Benedek Marcell: Levéltitok (elbeszélés)

Könczei Annával az idén ünnepeltük barátságunk és levelezésünk negyven éves jubileumát. Erősen hívott, hogy ezen a nyáron ránduljak át Baconból Torjára; ki tudja, életben lesz-e tíz év múlva, hogy az „aranylakodalmat” megülhessük?

Arra nemigen számított, hogy közben is találkozhatunk. Az elmúlt negyven esztendő alatt mindössze háromszor láttuk egymást. Kétszer Torján; egyszer, az 1916-os meneküléskor, Budapesten. Levelezésünk azonban szilárdan tartotta köztünk a barátságot. Még akkor is, amikor Anna két-három hosszú levelére csak egy-egy levelezőlapnyi válasz telt ki tőlem. Nem sértődött meg: tudta, mily kegyetlen rabszolgatartója vagyok magamnak. Hálás volt azért is, hogy leveleit elolvastam s időnkint könyveket küldtem neki. Ezekről aztán részletes, „szép” levelekben írta meg véleményét.

Könczei Anna a torjai vénkisasszonyok közé tartozott, akiknek számát a közbeszéd már édesapám ifjúkorában 99-re becsülte. Azt hiszem, ez a szám azóta is állandó maradt. az a végtelenül hosszú háromszéki falu, amely voltaképpen négy egymásba nőtt községből áll – Altorja, Feltorja, Karatna és Volál – mindig nagy számban termelte a gőgös és szegény nemes kisasszonyokat, akik magukhoz méltó párra nem találván, otthon öregedtek meg tisztes és büszke szegénységben.

Anna már – akkori fogalmak szerint – vénkisasszonynak kezdett számítani, amikor én megismertem. Tizenhat esztendős voltam, ő a huszonötödikben márt. Engem Ignác bácsinak, a karatnai lelkésznek, apám nagybátyjának özvegyéhez vittek látogatóba a szüleim. Az özvegy jókedélyű, hangosszavú kövér néni volt; nem tudom, milyen élete lehetett mellette a műveltségéről messzeföldön híres nagytiszteletű úrnak. Mári néni a leánya családjával élt együtt s nyolcvan éves korában is szívesen vett részt a gazdag földbirtokos-család társadalmi életében

Sok fiatalember és leány fordult meg a háznál. Valamennyi idősebb nálam. Én akkor kóstoltam bele a világirodalomba és kamaszos modortalanságomban nemigen tudtam eltitkolni, mennyire lenézem a torjai ifjúságot, amely Ibsennek és Strindbergnek hírét sem hallotta.

Elég volt egy-két szúrós megjegyzésem hogy mindkét nembeli ifjúság elnézzen az önhitt pesti kamasz fölött. Ők pompásan mulattak egymással, helyi pletykákon, amelyeket én nem értettem s méltóságom is tiltotta, hogy érdeklődjem irántuk. Udvarlások és kacérkodások is folytak, bár a helyzet ismerői tudták, hogy ezeknek csak igen-igen kis részéből lesz házasság.

Anna volt az egyetlen, aki a szúrós természetű kamasszal szóba állt. Ibsenről és Strindbergről ő sem sokat tudott, de tele volt érdeklődéssel és lelkesen hallgatta előadásaimat. Én boldog voltam, hogy keserves magányomból kiszabadított valaki s szép feladatnak éreztem, hogy ezt a négy felsőt végzett falusi leányt kiműveljem.

Amikor torjai tarjai tartózkodásunk véget ért, felszólítottam Annát, hogy levelezzünk.

Megdöbbent.

- Hogy gondolja ezt? Maga már idestova felnőtt fiatalember. Mit szólna a világ, mit szólnának szüleim, ha én egy fiatalemberrel leveleznék?

Több se kellett nekem. Hatalmas szónoklatot rögtönöztem a torjai felfogás elmaradottságáról. Megmagyaráztam, hogy fiatalemberek és leányok levelezésének nem kell okvetlenül a szerelem körül forogni. Mi, ugyebár, barátok vagyunk – és kinek lehet az ellen kifogása, ha a modern világirodalom újabb jelenségeit levélben beszéljük meg egymással?

Szégyellt ellentmondani. Egy hét múlva már könyveket küldtem neki Pestről; a kísérőlevélben hosszasan tárgyaltam a könyvek jelentségét s kértem: okvetlenül írja majd meg, hogyan tetszettek neki.

Nemsokára megjött a válasz, a könyvekről igen értelmesen írt: mindenben igazat adott nekem. A tintával írt levélhez ceruzával, sebtiben, ezt az utóiratot függesztette: „Mama felbontotta a levelét s olvasta a válaszomat is.”

Igen jól mulattam ezen. Anna már nagykorú volt ebben az időben!

Évek múltak el. Anna egyedül maradt szüleivel a torjai udvarházban. Két nénje már régebben férjhez ment, aztán az öccsei is megházasodtak. Az én életem is ment a maga útján. Levelezésünk, mondom, nem szűnt meg.

Férj és többszörös családapa voltam, amikor a családomat elvittem Torjára. Mári néni, a jókedvű öregasszony nem élt már; a leánya családját látogattuk meg. Ez volt a második személyes találkozásom Annával. Szabályos, kedves, még mindig elég csinos öreg kisasszony lett belőle. Kicsit különcnek tartották, mert sokat olvasott.

Ezután következett a meneküléskori, tragikus találkozás Budapesten. A szörnyű, nyolc napos út halálos beteggé tette apját-anyját. Itt temették el őket; aztán, mihelyt lehetett, visszament az üres házba.

- Most már nyugodtan írhat – mondta szomorú mosollyal búcsúzásunk percében. – Nincs, aki előre felbontsa a leveleit.

- Komolyan mondja ezt? Az édesanyja még most is…

- igen, minden levelét felbontotta. Azt mondta szegény: úri leánynak vigyázni kell a jó hírére.

… Az idén egyedül mentem el Torjára, „jubilálni”. A nyolcórás kocsizástól kissé sajgó derékkal érkeztem meg. (Negyven évvel ezelőtt nyilván jobbak voltak az utak errefelé.) Zajos, népes házat találtam. Anna mindennyáron maga köré gyűjti városon élő testvéreinek gyermekeit, unokáit. Mert unoka is van már szép számmal, köztük olyan kamaszok is, amilyen én voltam, amikor Annával megismerkedtünk.

Láttam, hogy a gyermekek és az unokák nemzedéke egyformán bizalmas pajtási viszonyban van Anna nénivel. Nagy külső tiszteletet nem mutatnak iránta, tréfálnak, heccelődnek vele, de minden nehéz kérdésükkel hozzá fordulnak. Még a kis kamaszok is vele beszélik meg szívügyeiket.

- Nagy titok-lerakodóhely lett belőlem öreg napjaimra – mondta Anna, amikor egyedül maradtunk. – Ezek a gyerekek is, a szüleik is, a nagyszüleik is előttem tárják fel a lelküket. Barátaim és barátnőim is vannak, akik rájöttek, hogy legokosabb olyan emberhez fordulni a problémáikkal (így mondják most, pedig Ibsent még mindig nem ismerik) – aki már semmit sem akar az élettől. Bizony, édes barátom, most néha alig tudok időt szakítani arra, hogy magának egy olyan igazi „szép2 levelet megírjak…

A szomszéd szobából a legfiatalabb nemzedék lábdobogása, fecsegése, kacagása hallatszott be.

- Bizonyosan a postáról jönnek, ilyenkor szoktak érte menni. Mindjárt megmutatom, mekkora a levelezésem.

Teltek a percek, de a gyerekek nem jöttek be a postával. Fojtott kuncogás, suttogó beszéd hallatszott az ajtó felől. A régi udvarház vastag falai nem engedték át a hangot.

- Már csak megnézem, mit csinálnak azok a kölykök olyan soká a leveleimmel – szólt Anna. Felállt s átment a másik szobába. Az ajtót nyitva hagyta.

A kamaszok és csitrik társasága sikoltva kacagott fel, amikor Anna rajtuk ütött. Szét akartak szaladni, aztán meggondolták a dolgot és tovább kacagtak.

- Mit csináltok, gaz kölykek, mondjátok már meg! – kiáltott rájuk Anna.

- Beszélj te, Erzsi, te vagy a főbűnös – mondta egy mutáló kamaszhang.

- Anna néni kérem – szólalt meg ki-kipuffanó kacagás közben. Erzsi, egy szemtelen orrú, édes szőke csitri -, igaz, hogy én csináltam, de a fiúk biztattak… és különben is, a Biri néni levele alig volt leragasztva… bizonyosan elolvasta a postáskisasszony is…

- Felbontottátok?

- Kíváncsiak voltunk, mert Pali azt mondja, hogy Biri néni esze nélkül beleszeretett egy fiatal kölyökbe és most bizonyosan Anna nénitől kér tanácsot… olyan jó hecc lett volna…

- Ide azt a levelet és takarodjatok! – mondta tőle telhető szigorral Anna.

A szemtelen orrú Erzsi sietve kezébe nyomta a felbontott levelet s a többi is – lehetett vagy fél tucat -, s a gyereksereg hangos kacagással, nagy taszigálódással kirohant az udvarra. Ketten maradtunk.

- Hát tessék – fordult hozzám mosolyogva Anna -, nagymama lehetnék már s még mindig felbontják a leveleimet.

- Értem, hogy ma mosolyog ezen – mondtam. – De hát az Istenért: soha életében nem kapott, vagy nem várt olyan levelet, amelyet másnak nem lett volna szabad elolvasni.

… És felelé Anna – nem keserűen, nem az elmulasztott élet szomorúságával, hanem nyugodt, természetes hangon, amelybe talán egy kis sértődöttség is vegyült a gyanúsítás miatt:

- Olyan levelet? Soha!

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.