Ijedten
álldogálok a sírja mellett és nem hiszem el, hogy meghalt. Forró, bonyolult
kapcsolata volt az élettel, elképesztő az, hogy mégis itt hagyta az életet. A
valóság költője volt, folyton teremtett, úgy jöttek ki kopott kis ceruzája alól
az alakok, néhány szóval, néhány elevenjelzővel megrajzolva, hogy azonnal
személyes ismerőseinkké váltak, akikkel barátkozunk, vagy akiket elkerülünk. A
valóság költője volt - a szenvedéllyel, szenvedéssel, nyomorúsággal, apró
örömmel, nagy és kis gazságokkal megvert valóság költője -, egyre alkotott,
egyre teremtett. Harminc vagy negyven kis sorában benne volt az egész világ.
Nem tudom elhinni, hogy már nem él, hiszen él, lélegzik és meleg minden sora.
Valahogy az az érzésem, hogy az egész temetés csak szép színpadi jelenet volt
és valahol egy szanatóriumi szobában, vagy a hotelben a háztetőkre néző ablaka
mögött most is ott ül irgalmatlan szivarfüstben, nagy bőröndjei között, amelyek
szintén szivarral vannak megtöltve, ül, ír és köhög. Kisebb-nagyobb
megszakításokkal állandóan beteg volt és kisebb-nagyobb megszakítások nélkül
állandóan írt. Az írása csupa élet volt, tulajdonképpen ez volt az élete.
Sietnie kellett, későn kezdett írni és hamar halt meg. El kellett mondania
gyorsan mindent, amit tud az életről és azt is, amit a halálról tud.
A
halálról nagyon sokat tudott. Beszélgettünk is róla, furcsa, hogy mennyit
foglalkoztatta; régi barátja volt, hiszen egyszer már öngyilkos lett és a
tüdeje, amely most megölte, talán azt akarta megbosszulni, hogy fiatalon és
nagyon elhagyottan átüttette egyszer egy golyóval. Érdekelte a halál. Beszélt a
kora hajnali felriadásokról, amikor az ember szíve részegen kolompol és az álom
éjszakájából éberen pillant bele a halál másik éjszakájába. Barátkozott a
halállal, elmondta, hogyan képzeli el. Töprengtünk is rajta, hogy fáj-e, vagy
nem fáj? Nem nagyon ragaszkodott az élethez, rengeteg sikere volt, mindenki
szerette, nagyon sok pénze is lehetett volna, ha kedvelte volna a pénzrét való
küzdelmet. De Amerikából, ahol egyetlen tollvonás nélkül, a régi írásaiból
megélhetett volna, hazajött, mert ahogy kissé zavartan és mellékesen
bevallotta, ott kietlenül gazdag volt minden és kényelmetlen lett volna ott
meghalni. „Az ember haljon meg ott, ahol született.”
Tökéletes
művésze volt a novellának, minden szó értékét ismerte, a nyelve egyszerű volt,
Erdély zamatáról ízes. Tele volt emberséggel, tehát a humora csupa megbocsátás:
- szinte meleg barátság a figuráival szemben. Okos volt. Ismerte a színpadi
hatások titkát, és mert az ízlése előkelő, nem élt a hatásokkal. Mindig az
egyszerűségével, az őszinteségével hatott az,amit mondott, mindig hiteles
vallomás volt az életről és az emberekről. Szerette az embereket, nem tudom, hogy
lett volna egyetlen ellensége is. A grófnőkkel éppen olyan jól tudott bánni,
mint a kenyereslányokkal, előkelő finom öregurak kedvelték és nemes idős dámák.
A liftesfiú éppen olyan meleg barátságot érzett iránta, mint a nyomdai küldönc,
vagy a sofőr. És a gyerekek! Alig ismertem még embert, akiihez a gyerekek az
első pillanatban több bizalommal közeledtek volna. Mondhatnék-e ennél jobbat
róla?
Erdélyből
jött, mindig rólunk írt,magyarokról,l hősei urak és parasztok voltak,
függetlenül az osztályoktól, mindig emberek. Írói alkotásairól felesleges
beszélni,mindenki ismeri Bors Istvánt, „a fattyút”, a Feketeszárú cseresznyét, a Kártyázó
asszonyokat, a Havasi napsütést,
a Júliusi éjszakát és azt a sok
remek novellát, amelyet csak Maupassant írásaihoz lehet mérni.
Utolsó
regényét az Uj Idők-nek írta. Akik
olvasták A hajó királynőjé-t,
legérettebb alkotásának tartják. Egy amoralitásig önző lény mesteri portréja, a
mostani háború első hónapjaiból. ezzel a regénnyel, amelyet januárban kezd
közölni az Uj Idők, búcsúzik Hunyady
Sándor az olvasótól.
Ő
maga egyetlen sikertelen darabját, a Pusztai
szelet szerette legjobban. (Én is.) Sokat beszéltünk betyárfiguráiról, a
kocsmárosnéról, a pandúrokról, akiket hidegen és fölényesen fogadott a
Vígszínház dekoltált premierközönsége. Tulajdonképpen nem is fájt neki, hogy
ennek a darabnak nem volt sikere. Zavarba hozta volna, ha megérzik a Pusztai szél fanyar, vad erejét.
Most
már azon a nagy pusztán, az őszi ég alatt, a kopár földön megint száguldoznak a
szelek. A régen-volt szegénylegények komor, forró lelke süvölt bennük.
Katángkórót, árva kukoricaszárat kerget a szél az elhagyott puszta fölött.
Tudom, hogy ez a szél, ez a vad, legényes szél elszáguld a puszta utolsó
üzenetével a sírjához.
Forrás: Uj Idők XLVIII.
évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése