Lányi Piroska (1904-1980): A tükör (elbeszélés)

- De nővérke édes, könyörüljön már rajtam, adjon egy tükröt!

- Nem lehet, kedvesem, higgye el, semmi szükség nincsen rá, majd ha meggyógyul…

- Nem, nem, nővérke, nem bírom ki tovább, adjon egy tükröt, látni akarom az arcomat! Tudnom kell, mi történt vele… Pár napja olyan furcsa gondolataim támadnak és az éjjel is olyan különöset álmodtam… Azt álmodtam, hogy a kezemnek nincs is semmi baja. Azért tették csak gipszbe, hogy meg ne tapogathassam vele az arcomat…

- Ejnye, ejnye, kedvesem, miket nem álmodik?! Jó, hogy azt nem kéri, hogy álmoskönyvet szerezzek! Nyugodjon meg, kedvesem… ha akarja, szívesen felolvasok valamit!

- Nem, nem, nem kell semmi! Nem érdekel semmi! Látni akarom az arcomat! Nővérke, drága, szent kis nővérke, megígérem, hogy nem fogok jelenetet csinálni. Nézze… én elkészültem arra is… én… én már megmutattam, hogy bátor vagyok. ugye, akkor nem ájultam el, amikor megtudtam, hogy a szerencsétlenségnél az uram meghalt?

- Igen, bátor kis asszony, a főorvos úr is mondta…

- Mit mondott a főorvos úr?

- Azt mondta, hogy nagyszerűen tud uralkodni magán.

A beteg lesütötte a szemét. Pár percig úgy feküdt hangtalanul, mozdulatlanul. Az apáca tett-vett. Friss vizet öntött vázába. Kimosott egy poharat. A mosdón végighúzta a szivacsot. Lehajolt, fontoskodva felemelt egy parányi cérnaszálat.

- Nővérke – szólalt meg az asszony -, ide figyeljen! Mondani akarok valamit. Maga előtt nem tudok színészkedni, mert maga jó, szent és tiszta. Meg akarom mondani, hogy én akkor nem is voltam bátor és… és nem is uralkodtam magamon. Azért… azért tudtam nyugodt maradni, mert… mert nem szerettem az uramat!...

A szó elhangzott. Utána csend lett. Az asszony feszülten figyelte az apáca arcát, de az tovább motoszkált a mosdó körül.

- Nővér, nővérke? Hallotta, mit mondtam? Nem szerettem az uramat! Maga erre nem szól semmit? Vagy talán nem is szabad ilyesmit meghallgatnia? Magának csak szépről, jóról szabad tudnia? Ha gonoszt, vagy rútat lát, hall, akkor elfordul és befogja a szemét, fülét? Persze, hiszen magának, nővérke, mindenkit egyformán kell szeretnie. Maga éppúgy szeret engem, ezer kívánságom, szeszélyem, hóbortom ellenére, mint azt a szelíd kis tüdőbeteg leányt, akiről mesélni szokott, vagy úgy, mint a főorvos úr kanáriját, meg a mindig rosszkedvű Felicia nővért és a fecskéket, a szemtelen verebeket, mindent és mindenkit egyformán szeret maga édes, szent kis Henrietta nővér… Maga el sem tudja képzelni, hogy gyűlölni is lehet. Sőt, ami ennél még több, lehet valakit nem szeretni!

- Hogy én milyen vagyok, kis asszonyka, az nem fontos. Az a fontos, hogy maga meggyógyuljon és én hozzásegítsem a gyógyuláshoz. De ha megkönnyebbül tőle, csak mondja el, ami a lekélt nyomja.

- Nővérke, maga ezt kedvesen mondta,mégis olyan ridegen hangzik. És most kérdezek valamit, amiért megint haragudni fog: Azt szeretném tudni, vajon maradt-e még valami m agában az emberből, az asszonyból? Maradt-e annyi, hogy meg tudjon érteni engem?

Az apáca sokáig nem felelt. Olyan igyekezettel fényesítette a poharat, mintha ettől függött volna az üdvössége. Végre mégis kinyílt kemény, feszes, keskeny kis szája:

- Nézze, kis asszonyka, amikor mi beléptünk a rendbe, koporsóba feküdtünk. Pár perc múlva kiléptünk belőle, de benne maradt minden-minden, ami az emberi életet betölti. Kiürült a lelkünk, mintha valaki finom kézzel letörölt volna róla mindent és ezt az űrt azóta a szeretet tölti be. Bennünk, higgye el kedvesem, nincsen más, csak szeretet és megértés. Számunkra a szeretet az, ami a katonának a fegyver, a mesterembernek a szerszám, - mondta csendesen és egyszerűen.

- Nővérke! De… de én mást szeretek! Mást szerettem már akkor is, amikor még élt az uram! Színleltem, hazudtam éveken át. Ő nem is sejtette, hogy nem szeretem már. Akkor… ott az autóban… azon a végzetes éjszakán mondtam meg neki, hogy mást szeretek, hogy el akarok válni tőle. Először nem akarta elhinni. Azután meg akart fojtani… Végül… végül vad láng csapott fel a szemében és… és a kanyarulatnál nekivezette az autót a szakadéknak.

Az apáca szeme egy percig riadtan akadt fenn. Fehér arca mintha egy árnyalattal még sápadtabb lett volna. Mozgott a szája, de nem kérdezett semmit.

Az asszony beszélt tovább:

- Nem tudom, mit gondol most rólam! Nem is fontos! Az a fontos, hogy én beszélhessek, hogy elmondhassak mindent… hogy elmondhassam, megvallhassam, hogy… hogy… Óh tudom, hogy szörnyűség… de én nem sajnálok semmit! Mert szeretem azt a férfit, azt a másikat. Boldog akarok lenni. Elég volt a színészkedésből, a félboldogságból, az önámításból.

- És… ő… ő szerette magát?

Halk volt a kérdés, az asszonynak úgy tűnt, mintha nem is az apáca szájából jött volna. Úgy tűnt, mintha az asszony szólalt volna meg belőle, aki meghalt abban a pillanatban, amikor Henrietta nővér a fejére tette a fátyolt.

- Igen, ő szeretett. Nem… imádott! Vőlegény volt, amikor megismerkedtünk és elhagyta miattam a menyasszonyát. öt évig éltünk együtt és a szerelme ezalatt mintha csak erősödött volna.

- És maga, kedvesem?

- Mondtam már, én a másikat szerettem, éppoly szenvedélyesen, mint engem az uram. És nemcsak szerettem, hanem szeretem, minden gondolatom az övé… És most már megértheti, miért félek a megcsúnyulástól.

- Nem értem, kedvesem, hiszen azt mondta, hogy nagyon szereti az a férfi… hát akkor?

- Szeret… szeret! De ez nem az a szent, testetlen, ideális rajongás Ez férfias akarása mindannak, ami vonzó, asszonyi, szép rajtam. Adjon hát egy tükröt nővér, az Istenre kérem, adjon, megőrülök ebben a bizonytalanságban! Tudni akarom, mit várhatok a holnaptól!

- Ejnye, hát már megint a tükör. Tegyen le róla, asszonyka, kérjen akármit, amit akar, megteszem, de honnét szerezzek én tükröt?

 - Nem bánom, akárhonnét, csenje el a főorvos szobájából, vagy kérje kölcsön a portástól. Nem kell nagy, elég tenyérnyi, elég egy darabka, de látni akarom, szép vagyok-e még? Maga nővérke nem ismert azelőtt, talán meg sem látszik rajtam, hogy valaha szép voltam. Istenem, miért szerénykedek most? Megmondom őszintén, hogy sokszor magam is órák hosszat tudtam gyönyörködni önmagamban. Már maga az is édes, boldogító érzés volt, hogy szép vagyok. Bevallom, képes lennék lemondani a szerelemről is, ha újra szép lehetnék! Nővérke, maga nem szól semmit, maga nem mondja, hogy… hogy most is szép vagyok… pedig maga udvarias, kedves, szívesen mond olyant, ami örömet okoz… csak hazudni nem tud… Nővérke, drága nővérke, szóljon már valamit!

- Mindjárt jövök, kedves, mindjárt folytatjuk, hozok valamit…

- Csak nem tükröt?

Az apáca rejtelmesen mosolygott, és már be is csukódott mögötte az ajtó. Léptei végigkopogtak a folyosón. Sokáig hallani lehetett őket. Ajtónyílás hallatszott, majd csend lett, hosszú, feszült csend, aztán a léptek kopogtam visszafelé. A beteg asszony számolta:

- Egy, kettő, három, tíz, húsz, huszonöt, harminc… mindjárt nyílik az ajtó, mindjárt itt van, idenyújtja a tükröt… Nem merné hozni, ha rút lennék, ha eltorzult volna az arcom. Nem merné megtenni. Eddig csak azért nem hozott, mert tükörbe nézni bűn, szerinte… De milyen sokára ér ide! Vagy talán nem is baj, hogy sokáig tart, mert hátha mégis?!... – tépelődött az asszony.

Végre nyílt a fehér ajtó. Belibbent az apáca. Szorongatott valamit a kezében. Igen, ez az, tükör, csak a hátát látni, a tükrös fele odasimul az apácaruhához.

Közeledett a nővér, a beteg asszony behunyta a szemét. Érezte, hogy az apáca odaállítja a tükröt a takaróra. Csak ki kell nyitnia a szemét, csak fel kell emelnie a szorosan lezárt pillákat és meglátja… meglátja, mi maradt meg számára a múltból és mit tartogat számára a jövő!

Kinyitni, kinyitni a szemet! Most… most… most dől el a holnap, a jövő, a szerelem, a boldogság…

Felnyitotta a pilláit.

Megdöbbent tekintete hirtelen áhítatba merevült. A szögletes fekete keretből mélységes megértéssel tekintett rá az Úr Jézus tövissel koronázott szenvedő arca.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.