szája barátkozó vigyorgásra ferdült.

- Meleg van – szólt a nagy kinyilatkoztatások nemes és egyszerű hangján.

- Meleg! – feleltem.

Némi habozás után hozzáfűztem:

- Miért nem veszi le a fejéről azt az izét?

Megrebbent a szeme, ráncba szaladt a homloka és olyan megrökönyödéssel, megvetéssel és elutasítóan nézett felém, mintha legalábbis a nadrágjáról beszéltem volna. hatalmas öklét súlyosan az asztalra ejtette:

- Arról szó sem lehet. Azért vagyok itt, hogy a fejemen tartsam.

Nem egészen értettem a dolgot, mindenesetre barátkozó kérdéssel próbáltam megenyhíteni.

- Ön, ugyebár dél-bulgáriai? Ott élnek muzulmánok?

Fejét rázta:

- Nem, uram. Török vagyok.

Pattintott a pincérnek, ellentmondást nem tűrő hangon, mindkettőnk számára újabb italt rendelt, majd székét közelebb húzta és bizalmaskodva hajolt hozzám. Gyermekes kérkedéssel lendült a beszélgetésbe:

- Tudja uram, hogy én e pillanatban mit csinálok? Súlyosan bűnözők. Rászolgálok a börtönre, sőt, tulajdonképpen mint állandóan visszaeső javíthatatlan, a halálos ítéletet is kiérdemlem. És mit gondol, mivel? Ezzel itt! A fezzel! Uram, hithű mohamedán vagyok, nekünk nem szabad kalapot, meg sapkát, semmi karimás föveget nem szabad hordanunk. Odahaza azonban hivatalosan művelődünk; tudja: új Törökország, nyugati civilizáció, meg mit tudom én, mi minden egyéb dolog. Nők fátyol nélkül, házak hárem nélkül, balról jobbra írunk, új betűkkel, mellényt szabatunk meg keménykalapot vásárlunk. Tudom, belőlem a hajdani, soha vissza nem térő világ beszél, még azt is elhiszem, hogy az új nemzedéknek jobb sora lesz, mint nekünk volt. De én kitartok a régi mellett. Ha bort iszom, csettintek hozzá, hogy: hej, be jó szörbet!, viszem magammal mindenüvé az imaszőnyeget, és aki ezért kinevet, azt megverem. A fezt, uram, a fezt pedig, ha felakasztanak is, de hordom.

- Hát szabad? – vetettem közbe.

Hamiskásan mosolygott:

- Dehogy szabad! A fez több, mint fejfedő: jelkép az a maga karimátlanságában. Mutatja, hogy a viselője ima közben fedett fejjel, előírás szerint homlokával a földet érinti. Ezek az újítók, a Kemal is, jól tudják, hogy valamit azzal is el lehet pusztítani, ha kiirtják a jelképét. Ezért van tehát, hogy tilos a fez hordása. Börtön, több visszaesés esetén akár halál vár az ilyen magamfajta lázadóra. A fez eltörlése annyit jelent, hogy megszűnik nálunk mindaz, ami elsősorban egyetemes muzulmán volt, hogy helyet adjon annak, ami elsősorban török. hát ezért van ez így.

Már egészen az asztalomnál ült és úgy folytatta

- Én azonban járom a magam útját. Kereskedő vagyok, azt hiszem, elég gazdag. Kezdek kiöregedni a munkából, ma már a fiaim dolgoznak helyettem, azok is olyan modern-fajták. Így tehát, valahányszor csak tehetem, szököm hazulról, jövök át a Boszporuszon, sietek ide, Bulgáriába. Amint a vonat átgördül a határon, kinyitom a bőröndöt, felteszem a fezt és máris egyszerre megnyugodtam, mintha megállítottam volna az időt. Azért vagyok itt, hogy fezben járjak. Egyéb dolgom nincs is. Lehet, hogy ön most, kedves idegen, kinevet ezért a gyerekes lázadozásért, de úgy vélem, hogy akkor igazságtalan. Öreg vagyok már, kicsit butulok is, de azért sokat megtanultam.

Elgondolkodva nézett a levegőbe és fejét ingatva beszélt:

- Kemal akar valamit. El is fogja érni, mert nagy ember, becsületes, jószándékú és szereti a népét. Célját most még csak forradalommal, erőszakkal tudja kiharcolni. Ha úgy érzi, hogy neki van igaza: jó, legyen erőszakos. De a fezt nem kellett volna bántania; hiszen az nemcsak a múlt maradiságának, hanem az örök vallásnak is jelképe. Hogy az általa megálmodott új világ meg is szilárdult, gyökeret vert a lelkekben, a továbbfejlődés alapjául szolgálhat: azt csak akkor hiszem majd el, ha az új Törökországnak nem kell többé félnie a feztől, mert azzal is modern lesz a török. Ám ha másként következnék be, ha nincs megbékélés és kiegyenlítődés, akkor Kemal hiába élt és dolgozott, mert előbb vagy utóbb kitör a harc a fez és a micisapka közt. Mi lesz a vége? A kalapot hányjuk el magunktól és könyörtelenül visszatérünk a fezhez, és akkor megtagadunk mindent, még a jót is a kalap-korszakból. Akkor a fez lesz a kegyetlen, zsarnok győztes. Mert Allah nagy és hatalmas, és mert az ősi Isten ellen új kultúra tartósan sohasem lázadhat. ezt a nagy, bölcs, hatalmas Kemal talán nem is tudja, de értem én, az egyszerű, korlátolt muzulmán-török kereskedő.

Jó volna tudni, vajon tíz év előtti asztaltársam megérte-e a furcsa eseményt, hogy a török állam bélyegén megjelent a kiegyenlítődés jelképe: az Atatürk városi ruhában, fezzel a fején.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 454. sz. 1942. nov. 7.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése